1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Magyarnak számkivetve

Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel

Amikor a beszélgetés végén a fenti cím ötlött eszembe, először kérdőjelet képzeltem a mondat végére. Mert fájt kimondanom: magyarnak számkivetve. Fájt a két szót leírnom, a szörnyű sorsot, mit jelent betűbe merevedten véglegesíteni. Aztán mégis elhagytam a kérdőjelet, hiszen megkérdőjelezhetetlen történés a trianoni végzés, miként megkérdőjelezhetetlen az azóta is emberek millióit sújtó végzetes sors.

- Húsz esztendeje, hogy elhagytad szülőföldedet: Erdélyt, húsz esztendeje, hogy áttelepültél. Felidéznéd azt az őszi napot, amikor elindultál Kolozsvárról?

    - Kimondhatatlanul fájdalmas emlék az a szeptemberi nap. Nem is lehet sírás nélkül felidézni. A kolozsvári házam udvarán már három napja állt egy hatalmas kamion, amelynek sötéten tátongó szája nyelte addigi életem rekvizitumait: könyveket, bútorokat, szőtteseket, erdélyi népművészeti remekeket s egyéb, főként használati tárgyakat. A szobraimat nem hozhattam, azokat nem engedélyezte a román állam (egy-kettőn téve csak kivételt!), azokat később, kalandok közepette kellett valósággal átcsempésznem. A nagyokat csak úgy sikerült, hogy két vagy három darabba elfűrészeltem. Így került át többek között Budapestre a Kolozsvári Krisztus vagy a Festett Madonna. Itt aztán összecsapoltam őket, ám a vágás helyét nem tudtam teljesen eltüntetni, ezek a szobrok - Csoóri Sándor szavaival - örökre viselik a „történelem sebeit".
    Ahogyan fogytak a tárgyak a lakásból, úgy lettem egyre idegesebb, egyre feszültebb. Aztán mégiscsak eljött a pillanat, amikor be kellett zárnom magam mögött annak a háznak a kapuját, amely huszonöt évig otthon, szellemi műhely volt mind nekem, mind édesapámnak. Eljött az a pillanat...
    S én a két gyermekemmel 1977. szeptember 12-én, egy szép napfényes délelőttön beszálltam az autóba, és elindultam a bizonytalanságba. Elmaradt mögöttünk a ház, az utca, édesanyám síró arca. Egyre inkább elmaradtak mögöttünk az ismerős tájak. Hátam mögött zúgott a Hargita, csobogtak Gyimes patakjai, a végtelenbe vesztek a hegyek, a rétek. Isten veled Kalotaszeg, Királyhágó, Nagyvárad! Isten veled Szülőföld! - kavarogtak bennem a gondolatok. S már előttünk volt a határ. A határ, amelyen nekünk mindig olyan nehéz volt átjutnunk. A határ, amelyen most nem jószántamból, hanem kényszerűségből kellett véglegesen átlépnem...
    Az első éjszakát magam egy bőrfotelben, gyermekeim, István és Anikó, a földön aludva szenvedtük át. A hajnal úgy virradt ránk, hogy nem volt semmink: nem volt otthonunk, nem volt szülőföldünk. A semminél rosszabb helyzetből indultunk. Úgy éreztem, megszakad a szívem, s máig érzem ezt a fájdalmat.

- Trianon árvái vagytok?

    - Nem tudom minek nevezhetném. Árvái? Inkább áldozatai. Saját akaratunkon, saját hibánkon kívül kerültünk olyan helyzetbe, amit nem szerettünk volna. Rémálmaim közé tartozott mindig, hogy a szülőföldet egyszer el kell talán hagyni. Hiszen számtalanszor foglalkozott a román állam azzal a gondolattal, hogy bennünket magyarokat Erdélyből elad, és kitelepít Kanadába, vagy más helyre, aminek semmi köze a nemzethez.
    Az egy érthetetlen és borzasztó dolog, hogy a szülőföldről a hazába érkezik az ember! A szülőföldem Erdély, de hazának nem tudtam nevezni azt a területet, amelyet egy idegen állam, egy idegen nép elfoglalt, megszállt, ránk kényszerítette az akaratát, a politikáját, kultúráját, Balkánná akarván zülleszteni bennünket. Amikor átjöttünk az úgynevezett anyaországba, itt hazám lett, de a szülőföldem elveszett. S aztán itt meredezett előttem a kérdés: Vajon milyen haza ez? Olyan-e, amely igazi otthona lehet egy magyar embernek? Annak, akinek minden gondolata: szívvel-lélekkel a magyarságot, a nemzetét szolgálni? Hamar rájöttem: bizony nem! Odaát kisebbségben éltünk, amely annyit jelent, hogy megalázva, elnyomva, alacsonyrendű állampolgárnak tekintve, kigúnyolva, mindenéből kiforgatva. De sajnos, azt kell mondanom, hogy ebben az országban: Magyarországon is kisebbségben éltünk, élünk. Szinte itt is épp olyan bűn a magyarságot, annak minden eszméjével, kultúrájával, történelmével együtt vállalni, mint Erdélyben.
    Mi is volt a bűnöm, amely miatt el kellett menekülnöm? Csak annyi, hogy magyarnak születtem, s ehhez ragaszkodtam, azt feladni nem akartam. A magyar kultúrát szolgáltam, gyökereimet akartam görcsösen megtartani. Ezek miatt kellett elhagynom szülőföldemet. A szülőföldről a hazába jönnöm.

