1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Sándor András: Szobrok szó-kísérettel

Kolozsvári Szervátiusz Tibor

 

A művészeti kiadványok, amelyek egy-egy képzőművész vagy építész oeuvre-jét mutatják be gondos válogatásban, a fényképezés és a nyomdatechnika legjobb teljesítményét nyújtva, értő művészettörténész vagy műkritikus szakszerű magyarázatával kísérve, amikor ott sorakoznak egy erre kiválasztott könyvespolcon: sűrített kultúra- és művészet-konzervek, otthon-tartott kiállítás-molekulák. Az ember összegyűjtött, könyv-fedelek mögé préselt álmai. Olyanok a szem számára, mint a fülnek az otthoni diszkotéka, a világ monumentális zene-építménye, körkörös barázdákban lekötve, bármikor előhívhatón.

Csakhogy az ember külön tartja Bartók Cantata Profanáját, Concertóját, az Este a székelyeknél, Az éjszaka zenéjét, Kodály Psalmus Hungaricusát, a Mátrai képeket és a Székelyfonót. S mellettük Török Erzsi lemezeit, - hiszen ez együtt több mint művészet.

Ez magyarság. Ez a házi öreg biblia, amelyben évszázadok óta sorakoznak az elődök feljegyzései. Ez érinti a lélek legrejtettebb húrjait, hiszen ezekben a hangokban mi magunk rezgünk, legbelsőbb lényegünk, nem mint dezoxiribonukleinsav és fehérje, hanem mint megfoghatatlan energia.

Ez a könyv, amelyet most a kezünkben tartunk, Szervátiusz Tibor - és hozzátehetem: a szerkesztő Babiczky Klára könyve – olyan, mint a Cantata profana lemez, mint a Psalmus: ennek a magyar bibliának egy könyve.

Prófétai könyv. Mélyzengésű, komor és némaságában kiáltó, olyan sámán révülése, ki utazása során az alsó világban nem lel egyébre, mint Prometheusz halhatatlan kínjára és az első árvák sírbeszédeire.

Szervátiusz próféta-könyve. S egy másik nyelvi szférában, Szent Királyon túl vesző múltba nyúlóan: Szervátiusz táltos-könyve. A mélységből Hozzád kiáltok, Uram. Hajregő rejtem.

S megint egy másik nyelvi szférában, a művészetében: könyv, azaz szimfónia cselesztára, ütőhangszerekre, hegedűre, töröksípra. Ötfokú dallamvilág, öt művészet fogott össze kánon-zengésre benne: a szobrászat, a fénykép-művészet, a nyomdászat, az irodalom és az egyetemes kompozíció. Olyan, mint egy ősi szertartás, mint az a holdas este, amikor Sinka anyja balladát táncolt: középen a kőbe-fába-fémbe énekelt szenvedés, Szervátiusz tömören, súlyosan felmagasodó szobrászata, körülötte a magyar szellemi sereglés, Babiczky Klára rendezésében: Csoóri Sándor, Csurka István, Kiss Dénes, Kósa Ferenc, Kovács István, Juhász Ferenc, Magyari Lajos, Nemeskürty István, Szörényi Levente, Tamás Menyhért. S mint táltos-révülés megidézte szellemek, a tegnapiak: Dzsida Jenő, Kós Károly, Reményik Sándor, Wass Albert, Márton Áron, Nagy László, Szilágyi Domokos, Sinka István, s a még régebbi árnyak: a sumér szerelmi dal, a csángó sirató és a csángó Mária-ének, a nép lelke, amelyből mindnyájan születtünk.

S mindezt, s mindnyájukat és az egész varázslatot a könyv mikrokozmoszába zárva nyújtja át nekünk a magyar szellemi égbolt ősz Atlasza, Püski Sándor, ki azért küldetett, hogy egy szál palló legyen a szakadék fölött.

Szervátiusz szobrai énekelnek. Szótlanul, léghullám-rezdítetlen énekelnek, s mint orgonazúgás, kíséri ezt a tudattalanban rezonáló éneket a könyv egésze, s ez az ének Dzsida Psalmus-a:

 

"Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!"

 

S mikor szembenézünk a könyv oldalain ezzel a Szervátiusz-megénekeltette anyaggal, a mélyből, irdatlan messzeségből háttér-zene hallik.

