telefon: +36(20)338-9278, email:

A csongrádi életfa

A huszadik század végefelé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel azt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utána gondolnak, utána éreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak. Ennek a kompozíciónak tulajdonképpen ez a szerepe. Emléket akartam állítani ebben a magyarságnak, az alföldi magyar embernek, a tájnak, az építészetnek, a régi életnek, meg a népi kultúrának, amely ebben a térségben is csodálatos volt... Így kerestem meg az Életfa-motívumot, amely a magyarság ősi szimbóluma, jelképe. Tulajdonképpen a földi életben és a világmindenségben, vagy a túlvilágban - bárhogy lehet nevezni - a kibontakozásnak a jelképe. Világfának is, égígérő fának is, csodafának is, mindenféle fának is nevezik. Még ma is él a mesékben, Erős János is erre mászik fel és amíg felmászik, sok minden történik. A sárkánnyal találkozik, azt legyőzi, mindenféle csoda végbemegy ebben a történetben.
    Ez valamikor sámánfa nevet is viselt. Ezen a létrán, ami ezen a fán van, mászott fel a sámán és ott fönn esett révületbe, jósolt, gyógyított és mindenfélét művelt, mivel összekötője ez a földi és túlvilági életnek. Az alsórésze a földön áll és fent bontakozik ki. Az is ősi jele ennek a gondolatnak, hogy a fa alatt állnak az emberek. Ez a Szent László-legendákban is jelen van, Szent László idejében és utána is festettek még Erdélyben templomi freskókon látható jeleneteket, amelyen Szent László a fa alatt ül vagy áll. A lova mellette, a tegez a fára akasztva és mellette egy nő áll, a nő a hajában turkál. Ősi jele a magyarságnak a fa alatt álló férfi és nő viszonya. Ez volt az oka annak, hogy az Életfa alá, a Csodafa alá állítottam a férfit és a nőt. Ez a két alak szintén a kialakulásnak, a továbbfejlődésnek a jele, a jelképe; a szerelemnek, az élet megmaradásának szimbóluma. Ez a két ember csongrádi dolgozó ember, a dolgozó emberek ünnepén. Utaltam külsőségeiben, természetesen elvonatkoztatva, a régi csongrádi viseletre, a régi csongrádi ruhaszerkezetekre, arányokra. Ebből adtam meg a jellegét ennek a két alaknak. Ez a két alak, a férfi és a nő, mereven állnak egymás mellett. Külső megnyilvánulásuk a népi faragásokból táplálkozik, azok egyszerű naivságából és lapos formai megnyilvánulásaiból. Ezek az alakok erősen emlékeztetnek a kunbabákra. A kunbabák a török népek által lakott területeken régen is, de még ma is megtalálhatók, kultikus jellegű bálványok és pont ilyen lapos, tömör, merev tartású alakok. Leningrádban láttam a múzeumban életemben először kunbabákat, s azért örvendtem meg nekik, és azért használom föl szobrászatomban, mert tulajdonképpen ezek a kunbabák az egyetlen plasztikai megnyilatkozások, amelyek hozzánk, illetve rokon népeinkhez fűződnek. Itt a szomszédban kunok is élnek és köztudott, hogy más helyütt is találtak kunbabákat, de a kunok is faragtak ilyeneket, és mindenütt Ázsiában, az Ural keleti részén is találtak ilyen bálványokat. A török népek által faragott bálványok is ilyenek, ezért fordulok hozzájuk, hiszen nyilvánvaló, hogy a magyarság származásának egyik fontos és jelentős része a török származás. Azonkívül formailag felhasználtam azokat a népi elemeket, amelyeket itt Csongrád környékén találtam, a menyecske- és legényfejes dudafejeket, ezektől inspirálva faragtam a férfi és a nő fejét.
    Ez teljes mértékben, a legkisebb részétől az egységéig magyar és ősi vonatkozású. A mézeskalácsra, vagy a nép által faragott bálványokra, vagy a pásztorbotokra, a dudafejekre, vagy esetleg akár az erdélyi kopjafákra emlékeztet. Az én célom az, ha magyarul beszélünk, akkor tudnunk kell azt is, hogy nekünk nemcsak a nyelv az anyanyelvünk, hanem ahogy már Kodály is megmondta, a zene is éppen olyan anyanyelvünk, mint a beszéd. De éppen ilyen anyanyelvünk és régente sokkal inkább az volt, a magyarság művészeti megnyilvánulása is. Én ezt magyarul akartam elmondani. Ennek a magyar népnek, aki itt él. És nem mai nyugati nyelven és nem régi nyugati nyelven, nem görög nyelven. Hát ezt kellene megszokni és megérteni és ezért nem görög Vénuszra emlékeztető nő áll ezen a szobron és nem egy Apolló, hanem egy kunbabára emlékeztető, népi faragásra emlékeztető ősi kultúránkon alapuló, itteni, csongrádi parasztnő és parasztférfi.
    A kopjafa csúcsának a tetejében a napkorong áll. A napkorong szintén ősi jele, ősi szimbóluma a magyarságnak. Annak idején még imádtuk is a Napot. Ennek a felismerésnek a kifejezője ez a forgó napkorong, amely fenn ragyog és jelzi az életet.

