1279 Budapest, Pf. 87. telefon: +36(20)338-9278, email:

Bardócz Lajos grafikusművész

Egy képzőművész bemutatásakor általában megkerülhetetlennek tűnik az életrajzi adatok rögzítése mellett a példaképek, az iskolák, a mesterek, a hatások, tanítványok, az egyéni és csoport kiállítások, a gyűjtők, a gyűjtemények, hazai és külföldi művésztelepek végeláthatatlan sorának a bemutatása. A tetszetős adathalmaz, "művészmarketing" mögött nemhogy megbújik, hanem el is vész sok esetben az alkotó, az egyéniség. Majdnem hasonló megoldáshoz vezetett a megszokott utak csapdája. Keresgéltem Bardócz Lajos művészetéről született írások és a saját beszélgetéseink emlékezete között. Szűkszavú, szikár tényekbe ütköztem:

1936-ban született Szászsebesen. Képzőművészeti tanulmányait a Bukaresti Főiskolán végezte. 1988 óta él Magyarországon. Tagja a Magyar Grafikusművészek Szövetségének.

Továbbkutatva föl-fölbukkant még néhány adat. Mesterei: Kazár László és Molnár József voltak. 1960 és 69 között Bukarestben grafikai szerkesztőként dolgozott, 1970 és 88 között Kolozsvárott a Képzőművészet középiskola rajztanáraként tevékenykedett. A szárhegyi művésztelep, a salgótarjáni rajzbiennálé, a tiszakécskei évek, a kecskeméti kollegák is elősorakoznak a közelmúltból.

Egy berkenyei beszélgetős délutánt kértem Bardócz Lajostól ott, ahol most alkot, ahol kertet, otthont épített párjával. Kérdésekkel bombáztam. Emlékek szakadtak fel a nagypapa Mici lováról, a szülői házról. Lassacskán egy balladai élet körvonalai kezdtek fölsejleni arról, hogy a háború utáni évek lehetetlenségében is a tehetsége valahogyan, szinte elképzelhetetlenül, de mégis megállíthatatlanul vitte a maga útján. Amikor az értelmiségi létet és szót egyre szűkülő falak közé szorította a nyomasztó kor, erről is így emlékezik: „Ott volt a családom, voltak barátaink, dolgoztam. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Rádöbbentem, hogy mit akarok én konvenciókkal, adatokkal, felsorolásokkal. A lényeg benne és rajzaiban lakozik. Elröstelltem magam, hát nem ismerem Bardócz Lajost évtizedek óta, nem tisztelem a művészetét mióta megláttam az első vad, minden korlát közül kitörő, sallangmentes rajzait a megregulázhatatlan, hőkölő és vágtató lovakról, magáról a szabadságról. A „csakazértis dac” ott vonaglott minden lapon. Ars poétikája: „ne beszélj mellé, ne akarj mindent elmesélni”. Egy sokkoló élménnyé szűkíti le mondanivalóját, elhagy minden fölöslegest, nem cirkalmazza, cirádázza gondolatait, nem hagyja, hogy hamisságok fedjék el műveit. Új munkáját mutatja műtermében. Építi, érleli a gondolatot és bont, mint egy szobrász, csak az marad, ami esszenciális, ami már nélkülözhetetlen. Eltéríthetetlen következetességgel megtalálja azt a kiegyensúlyozott origópontot a realitás és az absztrakció között, amikor erre, vagy arra lépve megbomlana a mű, a gondolat. Mert, ha a lélek már meztelen és a maga hite szerint a teremtőjével beszélget, akkor csak az maradhat, ami lényeges, ami belülről fakad. Bardócz Lajos életének, művészetének sarkalatos pontjai a gondolat szabadsága, a hit, a történelem, a természet folyamai és annak biztos tudata, hogy ezek voltak és lesznek.

