telefon: +36(20)338-9278, email:

A Föld fia

A Szervátiusz Alapítvány 2003-ban, Szervátiusz Jenő születésének századik évfordulójára díjat alapított azzal a céllal, hogy újra megerősítsék a liberális neoavatgárd által háttérbe szorított magyar művészetet. Az első díjazott Győrffy Sándor Karcagon élő szobrászművész volt, míg az alapítvány idén Márton Árpád gyergyóalfalui születésű, jelenleg Csíkszeredán élő festőművészt találta méltónak a Szervátiusz Jenő-díjra. A művész képeiből nyílt kamarakiállítás november 27-ig tart nyitva a budavári Hilton Szálló dominikánus kerengőjében.

A Szervátiusz Tibor és felesége, Szervátiusz Klára által létrehozott alapítvány szinte a lehetetlennel próbálkozik, vagyis azzal, hogy szembeszálljon és felvegye a harcot az egész világon egyre nagyobb teret hódító globalizmussal, és az azzal szorosan együtt járó multikultúrával.

- Tisztában vagyok azzal, hogy a globalizmussal nagyon nehéz harcolni - mondja Szervátiusz Klára -, de ha csak egy nagyon pici esélyünk is van a győzelemre, meg kell próbálni. Tiborral együtt úgy gondoltuk, hogy az öntudatot, lelket és életet romboló neoizmusokkal teli világ ellen tennünk kell valamit. Ennek pedig egyik módja éppen ez a díj, vagyis, hogy megmutatjuk azokat a művészeket, akik magyar szellemben élnek és alkotnak.

A Szervátiusz-díj idei kitüntetettje Márton Árpád, aki hatvannégy évvel ezelőtt született egy kicsiny erdélyi településen, Gyergyófalun. Művészi pályájának indulása tipikus példája a kicsiny, elzárt falvakban élő, korabeli fiatalok nehéz helyzetének. Amikor a Marosvásárhelyen működő művészeti középiskolai tanárai tehetségek után kutatva Alfaluba érkeztek, Márton Árpád és családja éppen az erdőn volt fáért. A személyes találkozás helyett neki kellett elküldenie néhány rajzát az iskolába, hogy bekerülhessen annak diákjai közé A Művészeti Líceumban abban az időszakban, tehát az 50-es években élte fénykorát, egy hagyományos, jó értelemben vett mesterségbeli előkészítő volt, amely szilárd alapokat adott az innen kikerülő művészeknek.

- Amikor Márton Árpád édesapjával beszekerezett Marosvásárhelyre, egy fekete-piros pokróc is bekerült a betyárbútor közé - meséli a festőművész ifjúkoráról Banner Zoltán művészettörténész. - Ez a szőttes végigkíséri pályája alakulását, s ez lett később az 1969-1974 közötti második, úgynevezett "piros korszakának" az ihletője.

A tehetséges fiatalra egy iskolai tárlat alkalmával Székely János kritikus is felfigyelt, akinek kiállított munkáit így méltatta: "Ismét egy név: Márton Árpád. Tragikus alkonyat; rózsaszín színfolt ragyog be a fák közé, és szinte feloldja törzsüket, mint sav a rezet. Mosó asszonyokat látok egy folyócska partján, amelynek vize oly színes, és mégis olyan hiteles, partja oly tompán és mogorván zöld, hogy megborzongok belé."

Márton Árpád a középiskola után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1964-ben kapta kézhez a diplomáját. Ezt követően telepedett le Csíkszeredán, ahol akkoriban gazdag művészeti élet volt kibontakozóban. Egymás után hívták a művészeket kiállítani, melynek következtében a műgyűjtés is nagy lendületet kapott. Legnagyobb sikere Szervátiusz Jenő tárlatának volt, akinek alkotásaira egy hónap alatt csaknem tízezren voltak kíváncsiak.

A főiskolás éveket követően Márton Árpádot elsősorban a kompozíciós elemek ritmusának a problémája foglalkoztatta, ennek jellemző példája a geometrikusan felfogott, háromszögletű háztetőkből összeállított Csíki falu című alkotása.

- 1973-74 táján a festőművész allergiás lett a terpentinre, így átmenetileg az akvarell technikához menekült - vázolja a művész életpályájának alakulását Banner Zoltán. - Aztán később tojásfehérjéből, -sárgájából, méhviaszból, lenolajból, valamint festék hozzáadásával kikísérletezte magának azt az olaj-tempera eljárást, amellyel ismét megújultak belső rajzai.

A 70-es évek végén aztán teljesen magára talált. Az ekkor készített képeinek témái között újra megtalálhatjuk a föld, az anya, a kenyér és a Nap motívumait. Ezeken a festményein (Föld fia, Dagasztó, Jó reggelt, Nap, Szitok) jelen van minden, amit egy harmonikus élet kritériumának tart anélkül, hogy idealizálná a paraszti élet nehéz mindennapjait.

"Gyermekkorom egyszerű munkás-hétköznapjai megtöltötték tarisznyámat - írja önvallomásában. - Az élet ezernyi, apró szilánkjai észrevétlenül elraktározódtak, mélyen és igazán.(...) Munkával-munkában éltünk, nőttünk és észrevétlenül részeseivé váltunk a hétköznapok gondjainak. Ugyanúgy elfáradtam szüleim mellett, mint ők, a rám kirótt munkát is olyan komolyan és felelősségteljesen kellett végeznem. Persze, játékra is jutott idő, de a lényeg: korán, munkában értünk tudatos emberekké. Minden kis mozdulatnak megvolt a jelentése. Szeretni kellett a munkát, tisztelni a pihenést, becsülni az ételt.(...) Beleszülettem, benne éltem, s ha sorsom egy adott pillanatban más fordulatot is vett, erről vallok, és ezt vallom ma is munkámban."

Barta Boglárka

Magyar Demokrata VIII. Évf. 44. szám, 2004. november 04.

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.