1279 Budapest, Pf. 87. telefon: +36(20)338-9278, email:

Rockenbauer Zoltán: Az emlékezés hete

1956 forradalma: alig tíznapnyi szabadságküzdelem az ezeréves történelemfolyamban. Mégis, elegendő volt egyetlen röpke őszi nap, hogy megváltoztassa a világot. Mert 1956. október 23-át követően már soha többé nem lehetett olyannak látni sem Magyarországot, sem Nyugat-Európát, sem a szocialista tábort, mint annak előtte.

Néhány nap, amely ragyogásával még leveretésében is visszaadta a magyarság önbecsülését egy baljós században, amelyben e nemzet több megaláztatást szenvedett el, mint bármikor korábban. Néhány nap, amely példát mutatott Európa népeinek emberségből és hősiességből, haza- és szabadságszeretetből.

Igaz, nagy árat fizettünk érte, és talán még mindig túl friss és sajgó a seb, s ezért sokszor nehezen találja formáját az emlékezés. Mintha a régvolt, századokkal ezelőtt élt honfiak távoli mártíromsága közelebbi, megfoghatóbb lenne számunkra, mint a félmúlt. Szemérmes a visszatekintés - talán épp azért, mert látni még az arcokon, a szemekben a tegnap megrázkódtatásait. A történelem személyes sorsokból íródik. Ráismerünk a külhoni rádiók magyar adásaira tapadó fülben, a lyukas zászlót megmarkoló kézben, a megnyíló szájakból felszabadultan zengő jelszóban: „aki magyar velünk tart!”, a betört ablakok zajában, a fékcsikorgásban, az Egmont nyitány nyugtalan vonósfutamaiban, a menekülő zihálásában, a börtönleves savanyú ízében, a kettészakított diplomákban, az elvesztett állásokban, a számkivetettségben, a jeltelen sírokban. A harminchárom évnyi csöndben, a lehajtott fejekben.

Ezért van hát, hogy 1956-ról, bizony, sokszor csak dadog a nyelv, papírt karcol a toll, megcsúszik a dallam, bolyong az anyagban a véső. Legtöbbször csak valami hasonlót tudunk mondani, érezni, mert nem tudjuk, nem merjük kifejezi éppen azt.

Kolozsvári Szervátiusz Tibor most ajándékul adja nekünk a közös emlékezés hitét. Az érzést, hogy az egyes emberek öröme és fájdalma egy nép dicsőségévé és gyászává adódhat össze a magasztos ügyekben. Az érzést, hogy van arca, alakja a nemzet lelkiismeretének. Miért éppen ő? Talán mert Erdély szülötte? Talán mert kétszeresen érzi át, mi a szabadság és mi a magyar szabadság?

„... én elköteleztem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem." - vallja és cselekszi, s ekként a magyar lélek ősi formái válnak vonásokká, megérinthető\ érzelmekké szobrain. Aki végignéz Szervátiusz Tibor művein, tekintetével mintha sokezer esztendő küzdelmes történelmét simogatná. Dolgozzék e fáradhatatlan szobrászkéz bármiféle anyaggal - hűvös márvánnyal, szilaj andezittel, tompán csillanó bronzzal, felfénylő rézzel, vagy az élet erezeteivel átjárt, melegtapintású fával - minden egyes alkotásban egy nemzet múltja, hagyománya ölt testet. Katartikus erők, amelyek ott feszülnek, lüktetnek a kőben, fában, fémben. "A művész vésőjét az ősök vezetik." - mondja.

Igen, az ősökre lelünk az életteli pogány bálványokban éppúgy, mint az ország-oltalmazó Boldogasszony imájában. Minden szobor egy újabb rege, rólunk, múltunkról-jelenükről mesél. A Kolozsvári Krisztus megkínzott arcán a kereszttől is megfosztott kiszolgáltatottságról. A csángóarcú Madonnák anyamosolyában a szülőföld óvásáról. A tüzes trónon ülő Dózsában a csontokra meztelenített dacról. Petőfi halálpillanati magányosságában a levert szabadságról. Ady robosztusságában a próféták hitéről. Bartók szemében a szarvassá vált fiú elvágyódásáról, a tiszta forrás szomjúhozásáról.

