1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Rockenbauer Zoltán: Az emlékezés hete

1956 forradalma: alig tíznapnyi szabadságküzdelem az ezeréves történelemfolyamban. Mégis, elegendő volt egyetlen röpke őszi nap, hogy megváltoztassa a világot. Mert 1956. október 23-át követően már soha többé nem lehetett olyannak látni sem Magyarországot, sem Nyugat-Európát, sem a szocialista tábort, mint annak előtte.

Néhány nap, amely ragyogásával még leveretésében is visszaadta a magyarság önbecsülését egy baljós században, amelyben e nemzet több megaláztatást szenvedett el, mint bármikor korábban. Néhány nap, amely példát mutatott Európa népeinek emberségből és hősiességből, haza- és szabadságszeretetből.

Igaz, nagy árat fizettünk érte, és talán még mindig túl friss és sajgó a seb, s ezért sokszor nehezen találja formáját az emlékezés. Mintha a régvolt, századokkal ezelőtt élt honfiak távoli mártíromsága közelebbi, megfoghatóbb lenne számunkra, mint a félmúlt. Szemérmes a visszatekintés - talán épp azért, mert látni még az arcokon, a szemekben a tegnap megrázkódtatásait. A történelem személyes sorsokból íródik. Ráismerünk a külhoni rádiók magyar adásaira tapadó fülben, a lyukas zászlót megmarkoló kézben, a megnyíló szájakból felszabadultan zengő jelszóban: „aki magyar velünk tart!”, a betört ablakok zajában, a fékcsikorgásban, az Egmont nyitány nyugtalan vonósfutamaiban, a menekülő zihálásában, a börtönleves savanyú ízében, a kettészakított diplomákban, az elvesztett állásokban, a számkivetettségben, a jeltelen sírokban. A harminchárom évnyi csöndben, a lehajtott fejekben.

Ezért van hát, hogy 1956-ról, bizony, sokszor csak dadog a nyelv, papírt karcol a toll, megcsúszik a dallam, bolyong az anyagban a véső. Legtöbbször csak valami hasonlót tudunk mondani, érezni, mert nem tudjuk, nem merjük kifejezi éppen azt.

Kolozsvári Szervátiusz Tibor most ajándékul adja nekünk a közös emlékezés hitét. Az érzést, hogy az egyes emberek öröme és fájdalma egy nép dicsőségévé és gyászává adódhat össze a magasztos ügyekben. Az érzést, hogy van arca, alakja a nemzet lelkiismeretének. Miért éppen ő? Talán mert Erdély szülötte? Talán mert kétszeresen érzi át, mi a szabadság és mi a magyar szabadság?

„... én elköteleztem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem." - vallja és cselekszi, s ekként a magyar lélek ősi formái válnak vonásokká, megérinthető\ érzelmekké szobrain. Aki végignéz Szervátiusz Tibor művein, tekintetével mintha sokezer esztendő küzdelmes történelmét simogatná. Dolgozzék e fáradhatatlan szobrászkéz bármiféle anyaggal - hűvös márvánnyal, szilaj andezittel, tompán csillanó bronzzal, felfénylő rézzel, vagy az élet erezeteivel átjárt, melegtapintású fával - minden egyes alkotásban egy nemzet múltja, hagyománya ölt testet. Katartikus erők, amelyek ott feszülnek, lüktetnek a kőben, fában, fémben. "A művész vésőjét az ősök vezetik." - mondja.

Igen, az ősökre lelünk az életteli pogány bálványokban éppúgy, mint az ország-oltalmazó Boldogasszony imájában. Minden szobor egy újabb rege, rólunk, múltunkról-jelenükről mesél. A Kolozsvári Krisztus megkínzott arcán a kereszttől is megfosztott kiszolgáltatottságról. A csángóarcú Madonnák anyamosolyában a szülőföld óvásáról. A tüzes trónon ülő Dózsában a csontokra meztelenített dacról. Petőfi halálpillanati magányosságában a levert szabadságról. Ady robosztusságában a próféták hitéről. Bartók szemében a szarvassá vált fiú elvágyódásáról, a tiszta forrás szomjúhozásáról.

És az 56-os emlékműben a sírhantokkal írott magyar történelemről...

Ez lenne hát a sorsunk? Letérdelni a kereszthez?

Itt állunk egy nyers, csiszolatlan szikla tövében, amelybe mintha maga a zord természet véste volna a dátumot. Ahogy az időből kiszakadt egy magasztos mozzanat, az emberek egyet akarása, úgy szakadt ki valamikor e kő is a hegyből. Mellette ott a kegyelet, a gyász alakja. És e siratóasszonyban most felismerjük a Magyar Golgota, az Erdélyi Pietá Fekete Madonnáját.

Mert a levert forradalom nagypénteki gyászában már ott a bizonyosság: harmadnapra eljövend a feltámadás!

Úgy legyen.

Elhangzott 2001. október 23-án, Budafokon)

(Röv. a szerk.)

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása