telefon: +36(20)338-9278, email:

Bartis Ferenc: A Szervátiusz-műterem-világházban

Buda, Csíksomlyó utca 8. - 1998. május 15.

Verecke-lépcső, kaptatós hágó, mintha itt folytatódna az ősi út, a nekibuzdult lovak patavisszhangja földübörög az aszfalt alól, s bár az emeletes villák elfelejtették jurta-árnyékukat, sorfalat állnak a Csíksomlyót idéző terebélyes földösvény bejárata előtt. Itt támaszkodik a hegynek a magyarság Fővárosa. Balra jobb sorsot érdemlő erdő, jobbra a legnagyobb élő magyar szobrászművész, Szervátiusz Tibor háza. Ez a ház lakás, otthon és műterem. Strázsál. Őrszem. Egy világváros fölött. Vigyázza az Időt és a Teret a fekete fényben s a szivárvány-színű sötétségben. Az épület mögött, a város-szakadék szélén sóhajtásnyi kert, erdei tűzhellyel, erdélyi fenyőkkel, s a teraszmezsgye szíve-csücskében piros szirmú virágbokor. Ezzel lepte, ajándékozta meg a varázslatosan szőke-szép Klára asszony a férjét legutóbbi születésnapja reggelén. A virág-mágia bűvkörében állva, Szervátiusz kinyújtja karját, egy messzi hegy felé mutat, mondván komoran, hogy arra van Kolozsvár, Erdély... Összefogódzunk, fölöttünk hontalan felhők riadóra készülten várják az alkonyt, lábunk alatt érezzük a honvágy földrengéses morajlását. Lehet, ennek a történelmi tavasznak az előjele vibrál még a földben is. Nyílik az eszme-várkapuja. Klára asszony int, kerüljünk beljebb. Még egyszer elnézek a város fölött. Csoda történik tán? Megindulnak a házak, menetelnek, éppen Csíksomlyó felé tartanak, s nicsak, alig egy sikoltásnyira ott van Szárhegy is, az én szülőfalum, hallom fájdalmas fohászait...

Malomkő-asztal. Körülötte csángó tuskószékek, de mégsem azok, hiszen négy lábuk van, mintha meder nélküli tömzsi vályú-darabok volnának, báránybőrrel leterítve. Nekem ez a műterem világ-ház, szentély, inkább letérdepelnék a küszöbére, mint valamelyik csíki-gyergyói oltár előtt... Jártam már „istenek"műhelyében is, de sehol nem éreztem magamban, mint itt a fölemelő alázat méltóságát. Itóka, harapnivaló kerül az asztalra. Úgy fogom meg a poharat, mint pap a serleget, amikor áldozik... Bármikor megfordultam itt, ugyanez a meghatottság járta át a lelkemet, mint most. Nézem a Mestert. Mint egy szent aszkéta figyel. Zöld villámú tekintetével sok-sok ezer évvel ezelőtt valahol a Tigris és Eufrátesz ölén vagy a Nílus robajában, vagy az Ural mögötti vad vidéken találkoztam vele először, éppen akkor, amikor vagy Európából érkezett oda vagy onnan készült indulni Európába... Totemek fogták közre, sámánok lesték minden szavát, hiszen már akkor egyistenimádó volt: a szabadság, a becsület, az alkotás isteni-szenthármasságában hitt. Ez a hit határozta meg Szervátiusz Tibor életét, eszmerendszerét, alkotói művészetét egyaránt.

Ősi-új világ ez. Fa-kő-fém-világ. De élő! Az anyag föltámadt a Mester keze nyomán, megdicsőült, s élete már örök! Nem fog ki rajta korhadás, porladás, rozsda, és magán viseli az állandóan újuló világ egyre ősibb arcát, és sóhajt, sikolt, süvölt, szitkozódik és fohászkodik, de nem óbégat, nem siránkozik, nem jajgat, nem kéreget, nem kunyerál, nem koldul, alázatos, de nem alázkodik meg, és komorságában erőt, élni akarást, bátorságot sugároz a vérző szélrózsa minden irányába, mindig és mindenkinek. Ezt nevezem szervátiuszi egyetemes erdélyiségnek és erdélyi egyetemességnek. Ez az a csúcs, ahonnan mélyebbre és magasabbra, a szenvedés közelségébe és a remény messzeségébe lát az ember... Itt, ezen a szellemi csúcson, ebben a műterem-világházban a gondolat biztonságában és bizonyosságában jelen van a történelem és a történelem-csinálók serege, - az ős-kezdettől napjainkig. Kronosz parancsára sem lehetne ezt a szerves egységet korszakolni, eseményekre vagy személyekre tagolni, esetleg csoportosítani, hiszen ez a szoborkatedrális a szabadság, a becsület, az alkotás hármas egységét testesíti meg. Fürkésződöm körbe, s azon veszem észre magamat, hogy engem néznek a fa-kő-fém erdőmunkások, csángó pásztorok, költők és írók, vértanúk és mártírok, mindent-tudó mesemondók, dózsai kínokban szenvedő krisztusok és krisztusi szenvedésben kínlódó Dózsák, amott pedig egy szörnyűséges rács - a világ-börtön láthatára, tovább egy csíki hős püspök, akit népe már szentté avatott, megsimogatnám, de méltatlannak érzem magam hozzá, bár arcvonásai Édesanyámat idézik; s jajaj, belém sajdulnak a számok: 1514, 1849, 1956; a hasított kőből emelt hármaskereszt tövében zokogó asszonyt csak nézem, csak nézem: - Ő minden magyar édesanyja... Az egyik kereszten fölirat: TRIANON! Ennek a szoborcsoportnak a Magyar Országház előtt volna a helye! (Igen, politikus urak, hogy eszméljenek és eszméltessenek másokat is...)

