telefon: +36(20)338-9278, email:

Kovács Ágnes: Szabó Ottó művészete

Kovács Ágnes: Szabó Ottó művészete

Nincs egyszerű dolgom, ha röviden és velősen szeretném összefoglalni azt a tevékeny életpályát, amely Szabó Ottó mögött áll. Mert ő nem az a fajta művész, aki a képzőművészeti főiskolán készített alkotásainál lecövekelt volna, vagy még mindig azt járná körbe az unalomig ragozva.

Nála van GONDOLAT. Ő sosem szenvedett alkotói válságban, sosem égett ki vagy üresedett ki. Mindig voltak és vannak céljai, tervei, ő gondolatban is fest. Sőt, volt időszak, hogy csak gondolatban festett, mígnem összeállt A KÉP.

S akkor azt vászonra vitte.

Engedjenek meg nekem egy rövid felsorolás-szerű ismertetést, amely körvonalazza ezt az életpályát.

Szabó Ottó festőművész szabad alkotótevékenységgel, szakrális és monumentális festészettel, formatervezéssel, klasszikus és számítógépes grafikával, könyvillusztrációkkal, tipográfiával és nyomdai előkészítéssel, valamint művészeti logisztikával foglalkozik.

Talán nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, az Úristen udvari festője ő, hiszen szakrális területen egyike a leggyakrabban foglalkoztatott művészeknek a Felvidéken.

Több felvidéki templomban (így Diósförgepatonyban, Bodollóban, Szepsiben, Restén, Ipolynyéken), az erdélyi Csíkszetkirályon imádkoznak keresztút-sorozata előtt, a szepsi katolikus templom sekrestyéjét, liturgikus tárgyait – a gyertyatartókat, körmeneti keresztet, a templom berendezését – az oltárt, trónust, szedeszt és az ambót is ő tervezte. A restei templom teljes berendezése – beleértve az orgonát is – és belső térkialakítása az ő tervei alapján valósult meg, s vált a templom művészileg egységessé.

Legutóbb az ipolynyéki templom teljes belső terén dolgozott, ahol freskó, pontosabban a secco módszerével készített a templom boltíves és hajómennyezetére festményt, az általa tervezett ólomsínes üvegablakok pedig szintén Isten dicsőségét hirdetik.

2004 őszén a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának nívódíjában részesült.

Közel 25 évvel ezelőtt egyik alapítója volt a Rovás művészeti társulásnak, amely immár fenntartója és működtetője a kassai Löffler ArtCampnek és a MaJel Rovás Központnak. A Rovás kortárs művészeti kezdeményezésekkel, intermediális és vizuális tevékenységgel, számítógépes és alkalmazott grafikával, kiállítás-szervezéssel, nemzetközi, országos és regionális jellegű workshopokkal, különféle kurzusokkal, tehetséggondozással, klasszikus képzőművészeti technológiák oktatásával, képző- és iparművészeti, kézműves és kulturális alkotótáborok rendezésével foglalkozik.

Szabó Ottó 2005-ben az egyik iniciátora volt az első felvidéki művészeti portálnak, a háromnyelvű Rovartnak. (www.rovart.sk).

2010-ben tevékenységéért megkapta a Pro Cultura Hungarica díjat.

2012-ben megalakította a Nemzetközi Rovás Alkotóközösséget, rövidített nevén az eNRÁ-t.

Most engedjék meg, hogy néhány mondatot idézzek abból a könyvből, amely a művész 50 éves jubileumára készült. Ezekből a jellemzésekből szintén újabb mozaikkockákat illeszthetünk a róla alkotott saját képünkbe:

„A végletekig elszánt és elkötelezett, de nem a megszállottság síkján. Mindig van ereje ahhoz, hogy megkérdőjelezze saját döntéseit. Bár nagyon könnyen fellelkesül és legszívesebben állandóan szárnyalna, a józan ítélőképessége felülkerekedik, amikor szükség van rá. Ez teszi igazán sikeres művésszé. A művészek megszokott magatartásától és napjaink divatjától merőben eltérően mindig közösségben gondolkodik, olyannyira, hogy nem is tud igazán örülni, ha sikereit nem oszthatja meg másokkal is. A szívébe zár mindenkit, aki a társaságát keresi, vagy a segítségét kéri és talán soha nem képes feldolgozni, ha egy bizalmasnak hitt barát egyszer csak hátat fordít neki.”