- Ezek megemészthetetlen tézisek, feloldhatatlan fájdalmak. Egy művész legalább világgá kiálthatja, kizokoghatja a fájdalmát a művein keresztül. Nem véletlen, hogy szinte minden alkotásod Trianon fogantatású. Vegyük például a Dózsát.

    - Elég ránézni: mérhetetlen szenvedés, feszültség sugárzik az egész szoborból. Egy törzs, amelynek végtagjait levágták, egy ország képe, amelynek részeit elcsatolták.

- Folytassuk a Kolozsvári Krisztussal...

    - Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa. Ez olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, mert keresztje sincsen, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt.
    Az én egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a „végeken" élő magyarok sorsa, reménye is. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól. Már hallottam odaát, Erdélyben olyan hangokat, hogy az anyaország magukra hagyta őket, megpróbálnak hát egyedül megmaradni, boldogulni.
    Az évtizedek óta tartó nehézségek, szörnyűségek ellenére is minden gondolatom az, hogy ez az igazságtalanság nem tarthat, míg a világ, hiszen milliókról van szó. Csak az veszhet el, amelyről önként, belül is lemondtunk; csak akkor, ha hitünket elveszítettük. Ha erősen, hatalmasan hiszünk és akarunk, még minden jobbra fordulhat, fordul.

    Szervátiusz Tibor több székely pietát faragott a székelység szenvedéseinek felmutatására. Addig faragja ezeket a pietákat, mondta húsz évvel ezelőtt, míg az erdélyiek helyzete valóságosan jobbra nem fordul. Most újabb székely pietá fogalmazódott meg gondolataiban. Hátha ez az utolsó!

Sz. Barna Klára

(Első közlés: Trianon évkönyv 1997. Püski)

2016. évi Szervátiusz Jenő díjátadó »

A csoádlatos Magyarság Házában tartottuk ezúttal is a Szervátiusz Jenő-díj átadásának ünnepségét. Köszönet érte a vezetőjének: Csibi Krisztinának. Zenével működött közre: Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész. Az alapítvány elnökének köszöntő szavaiból idézünk: „Az igazság és a szépség mámorosít. Remélem, kedves barátaim, vannak, s lesznek mámorító percek. Bejövetelkor már Barabás Éva festőművész csodálatos művei fogadtak benneteket, s most a magyar népzene. Más szelek fújnak most a világban. Hidegen fújnak a szelek? Vagy új szelek nyögetik az ősmagyar fákat? Ma még nem látunk tisztán, s csak reméljük, hogy nem lesznek hidegek a szelek. Mert - amint a nótából tudjuk - azok nem jót jelentenek. Márpedig jót szeretnénk e népnek, e nemzetnek. Nemzeti jót, emelkedést. S a társadalmi emelkedés, bízvást hisszük, emelkedettséget hoz kultúrában, művészetben, de az egyszerű emberi érintkezésben is. Méltósága lesz embernek, magyarnak, szellemnek, ÉLETnek.....” Szervátiusz Jenő díjat kapott: Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért ifj. Tóth György újságíró - a nemzeti kultúra képviselőit megmutató magas színvonalú újságírói munájáértBíró András Zsolt antropológus, a Magyar Turán Alapítvány elnöke - valódi történelmi múltunk felmutatásáért, a nemzeti önazonosságunk tudatának erősítéséértHadnagy Jolán a farkaslakai Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke - a nemzeti kultúra értékeinek őrzéséért, fejlesztéséért Báthory Katalin a Kárpátaljai Szövetség alapító főtitkára - a közösség szolgálatáért végzett áldoatos munkájáért Bordi Géza: Barabás Éva laudációja Dr. Stifner Gábor: Ifjabb Tóth György laudációja  Dr. Ladvenszky Levente: Bíró Zsolt András laudációjaLőrincz György: Hadnagy Jolán laudációja Kovács Sándor: Báthory Katalin laudációja A rendezvény fő támogatója volt: az MNB.További támogatók: az OT Industries Zrt., az Energobit Kolozsvár, a Geo-Faber Zrt., a Tiffán Pincészet, Tát Polgármesteri Hivatal, Dr. Hardicsay Sándor, valamint a Béres Alapítvány.

Bardócz Lajos kiállítása Kecskeméten »

A Szervátiusz Alapítvány folytatja a retrospektív visszatekintést a Szervátiusz Jenő díjasokra Kecskeméten a Bozsó-házban. Ezúttal Bardócz Lajos grafikusűvész alkotásait láthatja a közönség (szeptember 18-ig).A tárlatot Csűrös Csilla a Magyar Rádió vezető szerkesztője nyotatta meg. A beszéd itt olvasható. 

Két szobrász, két nemzedék »

Két szobrász, két nemzedék - Műcsarnok, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor szobrászművészek életmű tárlata (2016. július 26 - október 16.)Temesi Ferenc: Igen és igen (A két Szervátiusz műcsarnoki kiállítása elé)