1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Magyarnak számkivetve

Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel

Amikor a beszélgetés végén a fenti cím ötlött eszembe, először kérdőjelet képzeltem a mondat végére. Mert fájt kimondanom: magyarnak számkivetve. Fájt a két szót leírnom, a szörnyű sorsot, mit jelent betűbe merevedten véglegesíteni. Aztán mégis elhagytam a kérdőjelet, hiszen megkérdőjelezhetetlen történés a trianoni végzés, miként megkérdőjelezhetetlen az azóta is emberek millióit sújtó végzetes sors.

- Húsz esztendeje, hogy elhagytad szülőföldedet: Erdélyt, húsz esztendeje, hogy áttelepültél. Felidéznéd azt az őszi napot, amikor elindultál Kolozsvárról?

    - Kimondhatatlanul fájdalmas emlék az a szeptemberi nap. Nem is lehet sírás nélkül felidézni. A kolozsvári házam udvarán már három napja állt egy hatalmas kamion, amelynek sötéten tátongó szája nyelte addigi életem rekvizitumait: könyveket, bútorokat, szőtteseket, erdélyi népművészeti remekeket s egyéb, főként használati tárgyakat. A szobraimat nem hozhattam, azokat nem engedélyezte a román állam (egy-kettőn téve csak kivételt!), azokat később, kalandok közepette kellett valósággal átcsempésznem. A nagyokat csak úgy sikerült, hogy két vagy három darabba elfűrészeltem. Így került át többek között Budapestre a Kolozsvári Krisztus vagy a Festett Madonna. Itt aztán összecsapoltam őket, ám a vágás helyét nem tudtam teljesen eltüntetni, ezek a szobrok - Csoóri Sándor szavaival - örökre viselik a „történelem sebeit".
    Ahogyan fogytak a tárgyak a lakásból, úgy lettem egyre idegesebb, egyre feszültebb. Aztán mégiscsak eljött a pillanat, amikor be kellett zárnom magam mögött annak a háznak a kapuját, amely huszonöt évig otthon, szellemi műhely volt mind nekem, mind édesapámnak. Eljött az a pillanat...
    S én a két gyermekemmel 1977. szeptember 12-én, egy szép napfényes délelőttön beszálltam az autóba, és elindultam a bizonytalanságba. Elmaradt mögöttünk a ház, az utca, édesanyám síró arca. Egyre inkább elmaradtak mögöttünk az ismerős tájak. Hátam mögött zúgott a Hargita, csobogtak Gyimes patakjai, a végtelenbe vesztek a hegyek, a rétek. Isten veled Kalotaszeg, Királyhágó, Nagyvárad! Isten veled Szülőföld! - kavarogtak bennem a gondolatok. S már előttünk volt a határ. A határ, amelyen nekünk mindig olyan nehéz volt átjutnunk. A határ, amelyen most nem jószántamból, hanem kényszerűségből kellett véglegesen átlépnem...
    Az első éjszakát magam egy bőrfotelben, gyermekeim, István és Anikó, a földön aludva szenvedtük át. A hajnal úgy virradt ránk, hogy nem volt semmink: nem volt otthonunk, nem volt szülőföldünk. A semminél rosszabb helyzetből indultunk. Úgy éreztem, megszakad a szívem, s máig érzem ezt a fájdalmat.

- Trianon árvái vagytok?

    - Nem tudom minek nevezhetném. Árvái? Inkább áldozatai. Saját akaratunkon, saját hibánkon kívül kerültünk olyan helyzetbe, amit nem szerettünk volna. Rémálmaim közé tartozott mindig, hogy a szülőföldet egyszer el kell talán hagyni. Hiszen számtalanszor foglalkozott a román állam azzal a gondolattal, hogy bennünket magyarokat Erdélyből elad, és kitelepít Kanadába, vagy más helyre, aminek semmi köze a nemzethez.
    Az egy érthetetlen és borzasztó dolog, hogy a szülőföldről a hazába érkezik az ember! A szülőföldem Erdély, de hazának nem tudtam nevezni azt a területet, amelyet egy idegen állam, egy idegen nép elfoglalt, megszállt, ránk kényszerítette az akaratát, a politikáját, kultúráját, Balkánná akarván zülleszteni bennünket. Amikor átjöttünk az úgynevezett anyaországba, itt hazám lett, de a szülőföldem elveszett. S aztán itt meredezett előttem a kérdés: Vajon milyen haza ez? Olyan-e, amely igazi otthona lehet egy magyar embernek? Annak, akinek minden gondolata: szívvel-lélekkel a magyarságot, a nemzetét szolgálni? Hamar rájöttem: bizony nem! Odaát kisebbségben éltünk, amely annyit jelent, hogy megalázva, elnyomva, alacsonyrendű állampolgárnak tekintve, kigúnyolva, mindenéből kiforgatva. De sajnos, azt kell mondanom, hogy ebben az országban: Magyarországon is kisebbségben éltünk, élünk. Szinte itt is épp olyan bűn a magyarságot, annak minden eszméjével, kultúrájával, történelmével együtt vállalni, mint Erdélyben.
    Mi is volt a bűnöm, amely miatt el kellett menekülnöm? Csak annyi, hogy magyarnak születtem, s ehhez ragaszkodtam, azt feladni nem akartam. A magyar kultúrát szolgáltam, gyökereimet akartam görcsösen megtartani. Ezek miatt kellett elhagynom szülőföldemet. A szülőföldről a hazába jönnöm.

- Ezek megemészthetetlen tézisek, feloldhatatlan fájdalmak. Egy művész legalább világgá kiálthatja, kizokoghatja a fájdalmát a művein keresztül. Nem véletlen, hogy szinte minden alkotásod Trianon fogantatású. Vegyük például a Dózsát.

    - Elég ránézni: mérhetetlen szenvedés, feszültség sugárzik az egész szoborból. Egy törzs, amelynek végtagjait levágták, egy ország képe, amelynek részeit elcsatolták.

- Folytassuk a Kolozsvári Krisztussal...

    - Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa. Ez olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, mert keresztje sincsen, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt.
    Az én egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a „végeken" élő magyarok sorsa, reménye is. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól. Már hallottam odaát, Erdélyben olyan hangokat, hogy az anyaország magukra hagyta őket, megpróbálnak hát egyedül megmaradni, boldogulni.
    Az évtizedek óta tartó nehézségek, szörnyűségek ellenére is minden gondolatom az, hogy ez az igazságtalanság nem tarthat, míg a világ, hiszen milliókról van szó. Csak az veszhet el, amelyről önként, belül is lemondtunk; csak akkor, ha hitünket elveszítettük. Ha erősen, hatalmasan hiszünk és akarunk, még minden jobbra fordulhat, fordul.

    Szervátiusz Tibor több székely pietát faragott a székelység szenvedéseinek felmutatására. Addig faragja ezeket a pietákat, mondta húsz évvel ezelőtt, míg az erdélyiek helyzete valóságosan jobbra nem fordul. Most újabb székely pietá fogalmazódott meg gondolataiban. Hátha ez az utolsó!

Sz. Barna Klára

(Első közlés: Trianon évkönyv 1997. Püski)

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása