telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél: NAP-KAPU Szervátiusz Tibor síremlék avatására

NAP-KAPU
Szervátiusz Tibor síremlék avatására

 

Mily messze a közel s olykor mily közel a távol! Az óperenciás tengeren, az üveghegyeken, ahol a griffmadár fészkel s a Turul, még azon is túl, ahol a fehér táltos mén nyargalása s az űzött Csodaszarvas irama még egyritmusú volt a magyar idővel, ott a NAP-KAPU másik oldalán lakozik immár Szervátiusz Tibor. Az Isten jobbja mellől figyeli tetteinket, nem ítél, de szigorú hallgatása súlyos mondanivaló, üzenetes, néma kinyilatkoztatás: tehetség és jellemszilárdság egységéből lehet az a fundamentum, amelyre a megmaradást szolgálni képes, megtartó nemzet-erő felépíthető. Mint a kevesek egyikében, Tibor személyiségében ez a szándék áthatóan megnyilvánul.

Nehéz felszárnyalni a Nap-kapun túlra, főként a mi lelkületünkkel. A föl-föl dobott kő visszahullása és a newtoni alma földrehuppanása között micsoda a különbség! Állítólag az elv ugyanaz, noha mégsem. Tény, sem a fák, - éljenek bár a Hargitán - hacsak műremekké nem válnak a Szervátiuszok keze alatt, sem a siremlékek nem érnek az égig, kivéve tán a fohászt. Honnan ez a nehézségi erő? Teli van a lelkünk sirkeresztekkel, temetőkkel, életellenes döntések robotos elviselésével. Tibor rendületlenül, önkínzóan is küszködve kapaszkodott a Nap-kapu felé, gyakori, nagy földi virradásokkal. S amikor végleg ráesteledett, megállás nélkül lépdelt tovább Csaba királyfi csillagösvényén. Azok nyomában, akiket megmintázott mészkőből, andezitből, rézből, fából, vasból - Petőfi ,Dózsa ,Bartók, Ady ,Móricz, Szabó Dezső Nagy és Németh László és még tágul a kör ,mindazok, akik közel állnak hozzá tehetségben, jellemerőben, s akik ideállá, idollá hatalmasodtak a magyarság szemében. „Konstrukcióin a puszta anyag is jelentést hodozóvá, antropomorf szimbólummá válik… Szervátiusz Tibor szobrai nem puszta térbeli képződmények, ”műtárgyak”, hanem egy-egy rituális szertartás szerves részei, illetve szervező erői… A művek címei is erre utalnak: Könnyek oszlopa, Napisten ébredése, Dózsa kivégzése, Madéfalvi veszedelem, Petőfi halála… Nemcsak a Trianon című szoborkompozíciójából, hanem valamennyi alkotásából drámai erő sugárzik…” – vallja a Szidiropulosz Archimedes – a leggörögöbb magyar s a legmagyarabb görög – vezette Trianoni Szemle periodikában, a Tibor haláláról megemlékező szerkesztőségi cikk írója.

Nem vagyok képzőművész-kritikus, sem taktikus mérlegelő, igyekszem az alkotást átengedni magamon, hasson, ha tud, katartikus erővel, mint Beethoven V. szimfóniája akár. Nem úgy boncolom, mint a „vájtfülűek”, akik bizony gyakran nagyon is süketek a hallásra, a látásra, soha nem tudni pénzen megvásárolt műértők-é? Az utóbbi száz év kétkedővé tett, hiszen a médiahatalom „jóvoltából” is minden a visszájára fordul, - Kant forogna a sírjában, mert összekeverték a jót a rosszal, megzavarták azt az ősi – velünk született – értékmérőt, ami segített eligazodni, mi a természetes és mi a természetellenes. A Nap-kapu fényessége igyekszik eloszlatni a végzetes homályt. Lássuk be szomorúan, kevesen vannak azok, akik képesek felnőni e ragyogáshoz. Akik ma itt összegyűltek, kivételek: zsigereikben felismerik a titáni erőt, amely a Szervátiusz szobrokról, magatartásból árad. Magával sodró bőséggel. Nehéz a Nap-kapun túlra emelkedni. Súlyos a lelkünk, emlékektől, emlékművektől súlyos, több mint ezer éve belülről is hordjuk – és még vagyunk! Ez a csoda segít-e? Kéne! De ne tagadjuk, fáj, nagyon fáj a nemzeti lelket pusztító Házsongárd vagy az Úzvölgyi és más sírkertek szétdúlása, kifosztása. Különös a magyar idő, nekünk úgy tűnhet, hosszabban állapodik meg a nullponton az inga. Mintha béna volna kilendülni, kivéve az utóbbi tíz esztendőt, amely végre termékenynek bizonyul, hála a nagy lángelméjű politikusoknak és az olyan felzaklató művészeknek, mint Makovecz, Szervátiusz. Tibor 1930-ban született, Trianonra tíz évvel. Édesatyja, a szintén zseniális Szervátiusz Jenő intencióival ellátva igyekezett a történelmi idő és a művészeti idő szabta korlátokat széttörni, a magyarság karámjait világszinten szétfeszíteni, mint tette egykor például Bólyai. Magyarországról sok mindent meg lehet nyerni, csak hit kell hozzá! Amikor „bejöttünk” Vereckénél még nem tudhattuk, hogy ez valójában a Fájdalom kapuja, azon kell először által menni. Majd újabb következmény-stációk következnek. Mindmáig! Ez a magyar sors, tán ez az Isten szándéka, hogy ilyen legyen, de természet- és életellenes volna belenyugodni, már az erre való szándék hirelése és hirdetése is. Új „divat”: a legfelső szinten is kampányolás a szétszakított magyarság ellen. Áll az idő, úgy tűnik, el- és állva hagytak minket, előkészítve egy végzetes zuhanáshoz. Ez nem történt meg, csak majdnem. Néha nüanszokon csúszik el a történelem. Akadnak, akik megélnek belőle. Hát higgyetek nekik! Én nem! Tibor egész életét sőt halálát is megszabta Trianon története. Élete és halála folyamatos egység, nem szakaszolható múltra, jelenre, jövőre. Ő Van! „Vansága” feltartózhatatlan, hogy mennyire? Bakay Kornél régész professzor úr mondta, László Gyula egyetlen élő tanítványa, Szervátiusz Tibor 80. születésnapján: „ Szervátiusz Tibor nagyon jól tudja, hogy nekünk, magyaroknak hatalmas közünk van az egyetemes múlthoz, de az ősi génjeinkben szunnyadó erőt ki kell szabadítani az ördögien gonosz rabságból. Elénk varázsolja a Napistent, az Ister-párt, a Boldogasszonyt, az Életfát, a Turult, Attilát, Árpádot, Szent Istvánt, Szent Lászlót. A Magyar Oltár előtt a hitehagyott is megtér. A magyar őstörténet tiszta forrásait, a hivatalos megtévesztők által kicsúfolt, kigúnyolt hun hagyományt tette művészete középpontjába, amelyet szóval, képpel, hanggal kell felidéznünk és ápolnunk szakadatlan.” Teszem hozzá, a megszakadásig. Kell ennél több, nem mond ez eleget? Tibor számunkra világméretű talentum, mint ahogy Bolyai is. Miattuk is érthető, hogy két lábra állt az emberiség, felegyenesedett . Hátha ráébred magára!

