1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Bartis Ferenc: A Szervátiusz-műterem-világházban

Buda, Csíksomlyó utca 8. - 1998. május 15.

Verecke-lépcső, kaptatós hágó, mintha itt folytatódna az ősi út, a nekibuzdult lovak patavisszhangja földübörög az aszfalt alól, s bár az emeletes villák elfelejtették jurta-árnyékukat, sorfalat állnak a Csíksomlyót idéző terebélyes földösvény bejárata előtt. Itt támaszkodik a hegynek a magyarság Fővárosa. Balra jobb sorsot érdemlő erdő, jobbra a legnagyobb élő magyar szobrászművész, Szervátiusz Tibor háza. Ez a ház lakás, otthon és műterem. Strázsál. Őrszem. Egy világváros fölött. Vigyázza az Időt és a Teret a fekete fényben s a szivárvány-színű sötétségben. Az épület mögött, a város-szakadék szélén sóhajtásnyi kert, erdei tűzhellyel, erdélyi fenyőkkel, s a teraszmezsgye szíve-csücskében piros szirmú virágbokor. Ezzel lepte, ajándékozta meg a varázslatosan szőke-szép Klára asszony a férjét legutóbbi születésnapja reggelén. A virág-mágia bűvkörében állva, Szervátiusz kinyújtja karját, egy messzi hegy felé mutat, mondván komoran, hogy arra van Kolozsvár, Erdély... Összefogódzunk, fölöttünk hontalan felhők riadóra készülten várják az alkonyt, lábunk alatt érezzük a honvágy földrengéses morajlását. Lehet, ennek a történelmi tavasznak az előjele vibrál még a földben is. Nyílik az eszme-várkapuja. Klára asszony int, kerüljünk beljebb. Még egyszer elnézek a város fölött. Csoda történik tán? Megindulnak a házak, menetelnek, éppen Csíksomlyó felé tartanak, s nicsak, alig egy sikoltásnyira ott van Szárhegy is, az én szülőfalum, hallom fájdalmas fohászait...

Malomkő-asztal. Körülötte csángó tuskószékek, de mégsem azok, hiszen négy lábuk van, mintha meder nélküli tömzsi vályú-darabok volnának, báránybőrrel leterítve. Nekem ez a műterem világ-ház, szentély, inkább letérdepelnék a küszöbére, mint valamelyik csíki-gyergyói oltár előtt... Jártam már „istenek"műhelyében is, de sehol nem éreztem magamban, mint itt a fölemelő alázat méltóságát. Itóka, harapnivaló kerül az asztalra. Úgy fogom meg a poharat, mint pap a serleget, amikor áldozik... Bármikor megfordultam itt, ugyanez a meghatottság járta át a lelkemet, mint most. Nézem a Mestert. Mint egy szent aszkéta figyel. Zöld villámú tekintetével sok-sok ezer évvel ezelőtt valahol a Tigris és Eufrátesz ölén vagy a Nílus robajában, vagy az Ural mögötti vad vidéken találkoztam vele először, éppen akkor, amikor vagy Európából érkezett oda vagy onnan készült indulni Európába... Totemek fogták közre, sámánok lesték minden szavát, hiszen már akkor egyistenimádó volt: a szabadság, a becsület, az alkotás isteni-szenthármasságában hitt. Ez a hit határozta meg Szervátiusz Tibor életét, eszmerendszerét, alkotói művészetét egyaránt.

Ősi-új világ ez. Fa-kő-fém-világ. De élő! Az anyag föltámadt a Mester keze nyomán, megdicsőült, s élete már örök! Nem fog ki rajta korhadás, porladás, rozsda, és magán viseli az állandóan újuló világ egyre ősibb arcát, és sóhajt, sikolt, süvölt, szitkozódik és fohászkodik, de nem óbégat, nem siránkozik, nem jajgat, nem kéreget, nem kunyerál, nem koldul, alázatos, de nem alázkodik meg, és komorságában erőt, élni akarást, bátorságot sugároz a vérző szélrózsa minden irányába, mindig és mindenkinek. Ezt nevezem szervátiuszi egyetemes erdélyiségnek és erdélyi egyetemességnek. Ez az a csúcs, ahonnan mélyebbre és magasabbra, a szenvedés közelségébe és a remény messzeségébe lát az ember... Itt, ezen a szellemi csúcson, ebben a műterem-világházban a gondolat biztonságában és bizonyosságában jelen van a történelem és a történelem-csinálók serege, - az ős-kezdettől napjainkig. Kronosz parancsára sem lehetne ezt a szerves egységet korszakolni, eseményekre vagy személyekre tagolni, esetleg csoportosítani, hiszen ez a szoborkatedrális a szabadság, a becsület, az alkotás hármas egységét testesíti meg. Fürkésződöm körbe, s azon veszem észre magamat, hogy engem néznek a fa-kő-fém erdőmunkások, csángó pásztorok, költők és írók, vértanúk és mártírok, mindent-tudó mesemondók, dózsai kínokban szenvedő krisztusok és krisztusi szenvedésben kínlódó Dózsák, amott pedig egy szörnyűséges rács - a világ-börtön láthatára, tovább egy csíki hős püspök, akit népe már szentté avatott, megsimogatnám, de méltatlannak érzem magam hozzá, bár arcvonásai Édesanyámat idézik; s jajaj, belém sajdulnak a számok: 1514, 1849, 1956; a hasított kőből emelt hármaskereszt tövében zokogó asszonyt csak nézem, csak nézem: - Ő minden magyar édesanyja... Az egyik kereszten fölirat: TRIANON! Ennek a szoborcsoportnak a Magyar Országház előtt volna a helye! (Igen, politikus urak, hogy eszméljenek és eszméltessenek másokat is...)

