telefon: +36(20)338-9278, email:

Magyarnak számkivetve

Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel

Amikor a beszélgetés végén a fenti cím ötlött eszembe, először kérdőjelet képzeltem a mondat végére. Mert fájt kimondanom: magyarnak számkivetve. Fájt a két szót leírnom, a szörnyű sorsot, mit jelent betűbe merevedten véglegesíteni. Aztán mégis elhagytam a kérdőjelet, hiszen megkérdőjelezhetetlen történés a trianoni végzés, miként megkérdőjelezhetetlen az azóta is emberek millióit sújtó végzetes sors.

- Húsz esztendeje, hogy elhagytad szülőföldedet: Erdélyt, húsz esztendeje, hogy áttelepültél. Felidéznéd azt az őszi napot, amikor elindultál Kolozsvárról?

    - Kimondhatatlanul fájdalmas emlék az a szeptemberi nap. Nem is lehet sírás nélkül felidézni. A kolozsvári házam udvarán már három napja állt egy hatalmas kamion, amelynek sötéten tátongó szája nyelte addigi életem rekvizitumait: könyveket, bútorokat, szőtteseket, erdélyi népművészeti remekeket s egyéb, főként használati tárgyakat. A szobraimat nem hozhattam, azokat nem engedélyezte a román állam (egy-kettőn téve csak kivételt!), azokat később, kalandok közepette kellett valósággal átcsempésznem. A nagyokat csak úgy sikerült, hogy két vagy három darabba elfűrészeltem. Így került át többek között Budapestre a Kolozsvári Krisztus vagy a Festett Madonna. Itt aztán összecsapoltam őket, ám a vágás helyét nem tudtam teljesen eltüntetni, ezek a szobrok - Csoóri Sándor szavaival - örökre viselik a „történelem sebeit".
    Ahogyan fogytak a tárgyak a lakásból, úgy lettem egyre idegesebb, egyre feszültebb. Aztán mégiscsak eljött a pillanat, amikor be kellett zárnom magam mögött annak a háznak a kapuját, amely huszonöt évig otthon, szellemi műhely volt mind nekem, mind édesapámnak. Eljött az a pillanat...
    S én a két gyermekemmel 1977. szeptember 12-én, egy szép napfényes délelőttön beszálltam az autóba, és elindultam a bizonytalanságba. Elmaradt mögöttünk a ház, az utca, édesanyám síró arca. Egyre inkább elmaradtak mögöttünk az ismerős tájak. Hátam mögött zúgott a Hargita, csobogtak Gyimes patakjai, a végtelenbe vesztek a hegyek, a rétek. Isten veled Kalotaszeg, Királyhágó, Nagyvárad! Isten veled Szülőföld! - kavarogtak bennem a gondolatok. S már előttünk volt a határ. A határ, amelyen nekünk mindig olyan nehéz volt átjutnunk. A határ, amelyen most nem jószántamból, hanem kényszerűségből kellett véglegesen átlépnem...
    Az első éjszakát magam egy bőrfotelben, gyermekeim, István és Anikó, a földön aludva szenvedtük át. A hajnal úgy virradt ránk, hogy nem volt semmink: nem volt otthonunk, nem volt szülőföldünk. A semminél rosszabb helyzetből indultunk. Úgy éreztem, megszakad a szívem, s máig érzem ezt a fájdalmat.

- Trianon árvái vagytok?

    - Nem tudom minek nevezhetném. Árvái? Inkább áldozatai. Saját akaratunkon, saját hibánkon kívül kerültünk olyan helyzetbe, amit nem szerettünk volna. Rémálmaim közé tartozott mindig, hogy a szülőföldet egyszer el kell talán hagyni. Hiszen számtalanszor foglalkozott a román állam azzal a gondolattal, hogy bennünket magyarokat Erdélyből elad, és kitelepít Kanadába, vagy más helyre, aminek semmi köze a nemzethez.
    Az egy érthetetlen és borzasztó dolog, hogy a szülőföldről a hazába érkezik az ember! A szülőföldem Erdély, de hazának nem tudtam nevezni azt a területet, amelyet egy idegen állam, egy idegen nép elfoglalt, megszállt, ránk kényszerítette az akaratát, a politikáját, kultúráját, Balkánná akarván zülleszteni bennünket. Amikor átjöttünk az úgynevezett anyaországba, itt hazám lett, de a szülőföldem elveszett. S aztán itt meredezett előttem a kérdés: Vajon milyen haza ez? Olyan-e, amely igazi otthona lehet egy magyar embernek? Annak, akinek minden gondolata: szívvel-lélekkel a magyarságot, a nemzetét szolgálni? Hamar rájöttem: bizony nem! Odaát kisebbségben éltünk, amely annyit jelent, hogy megalázva, elnyomva, alacsonyrendű állampolgárnak tekintve, kigúnyolva, mindenéből kiforgatva. De sajnos, azt kell mondanom, hogy ebben az országban: Magyarországon is kisebbségben éltünk, élünk. Szinte itt is épp olyan bűn a magyarságot, annak minden eszméjével, kultúrájával, történelmével együtt vállalni, mint Erdélyben.
    Mi is volt a bűnöm, amely miatt el kellett menekülnöm? Csak annyi, hogy magyarnak születtem, s ehhez ragaszkodtam, azt feladni nem akartam. A magyar kultúrát szolgáltam, gyökereimet akartam görcsösen megtartani. Ezek miatt kellett elhagynom szülőföldemet. A szülőföldről a hazába jönnöm.

- Ezek megemészthetetlen tézisek, feloldhatatlan fájdalmak. Egy művész legalább világgá kiálthatja, kizokoghatja a fájdalmát a művein keresztül. Nem véletlen, hogy szinte minden alkotásod Trianon fogantatású. Vegyük például a Dózsát.

    - Elég ránézni: mérhetetlen szenvedés, feszültség sugárzik az egész szoborból. Egy törzs, amelynek végtagjait levágták, egy ország képe, amelynek részeit elcsatolták.

- Folytassuk a Kolozsvári Krisztussal...

    - Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa. Ez olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, mert keresztje sincsen, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt.
    Az én egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a „végeken" élő magyarok sorsa, reménye is. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól. Már hallottam odaát, Erdélyben olyan hangokat, hogy az anyaország magukra hagyta őket, megpróbálnak hát egyedül megmaradni, boldogulni.
    Az évtizedek óta tartó nehézségek, szörnyűségek ellenére is minden gondolatom az, hogy ez az igazságtalanság nem tarthat, míg a világ, hiszen milliókról van szó. Csak az veszhet el, amelyről önként, belül is lemondtunk; csak akkor, ha hitünket elveszítettük. Ha erősen, hatalmasan hiszünk és akarunk, még minden jobbra fordulhat, fordul.

    Szervátiusz Tibor több székely pietát faragott a székelység szenvedéseinek felmutatására. Addig faragja ezeket a pietákat, mondta húsz évvel ezelőtt, míg az erdélyiek helyzete valóságosan jobbra nem fordul. Most újabb székely pietá fogalmazódott meg gondolataiban. Hátha ez az utolsó!

Sz. Barna Klára

(Első közlés: Trianon évkönyv 1997. Püski)

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.