A XX. században végül is minden magyar nemzedék megtermi a maga Bartókjait és Kodályait, kikínszenvedi magából, mint a falba-sajtolt Kőmíves Kelemenné.

A magyarság elpusztíthatatlan szellemi ereje egyfajta sugárzás; meteorit, amely az égi pálya-kereszteződések kivételes pillanatában a talajba fúródott s ha kiálló hegyét viharok elporlasztják, kibúvik újra meg újra a föld alól. Trianon után olyan vonulata ragyogott föl a magyar szellemnek, amely akkor is fényleni fog a pornográfiát öklendező Európa ólomszürkeségében, mikor a Szentek Szentje is már kufárok piszkával lesz tele. Bartók volt a középorom, csúcs a zene tartományában; a politikai rabság éveiben Illyést és Weörest termett a költészet csillag-szféráiban, s felfénylett 1956, egy egész nép történelemköltészete. S most, mikor naponta kényére-kedvére tapodja szégyenletes embersalak, íme, van ereje ezúttal a szobrászat galaxisában szupernovára, hogy életjelként előálljon az andezit és a fa Bartókja: Szervátiusz.

Erdély szülte és küldte őt, akár az elevenen megégetett, éheztetett társaival felfalatott Dózsa Györgyöt - s az ő végletesen kegyetlen víziója a leguniverzálisabb Dózsa a magyar művészetben - Erdély küldte, kemény, zárkózott egyéniségének titkával együtt: ő úgy magyar, hogy erdélyi.

Próféta, aki próféciáit -, látó, aki látásait -, dalnok, aki rapszódiáit háromdimenziós térben árasztja ki és kitapinthatóvá teszi. Az ő Sionja az Estrázsahegy, az ő Gileád völgye Gyimes, Madonnája mitikus holdvarázs Babba Máriája a múlt mélyedes-mély kútjában - s ez egyszersmind a lélek mélyedes-mély kútja -, lantja, mit Dzsida Babilon vizeinél penget, a véső és a kalapács.

S ami megrázó élménnyé teszi ezt a könyvet: a véső és a kalapács ott dolgozik a mi lelkünkben is. Szervátiusz annak látszik a képzőművészetben, ami Bartók volt a zenében: új utat vág a XX. század káoszában. S ehhez az energiát, akárcsak Bartók, egy népnek, sőt, egy egész közép-ázsiai kultúrának mélyen a tudattalanba süllyedt szimbólum-rendszeréből veszi, beemelve azt a XX. század elsivárodott tudatvilágába. Szervátiusz modern művész, csakhogy ő nem esett pánikba s nem kapott hisztérikus rohamot. Tudjuk, hogy az a hatás, amelyet első világégés előszele hozta modern művészet alkotásai keltenek, nem magyarázható meg a látható formák alapján. Bennük semmi sem emlékezteti a nézőt a megszokott világra, hétköznapi környezetében látható tárgyakra, ismerős emberi lényekre. A művész törekvése az, hogy kifejezést adjon belső látomásának az emberről, az élet és a világ szellemi hátteréről. Nos, Szervátiusz művészete nem hagyja el a természetes, érzéki világ birodalmát, csak átszellemíti, ám annál inkább elhagyja az egyén világát. Súlyos kollektívumként jelenik meg, s mint ilyen, éppen a képi hieroglifák tömörsége révén, egy egész népet érint, szinte belemarkol, s ezzel együtt mélységesen és egyetemesen emberit fejez ki.

Más szóval: Szervátiusz az archetípusokat jeleníti meg s nyitja fel rájuk szemünket. Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. A kettőnek egyszerre kell jelen lennie; a kép, a háromdimenziós forma, önmagában nem több figurális leírásnál. Az érzelmekkel töltött szobrok viszont, amelyeket ebben a könyvben látunk, pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá válnak, s kiben-kiben, aki szembesül velük, egyedi jelentőséget kapnak. Olyanformán, mint amikor a székely ezt mondja: "az én Istenem áldja meg".

