telefon: +36(20)338-9278, email:

Rockenbauer Zoltán: Az emlékezés hete

1956 forradalma: alig tíznapnyi szabadságküzdelem az ezeréves történelemfolyamban. Mégis, elegendő volt egyetlen röpke őszi nap, hogy megváltoztassa a világot. Mert 1956. október 23-át követően már soha többé nem lehetett olyannak látni sem Magyarországot, sem Nyugat-Európát, sem a szocialista tábort, mint annak előtte.

Néhány nap, amely ragyogásával még leveretésében is visszaadta a magyarság önbecsülését egy baljós században, amelyben e nemzet több megaláztatást szenvedett el, mint bármikor korábban. Néhány nap, amely példát mutatott Európa népeinek emberségből és hősiességből, haza- és szabadságszeretetből.

Igaz, nagy árat fizettünk érte, és talán még mindig túl friss és sajgó a seb, s ezért sokszor nehezen találja formáját az emlékezés. Mintha a régvolt, századokkal ezelőtt élt honfiak távoli mártíromsága közelebbi, megfoghatóbb lenne számunkra, mint a félmúlt. Szemérmes a visszatekintés - talán épp azért, mert látni még az arcokon, a szemekben a tegnap megrázkódtatásait. A történelem személyes sorsokból íródik. Ráismerünk a külhoni rádiók magyar adásaira tapadó fülben, a lyukas zászlót megmarkoló kézben, a megnyíló szájakból felszabadultan zengő jelszóban: „aki magyar velünk tart!”, a betört ablakok zajában, a fékcsikorgásban, az Egmont nyitány nyugtalan vonósfutamaiban, a menekülő zihálásában, a börtönleves savanyú ízében, a kettészakított diplomákban, az elvesztett állásokban, a számkivetettségben, a jeltelen sírokban. A harminchárom évnyi csöndben, a lehajtott fejekben.

Ezért van hát, hogy 1956-ról, bizony, sokszor csak dadog a nyelv, papírt karcol a toll, megcsúszik a dallam, bolyong az anyagban a véső. Legtöbbször csak valami hasonlót tudunk mondani, érezni, mert nem tudjuk, nem merjük kifejezi éppen azt.

Kolozsvári Szervátiusz Tibor most ajándékul adja nekünk a közös emlékezés hitét. Az érzést, hogy az egyes emberek öröme és fájdalma egy nép dicsőségévé és gyászává adódhat össze a magasztos ügyekben. Az érzést, hogy van arca, alakja a nemzet lelkiismeretének. Miért éppen ő? Talán mert Erdély szülötte? Talán mert kétszeresen érzi át, mi a szabadság és mi a magyar szabadság?

„... én elköteleztem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem." - vallja és cselekszi, s ekként a magyar lélek ősi formái válnak vonásokká, megérinthető\ érzelmekké szobrain. Aki végignéz Szervátiusz Tibor művein, tekintetével mintha sokezer esztendő küzdelmes történelmét simogatná. Dolgozzék e fáradhatatlan szobrászkéz bármiféle anyaggal - hűvös márvánnyal, szilaj andezittel, tompán csillanó bronzzal, felfénylő rézzel, vagy az élet erezeteivel átjárt, melegtapintású fával - minden egyes alkotásban egy nemzet múltja, hagyománya ölt testet. Katartikus erők, amelyek ott feszülnek, lüktetnek a kőben, fában, fémben. "A művész vésőjét az ősök vezetik." - mondja.

Igen, az ősökre lelünk az életteli pogány bálványokban éppúgy, mint az ország-oltalmazó Boldogasszony imájában. Minden szobor egy újabb rege, rólunk, múltunkról-jelenükről mesél. A Kolozsvári Krisztus megkínzott arcán a kereszttől is megfosztott kiszolgáltatottságról. A csángóarcú Madonnák anyamosolyában a szülőföld óvásáról. A tüzes trónon ülő Dózsában a csontokra meztelenített dacról. Petőfi halálpillanati magányosságában a levert szabadságról. Ady robosztusságában a próféták hitéről. Bartók szemében a szarvassá vált fiú elvágyódásáról, a tiszta forrás szomjúhozásáról.

És az 56-os emlékműben a sírhantokkal írott magyar történelemről...

Ez lenne hát a sorsunk? Letérdelni a kereszthez?

Itt állunk egy nyers, csiszolatlan szikla tövében, amelybe mintha maga a zord természet véste volna a dátumot. Ahogy az időből kiszakadt egy magasztos mozzanat, az emberek egyet akarása, úgy szakadt ki valamikor e kő is a hegyből. Mellette ott a kegyelet, a gyász alakja. És e siratóasszonyban most felismerjük a Magyar Golgota, az Erdélyi Pietá Fekete Madonnáját.

Mert a levert forradalom nagypénteki gyászában már ott a bizonyosság: harmadnapra eljövend a feltámadás!

Úgy legyen.

Elhangzott 2001. október 23-án, Budafokon)

(Röv. a szerk.)

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.