 „Szabó Ottó „ars poeticájának” egyik – talán leglényegesebb – mozgatórúgója: a hite. Ez segítette át élete nehéz időszakán is, de ugyanakkor hite őszinte megélése adja kezébe újra és újra a vésőt, az ecsetet a továbbadásra szánt gondolatok megtestesítésére. Mindemellett Szabó Ottó művészi alkotótevékenysége elválaszthatatlan attól az „átadási kényszertől“, amely erőt, energiát ad neki a szervező, közvetítő, társadalmi aktivitáshoz.”

„Szabó Ottó képeivel a visszatérést sugalmazza. Visszatérést a hagyományos értékekhez, amelyek a múltban a régi, letűnt civilizációkat évezredeken át megtartották. A hagyományos értékek alatt a felebaráti szeretetet, megértést, kapcsolatot, tapintatot, békességet, olyan emberi viszonyokat értünk, amelyeknek győzniük kellene a szűkkeblűség, gátlásosság, butaság, korlátoltság, függőség, gyűlölet és elszigeteltség felett.”

„Ottó a vonalak mestere. A vonalai segítségével minden életre kel: a tér, a plasztika, a mozgás, a téma. Ottó a fegyelmek embere..., ugyanakkor szinte szikrázik a képeken a feszültség, a drámai erő. Legtöbbször nagyon egyszerű, klasszikusan bevált eszközökkel éri el ezt. Például koromsötét, fekete vagy barna háttérből tör elő a téma, amely minden képen maga az Ember.”

Elhangzott a Szervátiusz Alapítvány díjátadásán Budapesten, 2018. nov. 30-án.


Szervátiusz Tibor síremlékének felavatása »

2020. július 26. Felavattuk a Nap-kaput, Szervátiusz Tibor síremlékét a Fiumei úti Nemzeti Sírkert új művészparcellájában. A Kontur András szobrász által készített síremléket a Szervátiusz Alapítvány az EMMI miniszterének: Kásler Miklósnak a támogatásával állíttatta az alapító születésének 90. évfordulóján. A bensőséges, szűkkörű ünnepségen közreműködött Petrás Mária énekes és Sipos Mihály népzenész a feleségével: Kardos Máriával. Az emlékező beszédet Döbrentei Kornél költő mondta.Alant olvasható.

2019. évi Szervátiusz Jenő díj »

2019. november 21. Budavári Hilton Tizenhetedszer adtuk át a Szervátiusz  Jenő-díjakat, és másodszor a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat. Az idén Szervátiusz Jenő díjat kapott: Gaál András festőművész, Erdély - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért, és az erdélyi művészeti élet megszervezéséért Nagy Miklós Kund művészeti író, Marosvásárhely - az erdélyi művészek munkájának szeretetteljes követéséért, bemutatásáért, magas színvonalú művészettörténeti munkásságáért Dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajztudós, Kelet-kutató - a valóságos őstörténetünket bemutató tudományos munkájáért, a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, az ország jóhírének öregbítéséért. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Ámmer Gergő pályakezdő szobrász. A két Szervátiuszt méltatta köszöntőjében: Krucsainé Herter Anikó államtitkár-helyettes, EMMI Közreműködött: Petrás Mária, Juhász Zoltán és Gendentsamts Khishigbadan mongol sámán.Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása  Dr. Szmodis Jenő: Obrusánszky Borbála laudálása

Szervátiusz Klára fotótárlata »