Szervátiusz Tibor síremlékének felavatása »

2020. július 26. Felavattuk a Nap-kaput, Szervátiusz Tibor síremlékét a Fiumei úti Nemzeti Sírkert új művészparcellájában. A Kontur András szobrász által készített síremléket a Szervátiusz Alapítvány az EMMI miniszterének: Kásler Miklósnak a támogatásával állíttatta az alapító születésének 90. évfordulóján. A bensőséges, szűkkörű ünnepségen közreműködött Petrás Mária énekes és Sipos Mihály népzenész a feleségével: Kardos Máriával. Az emlékező beszédet Döbrentei Kornél költő mondta.Alant olvasható.

2019. évi Szervátiusz Jenő díj »

2019. november 21. Budavári Hilton Tizenhetedszer adtuk át a Szervátiusz  Jenő-díjakat, és másodszor a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat. Az idén Szervátiusz Jenő díjat kapott: Gaál András festőművész, Erdély - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért, és az erdélyi művészeti élet megszervezéséért Nagy Miklós Kund művészeti író, Marosvásárhely - az erdélyi művészek munkájának szeretetteljes követéséért, bemutatásáért, magas színvonalú művészettörténeti munkásságáért Dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajztudós, Kelet-kutató - a valóságos őstörténetünket bemutató tudományos munkájáért, a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, az ország jóhírének öregbítéséért. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Ámmer Gergő pályakezdő szobrász. A két Szervátiuszt méltatta köszöntőjében: Krucsainé Herter Anikó államtitkár-helyettes, EMMI Közreműködött: Petrás Mária, Juhász Zoltán és Gendentsamts Khishigbadan mongol sámán.Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása  Dr. Szmodis Jenő: Obrusánszky Borbála laudálása

Szervátiusz Klára fotótárlata »