És az 56-os emlékműben a sírhantokkal írott magyar történelemről...

Ez lenne hát a sorsunk? Letérdelni a kereszthez?

Itt állunk egy nyers, csiszolatlan szikla tövében, amelybe mintha maga a zord természet véste volna a dátumot. Ahogy az időből kiszakadt egy magasztos mozzanat, az emberek egyet akarása, úgy szakadt ki valamikor e kő is a hegyből. Mellette ott a kegyelet, a gyász alakja. És e siratóasszonyban most felismerjük a Magyar Golgota, az Erdélyi Pietá Fekete Madonnáját.

Mert a levert forradalom nagypénteki gyászában már ott a bizonyosság: harmadnapra eljövend a feltámadás!

Úgy legyen.

Elhangzott 2001. október 23-án, Budafokon)

(Röv. a szerk.)

2019. évi Szervátiusz Jenő díj »

2019. november 21. Budavári Hilton Tizenhetedszer adtuk át a Szervátiusz  Jenő-díjakat, és másodszor a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat. Az idén Szervátiusz Jenő díjat kapott: Gaál András festőművész, Erdély - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért, és az erdélyi művészeti élet megszervezéséért Nagy Miklós Kund művészeti író, Marosvásárhely - az erdélyi művészek munkájának szeretetteljes követéséért, bemutatásáért, magas színvonalú művészettörténeti munkásságáért Dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajztudós, Kelet-kutató - a valóságos őstörténetünket bemutató tudományos munkájáért, a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, az ország jóhírének öregbítéséért. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Ámmer Gergő pályakezdő szobrász. A két Szervátiuszt méltatta köszöntőjében: Krucsainé Herter Anikó államtitkár-helyettes, EMMI Közreműködött: Petrás Mária, Juhász Zoltán és Gendentsamts Khishigbadan mongol sámán.Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása  Dr. Szmodis Jenő: Obrusánszky Borbála laudálása

Szervátiusz Klára fotótárlata »