Aki grafikáit valaha látta - legyen az, az induló művésztől, a számtalan könyvet illusztráló alkotótól, a díjakkal elismert tanártól - az megállapíthatta, hogy virtuóz rajzi tudással bír. Mégsem akar külsőségeiben hatásos művekkel elkápráztatni, a felületes látvánnyal leigázni. Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományát hozta magával: a szűkszavú drámaiságot. Kompozíciós felépítésében mindig a feszültség uralkodik, Reá jellemző megfogalmazásként az expresszivitást, a szenvedések érlelte balladaiságát emelem ki. Mert nem tudja, nem akarja felejteni a gyökereket, legyen az hit, természet, vagy történelem. Soha nem mond le alapvető céljáról, a katarzisról. Manapság nem sokat foglalkoznak katarzissal, korunk négyzetméterre méri a művet, éppen aktuális trendre igazítják a stílust, nincs is szükség mondanivalóra, ha magas az ár, az önmagában érték. Bardócz konok következetességgel ragaszkodik ahhoz, hogy félti a valódi értéket, ebből nem enged. Évezredekben méri a természetet, ősi hitről, sámánokról regél. Amikor a magyar történelem alakjait idézi, akkor nem héroszokat gyárt, nem fordul önsorsrontó temetkezésbe, sem édes-bús nosztalgiába. Sorsokat kutat, magatartásokat mérlegel. Akár tetszik korunknak, akár nem: szembesít, nem fél tragédiákról, fenyegetettségről beszélni, kimondja a kimondhatatlant. Kerüli a közhelyeket, az általánosítást, saját jelrendszerét alakította ki. Sérült tájak sorozatában fedezhető fel először a rá jellemző mély, fekete hasadás, ami a mai napig is meghatározó eleme grafikáinak. Saját jelrendszerébe olvasztotta be a természet geológiai lenyomatait, az ősi hitvilág, a sámánizmus misztériumának kódjait, a népművészet ikonográfikus jeleit. Nem sodródik a nemzeteket, történelmet beolvasztó, egyéniségeket elvesztő, mindent, általánosító divatos, globalizáló szemlélet és stílusmaszatolások felé.

Művészete mégis szétfeszíti a hagyományos megfogalmazásokat, bardóczi úton jár. Olyan festői felületeket alakít ki grafikai lapjain, amelyek a megszokott műfaji határokat, meghatározásokat is felrobbantja. A felületi játékok tapinthatóvá teszik az amúgy szűkszavú megfogalmazásait, a fekete-fehér tömbökből megrázó színek csattannak fel, expresszív sikolyt hallunk: Nem látod ember mi történt, mit teszel! Nem könnyű váteszi hanggal szembesülni, nem könnyű szembesülni, azzal, hogy felelősek vagyunk magunkért, a jövőnkért, de Bardócz veszi a bátorságot és kegyetlenül, kéretlenül, felelősen szembesít vele, hogy a múltunkért is felelősek vagyunk, nem hagyhatjuk veszni. Mert mind mondtam, nem tűri a mellébeszélést és nem mond le a katarzisról.

Idéztem rakoncátlan lovait, a megsebzett természetért aggódó sorozatát. Az ősi magyar hitvilág jelrendszere mellett a bibliai, mitológiai tanúságok is átszövik képeit. Az utóbbi évek alkotásaiban egymásból nőnek ki, egymásba olvadnak évezredes hitek és mítoszok emberi vonatkozásai a látvány és a mondanivaló szintjén is, ami Bardócznál sohasem választható el, mert nem öncélú. Triptichonjain, ikerlapjain állati- és emberkoponya, a szarvassá vált fiú, a kétarcúság, a jó és a rossz démoni viadala, a fenyegető és a fenyegetettség egyidejű, szétválaszthatatlan kánonja szól. A papír felületén szakadások, sebek, törött pecsétek, málló pergamen idézi a hunyadiak, Rákóczi, a nagyfejedelem korát, a kuruc idők névtelen emberét. A természetből is idéz ismét. Kis felületek, kavicsok évezrede csiszolt felületeiből szinte óriássá növelt lenyomatokat készít, mintha földtörténeti mozgásokat látnának, a jelzésekké absztrahált izgalmas felületeken. Ezt a minden lényegtelentől való megtisztítást kísérhetjük végig a honfoglalás kori emlékek feldolgozásában is. Gondolkodására, látásmódjára eddig is jellemző volt a puritánság, de itt most tetten érhetjük művészi alkotásmódjának még egy különleges tényezőjét, egy apró motívum kiemelése, megnövelése által új értelemet, összefoglaló jelentést kaphat egy töredék is. Építészeti elemek fragmentumából, női figurákból egy harmadik motívum születik, maga a szárhegyi templom és történelem.

A felületek egymásba futása, a motívumok összeolvadása, ezáltal harmadik jelentéssé válása a portrékon is megjelenik. Önarcképén is nyomon követhetjük a folyamatot, akárcsak a mindannyiunk által tisztelt két alkotóról készült portrén. Vass Albertet ábrázoló művén sejtelmes ablakon keresztül idézi fel az írót. Páskándi Gézáról készített portréján az író hajpántja sámán jellé lényegül át. Legújabb alkotásai között szerepel a 21. századi Veronika kendője zaklatott redőkbe rendezve a kitörölhetetlen arcot.

Bardócz Lajos grafikai lapjain számomra az egyik legfontosabb és legmegrázóbb élmény, hogy nem menekül el, vállal, akkor is, ha ezért nem kényezteti sors. Újra idézzük a művészt: „Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Loránd Klára igazgató kurátor Bozsó Gyűjtemény 2009. november

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása