telefon: +36(20)338-9278, email:

Bardócz Lajos grafikusművész

Egy képzőművész bemutatásakor általában megkerülhetetlennek tűnik az életrajzi adatok rögzítése mellett a példaképek, az iskolák, a mesterek, a hatások, tanítványok, az egyéni és csoport kiállítások, a gyűjtők, a gyűjtemények, hazai és külföldi művésztelepek végeláthatatlan sorának a bemutatása. A tetszetős adathalmaz, "művészmarketing" mögött nemhogy megbújik, hanem el is vész sok esetben az alkotó, az egyéniség. Majdnem hasonló megoldáshoz vezetett a megszokott utak csapdája. Keresgéltem Bardócz Lajos művészetéről született írások és a saját beszélgetéseink emlékezete között. Szűkszavú, szikár tényekbe ütköztem:

1936-ban született Szászsebesen. Képzőművészeti tanulmányait a Bukaresti Főiskolán végezte. 1988 óta él Magyarországon. Tagja a Magyar Grafikusművészek Szövetségének.

Továbbkutatva föl-fölbukkant még néhány adat. Mesterei: Kazár László és Molnár József voltak. 1960 és 69 között Bukarestben grafikai szerkesztőként dolgozott, 1970 és 88 között Kolozsvárott a Képzőművészet középiskola rajztanáraként tevékenykedett. A szárhegyi művésztelep, a salgótarjáni rajzbiennálé, a tiszakécskei évek, a kecskeméti kollegák is elősorakoznak a közelmúltból.

Egy berkenyei beszélgetős délutánt kértem Bardócz Lajostól ott, ahol most alkot, ahol kertet, otthont épített párjával. Kérdésekkel bombáztam. Emlékek szakadtak fel a nagypapa Mici lováról, a szülői házról. Lassacskán egy balladai élet körvonalai kezdtek fölsejleni arról, hogy a háború utáni évek lehetetlenségében is a tehetsége valahogyan, szinte elképzelhetetlenül, de mégis megállíthatatlanul vitte a maga útján. Amikor az értelmiségi létet és szót egyre szűkülő falak közé szorította a nyomasztó kor, erről is így emlékezik: „Ott volt a családom, voltak barátaink, dolgoztam. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Rádöbbentem, hogy mit akarok én konvenciókkal, adatokkal, felsorolásokkal. A lényeg benne és rajzaiban lakozik. Elröstelltem magam, hát nem ismerem Bardócz Lajost évtizedek óta, nem tisztelem a művészetét mióta megláttam az első vad, minden korlát közül kitörő, sallangmentes rajzait a megregulázhatatlan, hőkölő és vágtató lovakról, magáról a szabadságról. A „csakazértis dac” ott vonaglott minden lapon. Ars poétikája: „ne beszélj mellé, ne akarj mindent elmesélni”. Egy sokkoló élménnyé szűkíti le mondanivalóját, elhagy minden fölöslegest, nem cirkalmazza, cirádázza gondolatait, nem hagyja, hogy hamisságok fedjék el műveit. Új munkáját mutatja műtermében. Építi, érleli a gondolatot és bont, mint egy szobrász, csak az marad, ami esszenciális, ami már nélkülözhetetlen. Eltéríthetetlen következetességgel megtalálja azt a kiegyensúlyozott origópontot a realitás és az absztrakció között, amikor erre, vagy arra lépve megbomlana a mű, a gondolat. Mert, ha a lélek már meztelen és a maga hite szerint a teremtőjével beszélget, akkor csak az maradhat, ami lényeges, ami belülről fakad. Bardócz Lajos életének, művészetének sarkalatos pontjai a gondolat szabadsága, a hit, a történelem, a természet folyamai és annak biztos tudata, hogy ezek voltak és lesznek.