Ebben a században, miként a civilizáció egésze, a művészet is tudathasadást kapott. Mi több: kollektív lelki hasadást. A képzőművészet kétfelé mozdult el: a puszta tárgy és a puszta tárgyatlan expresszió felé. Az a hasadás teljesedett ki, amely a reneszanszban kezdődött hit és tudás konfliktusával. Ma már az ember rémítően magányosnak érzi magát ebben a világban. Kívülrekedt a természeten és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi, tudattalan azonosságát, s ezek elveszítették szimbolikus jelentésüket. A mennydörgés többé nem a haragvó Isten hangja, a folyóban nincs többé szellem, a fa már nem az ember életforrása, a bagoly nem a bölcsesség megtestesítője. Nem szólnak az emberhez füvek, fák, kövek, állatok, s az ember sem szól hozzájuk abban a meggyőződésben, hogy azok megértik őt. S ami a legfenyegetőbb: a modern emberből eltűnik a keresztyén Isten-kép. S ennek a képnek az elvesztése az életnek értelmet adó legfőbb tényező elvesztését jelenti.

Ez az a világ, amely Szervátiusz Tibort körülveszi. Ami őt különös, lumineszkáló fénnyel kiemeli ebből a világból, az, hogy nem Giorgio de Chirico "Nagy metafizikus"-ához jutott el, az arc nélkül való emberhez és a bábhoz. Ő az emberarcot megőrizte, de a végtelen fájdalommal, a lélekké és természetté vált fájdalommal némán kiáltó és könnytelenül síró emberarcot, a töviskoszorús Krisztussá vált emberarcot, amint kőből, fából, fémből kinéz. Az ő szobrai ugyanazt mondják, mint Chagall: "A mi megrontott világunkban minden megváltozhat, csak a szív, az emberi szeretet nem, amely az isteninek a megismerésére törekszik. A képzőművészet részese az isteninek: az emberek érzik ezt ma is, mint ahogy mindenkor érezték."

Kandinszkij úgy jellemezte korunk művészetét, mint amelyben két pólus: a "nagy absztrakció" és a "nagy realizmus" szétvált és külön életet él. Az új és a korszakalkotó Szervátiusz művészetében éppen az, hogy az absztraktot kiegészíti a konkréttal, s ezzel mindjárt véget is vet az absztraktnak illetve a konkrétat kiegészíti az absztrakttal, s ezzel a kornak megfelelő egyetemességet teremt. Szervátiusznak különleges viszonya van az anyaggal. Manapság úgy beszélünk anyagról, hogy leírjuk fizikai tulajdonságait, laboratóriumi kísérletekkel elemezzük. Minden pszichikus értelem nélkül való, pusztán intellektuális fogalom, molekuláris képlet. Hová lett a Boldogasszony, az anyag korábbi képzete, amely át tudta fogni és ki tudta fejezni Földanya rejtett érzelmi tartalmait? Nem egy természeti nép ma is hisz abban, hogy az embernek a sajátjához hasonló fa-lelke vagy állat-lelke is van: egy vadállat vagy egy fa formájában inkarnálódik és vele az ember pszichikus identitást alakít ki. Lévy-Brühl ezt "misztikus participáció"-nak nevezte, Kandinszkij pedig úgy fejezte ki, hogy "mindennek titkos lelke van". Nos, Szervátiusznak megvan ez a kapcsolata az anyag titkos lelkével. Mert ez a titkos lélek nem egyéb, mint az ő lelke: Szervátiusz a maga tudatba-emelt-tudattalantartalmakkal oly gazdag lelkét vetíti bele az anyagba, kőbe, fába, bronzba, vasba. Ezzel az anyag megelevenedik. Szervátiusznak megvan az az ősöktől és természettől, Erdély elkínzottan is élettől burjánzó földjéből belé átsugárzott lelki tartalma, amelyet a kor elveszített, s ezt vetíti ki, ha kell, a kemény andezitbe is.

Szervátiusz tagadása annak, amit a nagy olasz szobrász, Marini így fejezett ki: "Amint a művészetnek a félelmet kell kifejeznie, törvényszerűen el kell távolodnia a klasszikus eszményektől. Mind ez ideig a szobrász érzéki és erőteljes formákra törekedett. Az utóbbi tizenöt évben azonban a felbomló formákat kedveli." Ezt Marini 1958-ban mondta. S ezt úgy érti, hogy a szobrok kifejezte metafizikai szorongás a halálra ítélt világ kétségbeeséséből fakad. Egy olyan világéból, amelyben Nietzsche szózata hallik: "Az Isten halott." S íme, egy oly sokszor - legújabban most - halálraítélt és mindannyiszor feltámadó kis népből előáll Szervátiusz Tibor és kétségbeesés helyett felmutatja az emberarcot, mint a végtelen fájdalom tengerét, mert egy szűnetlen szenvedésre és kínzatásra ítélt nép arca az, s a komor prófécia közepette mégis evangéliumot hirdet: él az Isten, és térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa.