Valószínű, hogy a szikla megkerülhetetlen. Sziszifusz a tanú rá, hogy visszagördül. Vagy mégsem így egészen? Elvégre sziklából, a sorsból Szent László viszont éltető vizet fakasztott. „Csak tiszta forrásból”. A sziklát le kell győzni! Talán egy medvét könnyebb. Minden megállapodottság alatt, fölött tektonikus mozgás munkál. Bár egy másik műfajú, szintén Erdélyből jött hegynyűvő, Erőss Zsolt, élete és halála egy másfajta megközelítésről szól, noha a szikla kikerülhetetlen. Tibornak is. Ő nem megmássza a követ, inkább beléhatol, szellemiségével belakja, szerinte abban belül rejtekezik a csúcs, az a többlet, amelyért a sziklát feleslegeitől megfosztani érdemes… És olykor megtartani. Ez a kettősség jellemzi a Mestert. A visszagördülő sziklának útját állani és kifaragni. Valószínű ez az emberiség utolsó, hiteles híradása, önmagáról. És maradjunk az utolsó kő, a zárkőnél, a Kőrősi Csomát hordozó rodéziai gránitnál, sose lehetett belőle semmi. Már csak azért sem, mert Tibor semmikkel és senkikkel nemigen barátkozott. Volt egy álma, hogy megmintázza lelki társát, Kőrősi Csoma Sándort, de a középszer és a kicsinyes irigység, neves pályatársak is szerepelnek a sorban, elorozták előle azt a parcellát Budapesten, ahol felállíthatta volna a szobrot. Ez összetörte, nemcsak a pályatársi árulás, azon se lehet könnyen túljutni, hanem az egész, akkori kultúrpolitika. Emlékezzünk, azidőtáljt Makovecz sem építhetett a fővárosban templomot! Egyszóval többször jártam Tibornál, az emlék felejthetetlen, ez a már említett három méteres rodéziai gránit, amelyet kikísérésemkor ott láttam az ajtója mellett. A követ rendre megsimogatta. Majd odaszólt: hallod, benne kering Kőrősi szelleme? Igen, hallom. És hallani is fogom! Nem udvariasságból, életigenlésből.

Nap-kapu, amit az ihlető, Klára asszony lénye ragyog be. A jelenidő a múltból, az álságos hernyóbábból kibontakozó, szárnyaló pillangó. Némely csalfa mozzanatát szerencsére Tibor már nem érhette meg. Ha igen, hamarább hal meg. Ilyen például, most Lenin elvtárs szobrának felállítása, fején legendás, simléderes sapkával Németországban 2020-ban! Az alatta meghúzódó tömör sötétséget, miféle Nap-kapu-remény világosíthatná meg, a síremléket megalkotó Kontur András szobrászművész hány lyukat fúrhatna még a gránitba?

És megnyugtató-e a boldog vég? No, nem lesz vígságban bővelkedő Happy End! Miazmás mocsárrá züllesztik a földet exkluzív bűnöző körök. Sajnos, a Fennvaló egyetemes büntetést szab ki, simán odaáldoz kilencvenkilenc ártatlant egyetlen megmenthetetlen bűnösért.

A kivételes talentumú szobrászművész, Szervátiusz Tibor síremlék avatása azt is bizonyítja, csak az hal meg valójában, akikre nem emlékeznek, vagy nincs miért emlékezni rá. Kivált egy efféle amnéziás országban, ahol dívik az önvédelmi feledés, önfeladás, és a tegnapi tehetség-gyilkosok mára a prédát dicsőítő falkában büntetlenül ugyanúgy tolonghatnak az élet napos oldalán, mint egykoron! Ebben az országban emlékeztetni kell, kötelesség- és szeretet-tudat. Ilyen értelemben Szervátiusz Tibor nem hal meg soha, a „jövő kövén fog kicsírázni!” Mindig!

 

2020. július

Döbrentei Kornél

 

 

 

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előzót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély.   Szervátiusz Klára  

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.