2019. szeptember 24 - november 10. Vallomás címmel nyílt meg Budapesten Szervátiusz Klára fotókiállítása, amely 30 fotón mutatta be, mit lát szépnek, érdemesnek az életben. Csűrös Csilla vezető szerkesztő, MR megnyitó beszéde:Vallomás Szervátiusz Klára fotókiállításaTalán a gyerekek őrzik legtermészetesebben, leghívebben és legteljesebben azt a képi látásmódot, képekben gondolkodást, amely az embernek ősidők óta sajátja. Azt a képi látásmódot, amelynek sajátos kettőződésével, szimbiózisával találkozunk ezen a kiállításon. A fotográfus a létező kép megörökítője, természetesen úgy, ahogyan csak ő látja, észleli, a világnak csak az ő számára, az ő szemével, szívével létező szeletét rögzítve. A szobrász a fejében, lelkében felötlő képet álmodja, formálja fába-kőbe-ércbe, lehel életet belé – gazdagítva ezzel a világot, amelyet aztán a fotográfus álmodhat tovább. Különleges kiállítást élvezői lehetünk tehát most, kedves közönség, és nemcsak e képi kettőződés miatt! Hiszen bár Szervátiusz Klára fotói között állunk, de az ő világlátásában, művészet- és szépségeszményében visszatükröződni láthatjuk, érezhetjük a bő negyedszázadon át közösen élt életet és átélt művészetet a rajongásig szeretett és tisztelt társsal, Szervátiusz Tiborral, a Nemzet Művészével, a Kossuth díjas szobrászművésszel, akinek a nemzeti eszmét és művészetet az európaiság fő sodrába helyező alkotásai előtt elismeréssel hajtunk fejet mi magunk is. A szobrászművész nemcsak testi valójában idéződik meg e képeken, hol a szeretett gyimesi tájban, hol a lelkében örökkön égő sebként élő, elveszített Erdélyt a csíksomlyói úti műteremlakás kertjében vagy teraszán, reggeli kávézás közben sem feledőn – hanem művei, sőt édesapja, Szervátiusz Jenő munkái által is. E szobrok révén - amelyeket felesége tudatosan és élvezettel fényképezett különböző fényviszonyok közepette – Szervátiusz Tibornak a teremtett világhoz, a természethez és a történelemhez való viszonya, a művészetet értelmező és újraértelmező, gazdagító hatása is jelen van, átszűrődik a művész által Napsugárasszonyként szeretett hitves fényképein, aki persze, hogy megörökíti a Napistenként szeretett és tisztelt férfi művét, a Napisten kedvét. 26 közösen eltöltött év - pecsétet Szervátiusz Klára életére immáron végérvényesen Szervátiusz Tibor élete és halála ütött. Így és ezért született e tárlat is: kétségünk se legyen afelől, hogy a szépségre és a természet rejtett csodáira, az épített, a teremtett környezet titkaira való rácsodálkozás, a felfedezés, a belőle való töltekezés közös életük, közösen teremtett világuk jegyében fogant. A fényképek e kettős lét horizontján értelmezhetők, élvezhetők, fejthetők meg. Boldogság lehet így azonosulni egy korszakos nagy művésszel, hogy jelenléte, üzenete, világlátása a holta után is eleven erő az őt túlélő társ életében, munkájában. A meghívón szereplő fotó – kettejük életének, sorsának egymásba szőtt, közös, képi üzenete. A tudatosan balra fordítottan becsukott – a befejezett életet jelképező -, a Bibliára szándékosan is emlékeztető könyv egyszerre idézi az élő s a holt Szervátiusz Tibort. Az általa 1955-ben készített, az oly jellegzetes és fontos, ősi napmotívummal díszített, szíjjal átfűzött borítóban a szobrász számára oly kedves és fontos Ady Endre összes verseit tartalmazó míves kötet, abban -magam láttam lapozgatásakor - lepréselt virágok, aláhúzott, megjelölt versek: Kocsiút az éjszakában, Lelkek a pányván, Ének a porban, Menekülő élet, A lelkek temetője, Ugrani már:soha, Biztató a szerelemhez. Vallomásos címek… S a borítón ott a művész által rótt idézet, rovásírással is nem mellékesen: a „Góg és Magóg fia vagyok én” elhivatottsága és vállalt küldetése – finoman hozzá kapcsolódón, rajta nyugvón a szerető és szeretett nő érzelmeit s a soha meg nem szűnő, örökkön megújuló életet, s a továbbélést is jelképező jácint, a szeretett kulcsvirág, Klára névnapi ajándéka Tibornak. Kitárulkozás és magába zártság – élet és művészet komplexitása. S illesszük e képhez a tárlat címét is: Vallomás – vallomás kettejükről, hatásról és vonzásról. Vallomás szerelemről, szépségről, életről… Ahogyan vallomás Szervátiusz Tibor önportréja is, ha egyiptomi fáraót, ha antik férfiportrét mintáz önmagáról. Mondottam: e kettős jelenlét vonzásában tekintsünk hát e fényképekre. A kétdimenziós fotók magukban hordozzák, megidézik a háromdimenziós, fából, kőből, fémből készült szobrok titokzatos intimitását. Az arcok befelé forduló, befelé élő, időtlen, történelmi