2019. szeptember 24 - november 10. Vallomás címmel nyílt meg Budapesten Szervátiusz Klára fotókiállítása, amely 30 fotón mutatta be, mit lát szépnek, érdemesnek az életben. Csűrös Csilla vezető szerkesztő, MR megnyitó beszéde:Vallomás Szervátiusz Klára fotókiállításaTalán a gyerekek őrzik legtermészetesebben, leghívebben és legteljesebben azt a képi látásmódot, képekben gondolkodást, amely az embernek ősidők óta sajátja. Azt a képi látásmódot, amelynek sajátos kettőződésével, szimbiózisával találkozunk ezen a kiállításon. A fotográfus a létező kép megörökítője, természetesen úgy, ahogyan csak ő látja, észleli, a világnak csak az ő számára, az ő szemével, szívével létező szeletét rögzítve. A szobrász a fejében, lelkében felötlő képet álmodja, formálja fába-kőbe-ércbe, lehel életet belé – gazdagítva ezzel a világot, amelyet aztán a fotográfus álmodhat tovább. Különleges kiállítást élvezői lehetünk tehát most, kedves közönség, és nemcsak e képi kettőződés miatt! Hiszen bár Szervátiusz Klára fotói között állunk, de az ő világlátásában, művészet- és szépségeszményében visszatükröződni láthatjuk, érezhetjük a bő negyedszázadon át közösen élt életet és átélt művészetet a rajongásig szeretett és tisztelt társsal, Szervátiusz Tiborral, a Nemzet Művészével, a Kossuth díjas szobrászművésszel, akinek a nemzeti eszmét és művészetet az európaiság fő sodrába helyező alkotásai előtt elismeréssel hajtunk fejet mi magunk is. A szobrászművész nemcsak testi valójában idéződik meg e képeken, hol a szeretett gyimesi tájban, hol a lelkében örökkön égő sebként élő, elveszített Erdélyt a csíksomlyói úti műteremlakás kertjében vagy teraszán, reggeli kávézás közben sem feledőn – hanem művei, sőt édesapja, Szervátiusz Jenő munkái által is. E szobrok révén - amelyeket felesége tudatosan és élvezettel fényképezett különböző fényviszonyok közepette – Szervátiusz Tibornak a teremtett világhoz, a természethez és a történelemhez való viszonya, a művészetet értelmező és újraértelmező, gazdagító hatása is jelen van, átszűrődik a művész által Napsugárasszonyként szeretett hitves fényképein, aki persze, hogy megörökíti a Napistenként szeretett és tisztelt férfi művét, a Napisten kedvét. 26 közösen eltöltött év - pecsétet Szervátiusz Klára életére immáron végérvényesen Szervátiusz Tibor élete és halála ütött. Így és ezért született e tárlat is: kétségünk se legyen afelől, hogy a szépségre és a természet rejtett csodáira, az épített, a teremtett környezet titkaira való rácsodálkozás, a felfedezés, a belőle való töltekezés közös életük, közösen teremtett világuk jegyében fogant. A fényképek e kettős lét horizontján értelmezhetők, élvezhetők, fejthetők meg. Boldogság lehet így azonosulni egy korszakos nagy művésszel, hogy jelenléte, üzenete, világlátása a holta után is eleven erő az őt túlélő társ életében, munkájában. A meghívón szereplő fotó – kettejük életének, sorsának egymásba szőtt, közös, képi üzenete. A tudatosan balra fordítottan becsukott – a befejezett életet jelképező -, a Bibliára szándékosan is emlékeztető könyv egyszerre idézi az élő s a holt Szervátiusz Tibort. Az általa 1955-ben készített, az oly jellegzetes és fontos, ősi napmotívummal díszített, szíjjal átfűzött borítóban a szobrász számára oly kedves és fontos Ady Endre összes verseit tartalmazó míves kötet, abban -magam láttam lapozgatásakor - lepréselt virágok, aláhúzott, megjelölt versek: Kocsiút az éjszakában, Lelkek a pányván, Ének a porban, Menekülő élet, A lelkek temetője, Ugrani már:soha, Biztató a szerelemhez. Vallomásos címek… S a borítón ott a művész által rótt idézet, rovásírással is nem mellékesen: a „Góg és Magóg fia vagyok én” elhivatottsága és vállalt küldetése – finoman hozzá kapcsolódón, rajta nyugvón a szerető és szeretett nő érzelmeit s a soha meg nem szűnő, örökkön megújuló életet, s a továbbélést is jelképező jácint, a szeretett kulcsvirág, Klára névnapi ajándéka Tibornak. Kitárulkozás és magába zártság – élet és művészet komplexitása. S illesszük e képhez a tárlat címét is: Vallomás – vallomás kettejükről, hatásról és vonzásról. Vallomás szerelemről, szépségről, életről… Ahogyan vallomás Szervátiusz Tibor önportréja is, ha egyiptomi fáraót, ha antik férfiportrét mintáz önmagáról. Mondottam: e kettős jelenlét vonzásában tekintsünk hát e fényképekre. A kétdimenziós fotók magukban hordozzák, megidézik a háromdimenziós, fából, kőből, fémből készült szobrok titokzatos intimitását. Az arcok befelé forduló, befelé élő, időtlen, történelmi bánatát, méltóságát, a