2019. szeptember 24 - november 10. Vallomás címmel nyílt meg Budapesten Szervátiusz Klára fotókiállítása, amely 30 fotón mutatta be, mit lát szépnek, érdemesnek az életben. Csűrös Csilla vezető szerkesztő, MR megnyitó beszéde:Vallomás Szervátiusz Klára fotókiállításaTalán a gyerekek őrzik legtermészetesebben, leghívebben és legteljesebben azt a képi látásmódot, képekben gondolkodást, amely az embernek ősidők óta sajátja. Azt a képi látásmódot, amelynek sajátos kettőződésével, szimbiózisával találkozunk ezen a kiállításon. A fotográfus a létező kép megörökítője, természetesen úgy, ahogyan csak ő látja, észleli, a világnak csak az ő számára, az ő szemével, szívével létező szeletét rögzítve. A szobrász a fejében, lelkében felötlő képet álmodja, formálja fába-kőbe-ércbe, lehel életet belé – gazdagítva ezzel a világot, amelyet aztán a fotográfus álmodhat tovább. Különleges kiállítást élvezői lehetünk tehát most, kedves közönség, és nemcsak e képi kettőződés miatt! Hiszen bár Szervátiusz Klára fotói között állunk, de az ő világlátásában, művészet- és szépségeszményében visszatükröződni láthatjuk, érezhetjük a bő negyedszázadon át közösen élt életet és átélt művészetet a rajongásig szeretett és tisztelt társsal, Szervátiusz Tiborral, a Nemzet Művészével, a Kossuth díjas szobrászművésszel, akinek a nemzeti eszmét és művészetet az európaiság fő sodrába helyező alkotásai előtt elismeréssel hajtunk fejet mi magunk is. A szobrászművész nemcsak testi valójában idéződik meg e képeken, hol a szeretett gyimesi tájban, hol a lelkében örökkön égő sebként élő, elveszített Erdélyt a csíksomlyói úti műteremlakás kertjében vagy teraszán, reggeli kávézás közben sem feledőn – hanem művei, sőt édesapja, Szervátiusz Jenő munkái által is. E szobrok révén - amelyeket felesége tudatosan és élvezettel fényképezett különböző fényviszonyok közepette – Szervátiusz Tibornak a teremtett világhoz, a természethez és a történelemhez való viszonya, a művészetet értelmező és újraértelmező, gazdagító hatása is jelen van, átszűrődik a művész által Napsugárasszonyként szeretett hitves fényképein, aki persze, hogy megörökíti a Napistenként szeretett és tisztelt férfi művét, a Napisten kedvét. 26 közösen eltöltött év - pecsétet Szervátiusz Klára életére immáron végérvényesen Szervátiusz Tibor élete és halála ütött. Így és ezért született e tárlat is: kétségünk se legyen afelől, hogy a szépségre és a természet rejtett csodáira, az épített, a teremtett környezet titkaira való rácsodálkozás, a felfedezés, a belőle való töltekezés közös életük, közösen teremtett világuk jegyében fogant. A fényképek e kettős lét horizontján értelmezhetők, élvezhetők, fejthetők meg. Boldogság lehet így azonosulni egy korszakos nagy művésszel, hogy jelenléte, üzenete, világlátása a holta után is eleven erő az őt túlélő társ életében, munkájában. A meghívón szereplő fotó – kettejük életének, sorsának egymásba szőtt, közös, képi üzenete. A tudatosan balra fordítottan becsukott – a befejezett életet jelképező -, a Bibliára szándékosan is emlékeztető könyv egyszerre idézi az élő s a holt Szervátiusz Tibort. Az általa 1955-ben készített, az oly jellegzetes és fontos, ősi napmotívummal díszített, szíjjal átfűzött borítóban a szobrász számára oly kedves és fontos Ady Endre összes verseit tartalmazó míves kötet, abban -magam láttam lapozgatásakor - lepréselt virágok, aláhúzott, megjelölt versek: Kocsiút az éjszakában, Lelkek a pányván, Ének a porban, Menekülő élet, A lelkek temetője, Ugrani már:soha, Biztató a szerelemhez. Vallomásos címek… S a borítón ott a művész által rótt idézet, rovásírással is nem mellékesen: a „Góg és Magóg fia vagyok én” elhivatottsága és vállalt küldetése – finoman hozzá kapcsolódón, rajta nyugvón a szerető és szeretett nő érzelmeit s a soha meg nem szűnő, örökkön megújuló életet, s a továbbélést is jelképező jácint, a szeretett kulcsvirág, Klára névnapi ajándéka Tibornak. Kitárulkozás és magába zártság – élet és művészet komplexitása. S illesszük e képhez a tárlat címét is: Vallomás – vallomás kettejükről, hatásról és vonzásról. Vallomás szerelemről, szépségről, életről… Ahogyan vallomás Szervátiusz Tibor önportréja is, ha egyiptomi fáraót, ha antik férfiportrét mintáz önmagáról. Mondottam: e kettős jelenlét vonzásában tekintsünk hát e fényképekre. A kétdimenziós fotók magukban hordozzák, megidézik a háromdimenziós, fából, kőből, fémből készült szobrok titokzatos intimitását. Az arcok befelé forduló, befelé élő, időtlen, történelmi