Hála Istennek, szerte a magyar nagyvilágban sok Szervátiusz-szoborral találkozunk. De e műteremben számtalan grandiózus tervvel, makettel, fölnagyításra és kivitelezésre váró kompozícióval találkozom, valamennyiüknek nem a senyvedt kulturális politika, hanem a történelem fogja kijelölni a helyét köztereinken s a nép lelkében. Közeleg az ezredforduló! Szervátiusz Tibor vaskos mappákat vesz elő. Immár több változatban (is) megalkotta a Magyarság Emlékműve tervét. Szemlélem a rajzokat, a vázlatokat, a részleteket: így, grafikai megfogalmazásban is remekművek! Szeretném hinni, hogy a Mester által kigondolt, eltervelt, megálmodott óriási szobor-kompozíció megvalósul és az őt megillető helyre kerül, ott épül föl, hogy vigyázva a Magyar Népre, óvja az egyetemes emberi kultúrát s az Embert arra kötelezze, hogy maradjon hű önmagához... Ha megvalósul, ez a szervátiuszi álom lesz az emberiség következő kulturális csodája... most következzék egy prózai kijelentés: e mű megvalósítása nem is a pénzen, hanem az államhatalom akarásán múlik. S ha már a "múlik"igét említettem, hadd jegyezzem meg, nem sok köze van a "múlás"-hoz, annál is inkább, mivel a "múlni" igét az idővel kapcsolatban rosszul értelmezik azok, akik órát barkácsolnak az időmúlás érzékeltetésére. Kérem, ha egy csöppet is értenek a filozófiához, föl kell fogniuk, hogy nem az idő múlik, mint dimenzió, hanem mi emberek múlunk el vagy ki az időben! Kormányok jönnek-mennek, politikai irányzatok elmúlnak, a politikusok (is) kimúlnak, de a művészeti alkotások maradnak... És az a kormányzat, az a hatalom marad meg az emberiség jó emlékezetében, amely elősegítette a maradandóság megörökítését. Ez nem célozgatás, köntörfalazás, hanem közvetlen és egyenes beszéd, lehetne lecke-feladatnak is minősíteni...

Minket a történelem, legtöbbször jogtalanul, gyakran megleckéztetett és minősített. Minősítésünkre többnyire idegenek vetemednek vagy éppenséggel mi kértük fel őket, hogy minősítsenek minket. Mert mindig az a fontos, hogy mások mit mondanak rólunk és nem az, amit mi hiszünk önmagunkról... Ilyen gondolatok torlódnak bennem Szervátiusz Tibor szoborserege gyűrűjében, ismét erősnek, legyőzhetetlennek érzem és tudom magam...

Búcsúzkodunk. Tekintetváltás. Így csak a szabadság elvarázsolt fiai ölelkeznek össze, mint mi. Ismét egy örök-életre. Kilépünk a műterem-világházból. Nagyon kedves kísérőmnek átnyújtom úrhatnámoskodó aktatáskámat, hogy még egyszer átkarolhassam a világ legnagyobb élő szobrászművészét, ezt az emberi csodát... Lent, a mélyben álmodik vagy álmodozik a Főváros, fényei egészen idáig merészkednek, ide kaptatós hágón jöttem föl s most lejtenem kell... Fáj. Minden lépés után vissza-visszanézek. A Mester szent aszkétaként áll és integet... Én feléje, Ő utánam. Legszívesebben visszasirülnék. Két kezem összekulcsolva intek feléje. Ez székely szokás. Ő áll és strázsálja a magyar történelem Golgotáját és Bölcsőjét, amelybe beleálmodta a jövőt... Lejtek a kapaszkodón, visszatekintek s látom, jönnek utánam a Szervátiusz-szobrok! Ismét erősnek és legyőzhetetlennek érzem magam. Most már jogosan. Élő halottak fa-kő-fém-hadserege ez! Vélük és védelmük bennem félek senkitől és semmitől... Aztán mintha osztódnának, sokasodnának: csoportokba verődve fogják közre az emberi lélek hajlékait, hogy vigyázzák álmukat és álmodozásaikat...

Most itt ülök sokat szenvedett, fekete íróasztalom előtt, verem az írógépet s közben beszélgetek Szervátiusz Tibor szobrai lelkével... E szent párbeszéd viszont versbe kívánkozik, amelyet az utókornak kell megírnia majd a szabadság, a becsület, az alkotás emberi hármassága nevében...

(Első közlés: A céh 1999)

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása