1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Magyarnak számkivetve

Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel

Amikor a beszélgetés végén a fenti cím ötlött eszembe, először kérdőjelet képzeltem a mondat végére. Mert fájt kimondanom: magyarnak számkivetve. Fájt a két szót leírnom, a szörnyű sorsot, mit jelent betűbe merevedten véglegesíteni. Aztán mégis elhagytam a kérdőjelet, hiszen megkérdőjelezhetetlen történés a trianoni végzés, miként megkérdőjelezhetetlen az azóta is emberek millióit sújtó végzetes sors.

- Húsz esztendeje, hogy elhagytad szülőföldedet: Erdélyt, húsz esztendeje, hogy áttelepültél. Felidéznéd azt az őszi napot, amikor elindultál Kolozsvárról?

    - Kimondhatatlanul fájdalmas emlék az a szeptemberi nap. Nem is lehet sírás nélkül felidézni. A kolozsvári házam udvarán már három napja állt egy hatalmas kamion, amelynek sötéten tátongó szája nyelte addigi életem rekvizitumait: könyveket, bútorokat, szőtteseket, erdélyi népművészeti remekeket s egyéb, főként használati tárgyakat. A szobraimat nem hozhattam, azokat nem engedélyezte a román állam (egy-kettőn téve csak kivételt!), azokat később, kalandok közepette kellett valósággal átcsempésznem. A nagyokat csak úgy sikerült, hogy két vagy három darabba elfűrészeltem. Így került át többek között Budapestre a Kolozsvári Krisztus vagy a Festett Madonna. Itt aztán összecsapoltam őket, ám a vágás helyét nem tudtam teljesen eltüntetni, ezek a szobrok - Csoóri Sándor szavaival - örökre viselik a „történelem sebeit".
    Ahogyan fogytak a tárgyak a lakásból, úgy lettem egyre idegesebb, egyre feszültebb. Aztán mégiscsak eljött a pillanat, amikor be kellett zárnom magam mögött annak a háznak a kapuját, amely huszonöt évig otthon, szellemi műhely volt mind nekem, mind édesapámnak. Eljött az a pillanat...
    S én a két gyermekemmel 1977. szeptember 12-én, egy szép napfényes délelőttön beszálltam az autóba, és elindultam a bizonytalanságba. Elmaradt mögöttünk a ház, az utca, édesanyám síró arca. Egyre inkább elmaradtak mögöttünk az ismerős tájak. Hátam mögött zúgott a Hargita, csobogtak Gyimes patakjai, a végtelenbe vesztek a hegyek, a rétek. Isten veled Kalotaszeg, Királyhágó, Nagyvárad! Isten veled Szülőföld! - kavarogtak bennem a gondolatok. S már előttünk volt a határ. A határ, amelyen nekünk mindig olyan nehéz volt átjutnunk. A határ, amelyen most nem jószántamból, hanem kényszerűségből kellett véglegesen átlépnem...
    Az első éjszakát magam egy bőrfotelben, gyermekeim, István és Anikó, a földön aludva szenvedtük át. A hajnal úgy virradt ránk, hogy nem volt semmink: nem volt otthonunk, nem volt szülőföldünk. A semminél rosszabb helyzetből indultunk. Úgy éreztem, megszakad a szívem, s máig érzem ezt a fájdalmat.

- Trianon árvái vagytok?

    - Nem tudom minek nevezhetném. Árvái? Inkább áldozatai. Saját akaratunkon, saját hibánkon kívül kerültünk olyan helyzetbe, amit nem szerettünk volna. Rémálmaim közé tartozott mindig, hogy a szülőföldet egyszer el kell talán hagyni. Hiszen számtalanszor foglalkozott a román állam azzal a gondolattal, hogy bennünket magyarokat Erdélyből elad, és kitelepít Kanadába, vagy más helyre, aminek semmi köze a nemzethez.
    Az egy érthetetlen és borzasztó dolog, hogy a szülőföldről a hazába érkezik az ember! A szülőföldem Erdély, de hazának nem tudtam nevezni azt a területet, amelyet egy idegen állam, egy idegen nép elfoglalt, megszállt, ránk kényszerítette az akaratát, a politikáját, kultúráját, Balkánná akarván zülleszteni bennünket. Amikor átjöttünk az úgynevezett anyaországba, itt hazám lett, de a szülőföldem elveszett. S aztán itt meredezett előttem a kérdés: Vajon milyen haza ez? Olyan-e, amely igazi otthona lehet egy magyar embernek? Annak, akinek minden gondolata: szívvel-lélekkel a magyarságot, a nemzetét szolgálni? Hamar rájöttem: bizony nem! Odaát kisebbségben éltünk, amely annyit jelent, hogy megalázva, elnyomva, alacsonyrendű állampolgárnak tekintve, kigúnyolva, mindenéből kiforgatva. De sajnos, azt kell mondanom, hogy ebben az országban: Magyarországon is kisebbségben éltünk, élünk. Szinte itt is épp olyan bűn a magyarságot, annak minden eszméjével, kultúrájával, történelmével együtt vállalni, mint Erdélyben.
    Mi is volt a bűnöm, amely miatt el kellett menekülnöm? Csak annyi, hogy magyarnak születtem, s ehhez ragaszkodtam, azt feladni nem akartam. A magyar kultúrát szolgáltam, gyökereimet akartam görcsösen megtartani. Ezek miatt kellett elhagynom szülőföldemet. A szülőföldről a hazába jönnöm.