Hála Istennek, szerte a magyar nagyvilágban sok Szervátiusz-szoborral találkozunk. De e műteremben számtalan grandiózus tervvel, makettel, fölnagyításra és kivitelezésre váró kompozícióval találkozom, valamennyiüknek nem a senyvedt kulturális politika, hanem a történelem fogja kijelölni a helyét köztereinken s a nép lelkében. Közeleg az ezredforduló! Szervátiusz Tibor vaskos mappákat vesz elő. Immár több változatban (is) megalkotta a Magyarság Emlékműve tervét. Szemlélem a rajzokat, a vázlatokat, a részleteket: így, grafikai megfogalmazásban is remekművek! Szeretném hinni, hogy a Mester által kigondolt, eltervelt, megálmodott óriási szobor-kompozíció megvalósul és az őt megillető helyre kerül, ott épül föl, hogy vigyázva a Magyar Népre, óvja az egyetemes emberi kultúrát s az Embert arra kötelezze, hogy maradjon hű önmagához... Ha megvalósul, ez a szervátiuszi álom lesz az emberiség következő kulturális csodája... most következzék egy prózai kijelentés: e mű megvalósítása nem is a pénzen, hanem az államhatalom akarásán múlik. S ha már a "múlik"igét említettem, hadd jegyezzem meg, nem sok köze van a "múlás"-hoz, annál is inkább, mivel a "múlni" igét az idővel kapcsolatban rosszul értelmezik azok, akik órát barkácsolnak az időmúlás érzékeltetésére. Kérem, ha egy csöppet is értenek a filozófiához, föl kell fogniuk, hogy nem az idő múlik, mint dimenzió, hanem mi emberek múlunk el vagy ki az időben! Kormányok jönnek-mennek, politikai irányzatok elmúlnak, a politikusok (is) kimúlnak, de a művészeti alkotások maradnak... És az a kormányzat, az a hatalom marad meg az emberiség jó emlékezetében, amely elősegítette a maradandóság megörökítését. Ez nem célozgatás, köntörfalazás, hanem közvetlen és egyenes beszéd, lehetne lecke-feladatnak is minősíteni...

Minket a történelem, legtöbbször jogtalanul, gyakran megleckéztetett és minősített. Minősítésünkre többnyire idegenek vetemednek vagy éppenséggel mi kértük fel őket, hogy minősítsenek minket. Mert mindig az a fontos, hogy mások mit mondanak rólunk és nem az, amit mi hiszünk önmagunkról... Ilyen gondolatok torlódnak bennem Szervátiusz Tibor szoborserege gyűrűjében, ismét erősnek, legyőzhetetlennek érzem és tudom magam...

Búcsúzkodunk. Tekintetváltás. Így csak a szabadság elvarázsolt fiai ölelkeznek össze, mint mi. Ismét egy örök-életre. Kilépünk a műterem-világházból. Nagyon kedves kísérőmnek átnyújtom úrhatnámoskodó aktatáskámat, hogy még egyszer átkarolhassam a világ legnagyobb élő szobrászművészét, ezt az emberi csodát... Lent, a mélyben álmodik vagy álmodozik a Főváros, fényei egészen idáig merészkednek, ide kaptatós hágón jöttem föl s most lejtenem kell... Fáj. Minden lépés után vissza-visszanézek. A Mester szent aszkétaként áll és integet... Én feléje, Ő utánam. Legszívesebben visszasirülnék. Két kezem összekulcsolva intek feléje. Ez székely szokás. Ő áll és strázsálja a magyar történelem Golgotáját és Bölcsőjét, amelybe beleálmodta a jövőt... Lejtek a kapaszkodón, visszatekintek s látom, jönnek utánam a Szervátiusz-szobrok! Ismét erősnek és legyőzhetetlennek érzem magam. Most már jogosan. Élő halottak fa-kő-fém-hadserege ez! Vélük és védelmük bennem félek senkitől és semmitől... Aztán mintha osztódnának, sokasodnának: csoportokba verődve fogják közre az emberi lélek hajlékait, hogy vigyázzák álmukat és álmodozásaikat...

Most itt ülök sokat szenvedett, fekete íróasztalom előtt, verem az írógépet s közben beszélgetek Szervátiusz Tibor szobrai lelkével... E szent párbeszéd viszont versbe kívánkozik, amelyet az utókornak kell megírnia majd a szabadság, a becsület, az alkotás emberi hármassága nevében...

(Első közlés: A céh 1999)

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.