bánatát, méltóságát, a Kolozsvári Krisztus némán sikoltó fájdalmát, vésztjósló árnyékával reményvesztetten is Istenbe kapaszkodó mivoltát ellenpontozzák a világ szépségeire és rejtett titkaira való derűs rácsodálkozással, örömmel telítő természeti képek, az időt megállító, örökkön létező szépség igézetében. Fényképeken így varázsolódik elénk ez az emberben és a természetben rejtekező harmónia, a mindkét szívnek kedves, titkukat, piciny, rejtett csodáikat óvó, az avatott szemnek mégis kitárulkozó virágok: liliomok, amarillisz, jácint, orchidea életigenlő üdvözlete, a gyümölcscsendéletek édes ékessége és harsogó színei. Az öröm pirosa az illatokat, ízeket és zamatokat is szinte megidézi. Hangulatok… Az időtlenséget a maguk konkrétságában hordozó tájképek – a Duna kanyarulata Visegrádnál alant, fent pedig az elmúlt korokat büszkén őrző, magányos fenségű királyi vár az ég Pazar brokátjával; a kőbe zárt múltból ránk tekintő jelen; a balatoni vitorláskikötő lecövekelt hajói a tovahullámzó vizen az alkony titokzatosságában - az örökkévalóság és a véges emberi lét feszültségét is hordozzák: öröklétbe oldódó mulandóságot. Az arcok. Mondanám, hogy az emberé s a szobroké, de hát Szervátiusz Tibor ars poeticája s tudjuk, látjuk, művészete szerint is a szobrok is élnek: az alkotó életet lehel a holt anyagba, amely a művész érzelmeit sugározza. A szobrász arca, tekintete műveihez hasonlóan zárt, fegyelmezett szigorúságú, befelé élő és figyelő, aki a magyar sors fájdalmát, a történelmet még a magánélet oldott pillanataiban – mint egy reggeli kávézás vagy üldögélés a Gyimesekben az általa épített csorgónál vizet fakasztva – is lelkében hordozza. Messze néző és messzire látó művész, magányos, ám egyenes gerincű férfi, alakja elkülönül és mégis eggyé olvad a mögötte magasodó gyimesi fenyő égbe törő, égre mutató, eget ostromló fenségével, méltóságával. Közös üzenet hordozói. S vegyük észre, az elveszített mindenséget és a teljességet jelentő Erdély valamilyen módon minden képen ott van: hol egy korondi korsó, hol egy honi szőttes, a tekintet itt – Klárától tudom – a szerelmes férfié, hol az áradó szépséggel sodró, az édesapjával közös ifjúkori barangolásokat idéző, végtelen tágasságú gyimesi táj maga. A művészi folytonosság az alkotó holtával sem megszűnő élet diadala. Erdély, a szülőföld a gyökereket óvó, éltető táptalaj, amelyből a fatörzs, Szervátiusz Jenő, és a fatörzsből sarjadó új ág, Szervátiusz Tibor művészete egyaránt fakadt, avagy Két nemzedéká, hogy a két művész közös, Műcsarnokbéli életműkiállításának címét ideidézzük. Jenő az Álmot, a Hajnalt, a Születést bontotta ki a fából – e műveit látjuk itt, a tárlaton, Tibort a hozzájuk hasonlóan csak tiszta forrásból merítő, mélyen magyar és mélyen európai Bartók ihlette meg, s persze a Csángó asszony arca a kőbe, fába zárt fájdalommal, az ősi múlt keleti titokzatosságával. S itt az Angyal – a tisztaságba, a szépségbe, az égbe emelőn. A Jenő alkotta kettős – a Kékszakállú és a Fából faragott – a lenyugvó nap fényében, ám börtönháttér előtt a fájdalmas szerelemről éppúgy vallanak, mint alkotó és alkotás eltéphetetlen egységéről. A már említett, fájdalmas Kolozsvári Krisztus – a közös, Műcsarnokbéli apa-fiú kiállítás emblematikus műve. Több olvasatban is jelen van e tárlaton, árnyékával hangsúlyosan – üzenet értékűen. A fénykép a többletértelmezés lehetőségét is hordozza itt is, akárcsak az arcát kezébe temető Fekete Madonnáról készült felvételen. A fölötte magasodó Krisztussal nemcsak a szakralitást, s az egyetemes, a nemzet s az emberiség sorsa feletti fájdalmat jeleníti meg, hanem a szeretett társ elvesztése fölött érzett, el nem múló egyéni bánat hordozója is. Amelyen, ha felülkerekedni nem is tud, de ellensúlyozza az életben az apró szépséget is észrevenni tudó és akaró, túlélni, tovább élni segítő, napi örömteli pillanatokra figyelő, a lélek számára gyógyírt jelentő derű. Ezt és ennél sokkal többet, az életet bearanyozó napfényt jelentette mindkettőjük számára negyedszázados életszövetségük, amelyről e tárlat, e fényképek - kettejük szemével, hitével, lelkével vallanak. Álljanak meg a képek előtt, hagyják, hogy hasson Önökre a látvány, s benne a vissza nem térő pillanatokat megörökítő érzelmek, hasson a fájdalom és az öröm, hasson az életnek a hétköznapokban és a művészetben, a bennünket körülvevő teremtett világban mindig és mindenütt jelen lévő teljessége. Nyitott szemmel és nyitott lélekkel nézelődjenek, ezt kívánom!Csűrös Csilla