1279 Budapest, Pf. 87. telefon: +36(20)338-9278, email:

A Föld fia

A Szervátiusz Alapítvány 2003-ban, Szervátiusz Jenő születésének századik évfordulójára díjat alapított azzal a céllal, hogy újra megerősítsék a liberális neoavatgárd által háttérbe szorított magyar művészetet. Az első díjazott Győrffy Sándor Karcagon élő szobrászművész volt, míg az alapítvány idén Márton Árpád gyergyóalfalui születésű, jelenleg Csíkszeredán élő festőművészt találta méltónak a Szervátiusz Jenő-díjra. A művész képeiből nyílt kamarakiállítás november 27-ig tart nyitva a budavári Hilton Szálló dominikánus kerengőjében.

A Szervátiusz Tibor és felesége, Szervátiusz Klára által létrehozott alapítvány szinte a lehetetlennel próbálkozik, vagyis azzal, hogy szembeszálljon és felvegye a harcot az egész világon egyre nagyobb teret hódító globalizmussal, és az azzal szorosan együtt járó multikultúrával.

- Tisztában vagyok azzal, hogy a globalizmussal nagyon nehéz harcolni - mondja Szervátiusz Klára -, de ha csak egy nagyon pici esélyünk is van a győzelemre, meg kell próbálni. Tiborral együtt úgy gondoltuk, hogy az öntudatot, lelket és életet romboló neoizmusokkal teli világ ellen tennünk kell valamit. Ennek pedig egyik módja éppen ez a díj, vagyis, hogy megmutatjuk azokat a művészeket, akik magyar szellemben élnek és alkotnak.

A Szervátiusz-díj idei kitüntetettje Márton Árpád, aki hatvannégy évvel ezelőtt született egy kicsiny erdélyi településen, Gyergyófalun. Művészi pályájának indulása tipikus példája a kicsiny, elzárt falvakban élő, korabeli fiatalok nehéz helyzetének. Amikor a Marosvásárhelyen működő művészeti középiskolai tanárai tehetségek után kutatva Alfaluba érkeztek, Márton Árpád és családja éppen az erdőn volt fáért. A személyes találkozás helyett neki kellett elküldenie néhány rajzát az iskolába, hogy bekerülhessen annak diákjai közé A Művészeti Líceumban abban az időszakban, tehát az 50-es években élte fénykorát, egy hagyományos, jó értelemben vett mesterségbeli előkészítő volt, amely szilárd alapokat adott az innen kikerülő művészeknek.

- Amikor Márton Árpád édesapjával beszekerezett Marosvásárhelyre, egy fekete-piros pokróc is bekerült a betyárbútor közé - meséli a festőművész ifjúkoráról Banner Zoltán művészettörténész. - Ez a szőttes végigkíséri pályája alakulását, s ez lett később az 1969-1974 közötti második, úgynevezett "piros korszakának" az ihletője.

A tehetséges fiatalra egy iskolai tárlat alkalmával Székely János kritikus is felfigyelt, akinek kiállított munkáit így méltatta: "Ismét egy név: Márton Árpád. Tragikus alkonyat; rózsaszín színfolt ragyog be a fák közé, és szinte feloldja törzsüket, mint sav a rezet. Mosó asszonyokat látok egy folyócska partján, amelynek vize oly színes, és mégis olyan hiteles, partja oly tompán és mogorván zöld, hogy megborzongok belé."

Márton Árpád a középiskola után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1964-ben kapta kézhez a diplomáját. Ezt követően telepedett le Csíkszeredán, ahol akkoriban gazdag művészeti élet volt kibontakozóban. Egymás után hívták a művészeket kiállítani, melynek következtében a műgyűjtés is nagy lendületet kapott. Legnagyobb sikere Szervátiusz Jenő tárlatának volt, akinek alkotásaira egy hónap alatt csaknem tízezren voltak kíváncsiak.

A főiskolás éveket követően Márton Árpádot elsősorban a kompozíciós elemek ritmusának a problémája foglalkoztatta, ennek jellemző példája a geometrikusan felfogott, háromszögletű háztetőkből összeállított Csíki falu című alkotása.

- 1973-74 táján a festőművész allergiás lett a terpentinre, így átmenetileg az akvarell technikához menekült - vázolja a művész életpályájának alakulását Banner Zoltán. - Aztán később tojásfehérjéből, -sárgájából, méhviaszból, lenolajból, valamint festék hozzáadásával kikísérletezte magának azt az olaj-tempera eljárást, amellyel ismét megújultak belső rajzai.

A 70-es évek végén aztán teljesen magára talált. Az ekkor készített képeinek témái között újra megtalálhatjuk a föld, az anya, a kenyér és a Nap motívumait. Ezeken a festményein (Föld fia, Dagasztó, Jó reggelt, Nap, Szitok) jelen van minden, amit egy harmonikus élet kritériumának tart anélkül, hogy idealizálná a paraszti élet nehéz mindennapjait.

"Gyermekkorom egyszerű munkás-hétköznapjai megtöltötték tarisznyámat - írja önvallomásában. - Az élet ezernyi, apró szilánkjai észrevétlenül elraktározódtak, mélyen és igazán.(...) Munkával-munkában éltünk, nőttünk és észrevétlenül részeseivé váltunk a hétköznapok gondjainak. Ugyanúgy elfáradtam szüleim mellett, mint ők, a rám kirótt munkát is olyan komolyan és felelősségteljesen kellett végeznem. Persze, játékra is jutott idő, de a lényeg: korán, munkában értünk tudatos emberekké. Minden kis mozdulatnak megvolt a jelentése. Szeretni kellett a munkát, tisztelni a pihenést, becsülni az ételt.(...) Beleszülettem, benne éltem, s ha sorsom egy adott pillanatban más fordulatot is vett, erről vallok, és ezt vallom ma is munkámban."

Barta Boglárka

Magyar Demokrata VIII. Évf. 44. szám, 2004. november 04.

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása