Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.

A XX. században végülis minden magyar nemzedék megtermette a maga Bartókjait és Kodályait, kikínszenvedte magából, mint a falba -sajtolt Kőmíves Kelemenné.

Mi történik velünk hosszabb-rövidebb életünk során, mi az a különös érzés, ami egy ponton hatalmába keríti tudatunkat és attól kezdve visszautasíthatatlanul irányítja cselekedeteinket?