Kolozsvári Krisztus némán sikoltó fájdalmát, vésztjósló árnyékával reményvesztetten is Istenbe kapaszkodó mivoltát ellenpontozzák a világ szépségeire és rejtett titkaira való derűs rácsodálkozással, örömmel telítő természeti képek, az időt megállító, örökkön létező szépség igézetében. Fényképeken így varázsolódik elénk ez az emberben és a természetben rejtekező harmónia, a mindkét szívnek kedves, titkukat, piciny, rejtett csodáikat óvó, az avatott szemnek mégis kitárulkozó virágok: liliomok, amarillisz, jácint, orchidea életigenlő üdvözlete, a gyümölcscsendéletek édes ékessége és harsogó színei. Az öröm pirosa az illatokat, ízeket és zamatokat is szinte megidézi. Hangulatok… Az időtlenséget a maguk konkrétságában hordozó tájképek – a Duna kanyarulata Visegrádnál alant, fent pedig az elmúlt korokat büszkén őrző, magányos fenségű királyi vár az ég Pazar brokátjával; a kőbe zárt múltból ránk tekintő jelen; a balatoni vitorláskikötő lecövekelt hajói a tovahullámzó vizen az alkony titokzatosságában - az örökkévalóság és a véges emberi lét feszültségét is hordozzák: öröklétbe oldódó mulandóságot. Az arcok. Mondanám, hogy az emberé s a szobroké, de hát Szervátiusz Tibor ars poeticája s tudjuk, látjuk, művészete szerint is a szobrok is élnek: az alkotó életet lehel a holt anyagba, amely a művész érzelmeit sugározza. A szobrász arca, tekintete műveihez hasonlóan zárt, fegyelmezett szigorúságú, befelé élő és figyelő, aki a magyar sors fájdalmát, a történelmet még a magánélet oldott pillanataiban – mint egy reggeli kávézás vagy üldögélés a Gyimesekben az általa épített csorgónál vizet fakasztva – is lelkében hordozza. Messze néző és messzire látó művész, magányos, ám egyenes gerincű férfi, alakja elkülönül és mégis eggyé olvad a mögötte magasodó gyimesi fenyő égbe törő, égre mutató, eget ostromló fenségével, méltóságával. Közös üzenet hordozói. S vegyük észre, az elveszített mindenséget és a teljességet jelentő Erdély valamilyen módon minden képen ott van: hol egy korondi korsó, hol egy honi szőttes, a tekintet itt – Klárától tudom – a szerelmes férfié, hol az áradó szépséggel sodró, az édesapjával közös ifjúkori barangolásokat idéző, végtelen tágasságú gyimesi táj maga. A művészi folytonosság az alkotó holtával sem megszűnő élet diadala. Erdély, a szülőföld a gyökereket óvó, éltető táptalaj, amelyből a fatörzs, Szervátiusz Jenő, és a fatörzsből sarjadó új ág, Szervátiusz Tibor művészete egyaránt fakadt, avagy Két nemzedéká, hogy a két művész közös, Műcsarnokbéli életműkiállításának címét ideidézzük. Jenő az Álmot, a Hajnalt, a Születést bontotta ki a fából – e műveit látjuk itt, a tárlaton, Tibort a hozzájuk hasonlóan csak tiszta forrásból merítő, mélyen magyar és mélyen európai Bartók ihlette meg, s persze a Csángó asszony arca a kőbe, fába zárt fájdalommal, az ősi múlt keleti titokzatosságával. S itt az Angyal – a tisztaságba, a szépségbe, az égbe emelőn. A Jenő alkotta kettős – a Kékszakállú és a Fából faragott – a lenyugvó nap fényében, ám börtönháttér előtt a fájdalmas szerelemről éppúgy vallanak, mint alkotó és alkotás eltéphetetlen egységéről. A már említett, fájdalmas Kolozsvári Krisztus – a közös, Műcsarnokbéli apa-fiú kiállítás emblematikus műve. Több olvasatban is jelen van e tárlaton, árnyékával hangsúlyosan – üzenet értékűen. A fénykép a többletértelmezés lehetőségét is hordozza itt is, akárcsak az arcát kezébe temető Fekete Madonnáról készült felvételen. A fölötte magasodó Krisztussal nemcsak a szakralitást, s az egyetemes, a nemzet s az emberiség sorsa feletti fájdalmat jeleníti meg, hanem a szeretett társ elvesztése fölött érzett, el nem múló egyéni bánat hordozója is. Amelyen, ha felülkerekedni nem is tud, de ellensúlyozza az életben az apró szépséget is észrevenni tudó és akaró, túlélni, tovább élni segítő, napi örömteli pillanatokra figyelő, a lélek számára gyógyírt jelentő derű. Ezt és ennél sokkal többet, az életet bearanyozó napfényt jelentette mindkettőjük számára negyedszázados életszövetségük, amelyről e tárlat, e fényképek - kettejük szemével, hitével, lelkével vallanak. Álljanak meg a képek előtt, hagyják, hogy hasson Önökre a látvány, s benne a vissza nem térő pillanatokat megörökítő érzelmek, hasson a fájdalom és az öröm, hasson az életnek a hétköznapokban és a művészetben, a bennünket körülvevő teremtett világban mindig és mindenütt jelen lévő teljessége. Nyitott szemmel és nyitott lélekkel nézelődjenek, ezt kívánom!Csűrös Csilla

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”