- Ezek megemészthetetlen tézisek, feloldhatatlan fájdalmak. Egy művész legalább világgá kiálthatja, kizokoghatja a fájdalmát a művein keresztül. Nem véletlen, hogy szinte minden alkotásod Trianon fogantatású. Vegyük például a Dózsát.

    - Elég ránézni: mérhetetlen szenvedés, feszültség sugárzik az egész szoborból. Egy törzs, amelynek végtagjait levágták, egy ország képe, amelynek részeit elcsatolták.

- Folytassuk a Kolozsvári Krisztussal...

    - Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa. Ez olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, mert keresztje sincsen, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt.
    Az én egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a „végeken" élő magyarok sorsa, reménye is. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól. Már hallottam odaát, Erdélyben olyan hangokat, hogy az anyaország magukra hagyta őket, megpróbálnak hát egyedül megmaradni, boldogulni.
    Az évtizedek óta tartó nehézségek, szörnyűségek ellenére is minden gondolatom az, hogy ez az igazságtalanság nem tarthat, míg a világ, hiszen milliókról van szó. Csak az veszhet el, amelyről önként, belül is lemondtunk; csak akkor, ha hitünket elveszítettük. Ha erősen, hatalmasan hiszünk és akarunk, még minden jobbra fordulhat, fordul.

    Szervátiusz Tibor több székely pietát faragott a székelység szenvedéseinek felmutatására. Addig faragja ezeket a pietákat, mondta húsz évvel ezelőtt, míg az erdélyiek helyzete valóságosan jobbra nem fordul. Most újabb székely pietá fogalmazódott meg gondolataiban. Hátha ez az utolsó!

Sz. Barna Klára

(Első közlés: Trianon évkönyv 1997. Püski)

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása

2017. évi Szervátiusz Jenő díj »

A budavári Hiltonban tartotta a Szervátiusz Alapítvány az idei díjátadó ünnepségét. Idézet Szervátiusz Klára elnök megnyitó beszédéből: „Tizenőt esztendeje ünnepeljük együtt a magyar művészetet, a magyar művészeket, magyarságunkat ezen a helyen, a régi korok emlékét, királyok lábnyomait is őrző Budai Várban. Tizenöt éve immár a Kárpát medence jeles művészei, a nemzet példaadó megtartói is beírták nevüket s emléküket a főváros eme kiemelt helyének történetébe. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja magyarjai találkoznak rendre szándékaink szerint ezeken a díjátadókon az itthoniakkal. Hiszen csak egy nemzet létezik, amiként nincs két magyar művészet sem. A bakfis korba léptünk hát, s méy tisztelettel emlékezünk a nagyok nagyobb évfordulóira.Szervátiusz Jenő 114 éve szüetett, s 34 éve halt meg.Szervátiusz Tibor a 88. évébe lépett, és negven éve telepedett át kényszerűségből Erdélyből Budapestre.Illesse őket ehelyrő is megbeszülés...” Szervátiusz Jenő díjat kapott: Berend Iván délvidéki származású festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Entz Géza erdélyi születésű művészettörténész - a művészettörténeti szakmai munkájáért, s a határontúli magyar oktatás és kultúra támogatásáért Bárczi Erika és Hargitay-Nagy Zsuzsa nápi iparművészek - a magyar népi viselet újraélesztéséért, a népi kultúra népszerűsítéséértFeledy Balázs: Berend Ivánról Kodolányi Gyula: Entz Géza arcai Igyártó Gabriella: Bárczi Erika és Hargitay-Nagy Zsuzsanna laudációjaZenével Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész vidította fel a közönséget. Fő támogatóink: MNB, EMMI.