Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.

Ahogy talajra nem találhat, - kifeszítve a lábad, - az ágyék szimmetriája és a szív egymvagában, - s csak az Isten helyetti némaság van.

Szervátiusz Tibornak is el kellett menekülnie a szülőföldről. Menekült, nem volt más vétke, minthogy magyarnak született. Igaz, ezt tetézte még egy “kicsi” plusz is: zseniális tehetséggel megáldott magyarként látta meg a napvilágot. Menekült – nem tovább, csak a hazába, hogy megtarthassa magyarságát, emberi méltóságát. Szerelmese volt a szülőföldjének, amelyhez élete végéig ragaszkodott. És bár erős férfiként fogadta a csapásokat, majdnem összeroppant annak a fájdalmas felismerésnek a súlya alatt, hogy a szülőföld és a haza két külön hely. Mesterségesen kettémetszett.