bánatát, méltóságát, a Kolozsvári Krisztus némán sikoltó fájdalmát, vésztjósló árnyékával reményvesztetten is Istenbe kapaszkodó mivoltát ellenpontozzák a világ szépségeire és rejtett titkaira való derűs rácsodálkozással, örömmel telítő természeti képek, az időt megállító, örökkön létező szépség igézetében. Fényképeken így varázsolódik elénk ez az emberben és a természetben rejtekező harmónia, a mindkét szívnek kedves, titkukat, piciny, rejtett csodáikat óvó, az avatott szemnek mégis kitárulkozó virágok: liliomok, amarillisz, jácint, orchidea életigenlő üdvözlete, a gyümölcscsendéletek édes ékessége és harsogó színei. Az öröm pirosa az illatokat, ízeket és zamatokat is szinte megidézi. Hangulatok… Az időtlenséget a maguk konkrétságában hordozó tájképek – a Duna kanyarulata Visegrádnál alant, fent pedig az elmúlt korokat büszkén őrző, magányos fenségű királyi vár az ég Pazar brokátjával; a kőbe zárt múltból ránk tekintő jelen; a balatoni vitorláskikötő lecövekelt hajói a tovahullámzó vizen az alkony titokzatosságában - az örökkévalóság és a véges emberi lét feszültségét is hordozzák: öröklétbe oldódó mulandóságot. Az arcok. Mondanám, hogy az emberé s a szobroké, de hát Szervátiusz Tibor ars poeticája s tudjuk, látjuk, művészete szerint is a szobrok is élnek: az alkotó életet lehel a holt anyagba, amely a művész érzelmeit sugározza. A szobrász arca, tekintete műveihez hasonlóan zárt, fegyelmezett szigorúságú, befelé élő és figyelő, aki a magyar sors fájdalmát, a történelmet még a magánélet oldott pillanataiban – mint egy reggeli kávézás vagy üldögélés a Gyimesekben az általa épített csorgónál vizet fakasztva – is lelkében hordozza. Messze néző és messzire látó művész, magányos, ám egyenes gerincű férfi, alakja elkülönül és mégis eggyé olvad a mögötte magasodó gyimesi fenyő égbe törő, égre mutató, eget ostromló fenségével, méltóságával. Közös üzenet hordozói. S vegyük észre, az elveszített mindenséget és a teljességet jelentő Erdély valamilyen módon minden képen ott van: hol egy korondi korsó, hol egy honi szőttes, a tekintet itt – Klárától tudom – a szerelmes férfié, hol az áradó szépséggel sodró, az édesapjával közös ifjúkori barangolásokat idéző, végtelen tágasságú gyimesi táj maga. A művészi folytonosság az alkotó holtával sem megszűnő élet diadala. Erdély, a szülőföld a gyökereket óvó, éltető táptalaj, amelyből a fatörzs, Szervátiusz Jenő, és a fatörzsből sarjadó új ág, Szervátiusz Tibor művészete egyaránt fakadt, avagy Két nemzedéká, hogy a két művész közös, Műcsarnokbéli életműkiállításának címét ideidézzük. Jenő az Álmot, a Hajnalt, a Születést bontotta ki a fából – e műveit látjuk itt, a tárlaton, Tibort a hozzájuk hasonlóan csak tiszta forrásból merítő, mélyen magyar és mélyen európai Bartók ihlette meg, s persze a Csángó asszony arca a kőbe, fába zárt fájdalommal, az ősi múlt keleti titokzatosságával. S itt az Angyal – a tisztaságba, a szépségbe, az égbe emelőn. A Jenő alkotta kettős – a Kékszakállú és a Fából faragott – a lenyugvó nap fényében, ám börtönháttér előtt a fájdalmas szerelemről éppúgy vallanak, mint alkotó és alkotás eltéphetetlen egységéről. A már említett, fájdalmas Kolozsvári Krisztus – a közös, Műcsarnokbéli apa-fiú kiállítás emblematikus műve. Több olvasatban is jelen van e tárlaton, árnyékával hangsúlyosan – üzenet értékűen. A fénykép a többletértelmezés lehetőségét is hordozza itt is, akárcsak az arcát kezébe temető Fekete Madonnáról készült felvételen. A fölötte magasodó Krisztussal nemcsak a szakralitást, s az egyetemes, a nemzet s az emberiség sorsa feletti fájdalmat jeleníti meg, hanem a szeretett társ elvesztése fölött érzett, el nem múló egyéni bánat hordozója is. Amelyen, ha felülkerekedni nem is tud, de ellensúlyozza az életben az apró szépséget is észrevenni tudó és akaró, túlélni, tovább élni segítő, napi örömteli pillanatokra figyelő, a lélek számára gyógyírt jelentő derű. Ezt és ennél sokkal többet, az életet bearanyozó napfényt jelentette mindkettőjük számára negyedszázados életszövetségük, amelyről e tárlat, e fényképek - kettejük szemével, hitével, lelkével vallanak. Álljanak meg a képek előtt, hagyják, hogy hasson Önökre a látvány, s benne a vissza nem térő pillanatokat megörökítő érzelmek, hasson a fájdalom és az öröm, hasson az életnek a hétköznapokban és a művészetben, a bennünket körülvevő teremtett világban mindig és mindenütt jelen lévő teljessége. Nyitott szemmel és nyitott lélekkel nézelődjenek, ezt kívánom!Csűrös Csilla