Aki grafikáit valaha látta - legyen az, az induló művésztől, a számtalan könyvet illusztráló alkotótól, a díjakkal elismert tanártól - az megállapíthatta, hogy virtuóz rajzi tudással bír. Mégsem akar külsőségeiben hatásos művekkel elkápráztatni, a felületes látvánnyal leigázni. Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományát hozta magával: a szűkszavú drámaiságot. Kompozíciós felépítésében mindig a feszültség uralkodik, Reá jellemző megfogalmazásként az expresszivitást, a szenvedések érlelte balladaiságát emelem ki. Mert nem tudja, nem akarja felejteni a gyökereket, legyen az hit, természet, vagy történelem. Soha nem mond le alapvető céljáról, a katarzisról. Manapság nem sokat foglalkoznak katarzissal, korunk négyzetméterre méri a művet, éppen aktuális trendre igazítják a stílust, nincs is szükség mondanivalóra, ha magas az ár, az önmagában érték. Bardócz konok következetességgel ragaszkodik ahhoz, hogy félti a valódi értéket, ebből nem enged. Évezredekben méri a természetet, ősi hitről, sámánokról regél. Amikor a magyar történelem alakjait idézi, akkor nem héroszokat gyárt, nem fordul önsorsrontó temetkezésbe, sem édes-bús nosztalgiába. Sorsokat kutat, magatartásokat mérlegel. Akár tetszik korunknak, akár nem: szembesít, nem fél tragédiákról, fenyegetettségről beszélni, kimondja a kimondhatatlant. Kerüli a közhelyeket, az általánosítást, saját jelrendszerét alakította ki. Sérült tájak sorozatában fedezhető fel először a rá jellemző mély, fekete hasadás, ami a mai napig is meghatározó eleme grafikáinak. Saját jelrendszerébe olvasztotta be a természet geológiai lenyomatait, az ősi hitvilág, a sámánizmus misztériumának kódjait, a népművészet ikonográfikus jeleit. Nem sodródik a nemzeteket, történelmet beolvasztó, egyéniségeket elvesztő, mindent, általánosító divatos, globalizáló szemlélet és stílusmaszatolások felé.

Művészete mégis szétfeszíti a hagyományos megfogalmazásokat, bardóczi úton jár. Olyan festői felületeket alakít ki grafikai lapjain, amelyek a megszokott műfaji határokat, meghatározásokat is felrobbantja. A felületi játékok tapinthatóvá teszik az amúgy szűkszavú megfogalmazásait, a fekete-fehér tömbökből megrázó színek csattannak fel, expresszív sikolyt hallunk: Nem látod ember mi történt, mit teszel! Nem könnyű váteszi hanggal szembesülni, nem könnyű szembesülni, azzal, hogy felelősek vagyunk magunkért, a jövőnkért, de Bardócz veszi a bátorságot és kegyetlenül, kéretlenül, felelősen szembesít vele, hogy a múltunkért is felelősek vagyunk, nem hagyhatjuk veszni. Mert mind mondtam, nem tűri a mellébeszélést és nem mond le a katarzisról.

Idéztem rakoncátlan lovait, a megsebzett természetért aggódó sorozatát. Az ősi magyar hitvilág jelrendszere mellett a bibliai, mitológiai tanúságok is átszövik képeit. Az utóbbi évek alkotásaiban egymásból nőnek ki, egymásba olvadnak évezredes hitek és mítoszok emberi vonatkozásai a látvány és a mondanivaló szintjén is, ami Bardócznál sohasem választható el, mert nem öncélú. Triptichonjain, ikerlapjain állati- és emberkoponya, a szarvassá vált fiú, a kétarcúság, a jó és a rossz démoni viadala, a fenyegető és a fenyegetettség egyidejű, szétválaszthatatlan kánonja szól. A papír felületén szakadások, sebek, törött pecsétek, málló pergamen idézi a hunyadiak, Rákóczi, a nagyfejedelem korát, a kuruc idők névtelen emberét. A természetből is idéz ismét. Kis felületek, kavicsok évezrede csiszolt felületeiből szinte óriássá növelt lenyomatokat készít, mintha földtörténeti mozgásokat látnának, a jelzésekké absztrahált izgalmas felületeken. Ezt a minden lényegtelentől való megtisztítást kísérhetjük végig a honfoglalás kori emlékek feldolgozásában is. Gondolkodására, látásmódjára eddig is jellemző volt a puritánság, de itt most tetten érhetjük művészi alkotásmódjának még egy különleges tényezőjét, egy apró motívum kiemelése, megnövelése által új értelemet, összefoglaló jelentést kaphat egy töredék is. Építészeti elemek fragmentumából, női figurákból egy harmadik motívum születik, maga a szárhegyi templom és történelem.

A felületek egymásba futása, a motívumok összeolvadása, ezáltal harmadik jelentéssé válása a portrékon is megjelenik. Önarcképén is nyomon követhetjük a folyamatot, akárcsak a mindannyiunk által tisztelt két alkotóról készült portrén. Vass Albertet ábrázoló művén sejtelmes ablakon keresztül idézi fel az írót. Páskándi Gézáról készített portréján az író hajpántja sámán jellé lényegül át. Legújabb alkotásai között szerepel a 21. századi Veronika kendője zaklatott redőkbe rendezve a kitörölhetetlen arcot.

Bardócz Lajos grafikai lapjain számomra az egyik legfontosabb és legmegrázóbb élmény, hogy nem menekül el, vállal, akkor is, ha ezért nem kényezteti sors. Újra idézzük a művészt: „Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Loránd Klára igazgató kurátor Bozsó Gyűjtemény 2009. november

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.