Amikor a modern művészet megtagadta a tudatosságot, az emberit tagadta meg. Megadta magát: tudomásul vette, hogy minden, ami egykor az embert földhöz, térhez, időhöz, anyaghoz, az élet természetes megéléséhez kötötte, eltűnt. Nem egy művész vált a tudattalan passzív áldozatává. Szervátiusz korszakos művészi jelentősége az, hogy miközben mind ezt teljes súlyában megéli, nem válik a tudattalan áldozatává. Benne még ép a magyar nyelv és a magyar filozófia ereje: azé a magyar ős-filozófiáé, amely Madáchnál fejeződik ki, s mely örökké érthetetlen maradt az idegen és pszichikusan élettelen Lukács György számára. A tudattalan ugyanis két módon nyilvánulhat meg. Pozitív jelentésében "a természet szelleme", az embert, a szerves és szervetlen világot alkotó módon éltető elem. Ebben az értelemben: Isten. Negatív jelentése a gonosz: a rombolás szellemeként nyilvánul. Ebben az értelemben: Lucifer.

Ez az ősi, magyarral veleszületett terméskő-filozófia hatja át Szervátiusz hatalmas életművét, szimbólum-világát. Az emberi értelem bizonyos igazságokat szavakkal nem tud kifejezni, mert ha megfogalmazza őket, megfosztja a gondolatot s az intuitív tudást a maga teljességétől. Vallásos és világmagyarázó képzeteinkben olyan ellentétek feszülnek, melyek szavakkal kifejezve logikailag tűrhetetlenek lennének.

Szervátiusz mindent kifejez a maga jelképi erejével, s a mi lelkünk válaszol reá.

Mert a gondolkodás, a filozófia, s amiben mindez testet ölt: a nyelv, egyképpen szerves kifejezése tudatnak és tudattalannak. A szótlan természetű Szervátiusz formateremtő művészetével beszél. A kő, kikerülvén keze alól, görgeteg soktonnás darabja, s mennydörög, mint a Sínai-hegy; a fa, kikerülvén keze alól, meghajlik a sors súlya alatt, a fém, kikerülvén keze alól, az elmondhatatlanul iszonyatos lét zsigerhalmaza. Az ő térlátása és önkifejezése a magyar nyelv. Mert a nyelv nem az információ-átadás semleges eszköze. A nyelv: maga az ember. Egy népnek a nyelve: maga a nép. Nincs két egyforma nép és nincs két egyforma nyelv. Minden nyelv sajátos világlátás. Minden ember anyanyelvén keresztül érzékeli a világot. Egyetlen filozófiát, egyetlen hitvallást sem érthetni nyelvtől függetlenül.

Szervátiusz úgy ember, hogy magyar, amint a daru úgy vízimadár, hogy daru. Ez azt jelenti, hogy világot és az emberi szenvedést is magyarul érzékeli. A nyelv, amelyen megszólal, veretes, súlyos és tömör. Amikor kunbabáit, kicsi bálványait, Madonnáját, andezit-Adyját, akaratos, de örökkévalóságba belefaragott Szabó Dezsőjét, görcsösujjú kolozsvári feszületét, madéfalvi és szárazajtai Pietáját, egyszer-látott soha-nem-felejthető Dózsáját szívjuk magunkba, a Halotti Beszéd és az Ó-Magyar Mária-Siralom nyelvét halljuk ösztönné vált emlékeink mélyén, s ezt a nyelvet legjobban egy megbabonázott idegen, egy angol nyelvész, John Bowring jellemzi:

"A magyar nyelv rendkívüli módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek sem léteztek. Olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal. Ez a nyelv a legrégibb és legnemesebb monumentuma egy nemzet önmagában való függetlenségének. Megmagyarázhatatlan az egyiptomi templomok mennyezete: egyetlen szikladarab. Senki sem tudja, honnan származik, miféle helyről hozták ezt a különös, bámulatos anyagtömeget, senki sem tudja, hogyan emelték föl a templom oldalfalaira. A magyar nyelv eredete ennél sokkal csodálatosabb jelenség. Aki megoldja, isteni titkokat fog elemezni, és a titok első tézise ez: kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige."

Ennyivel több kolozsvári Szervátiusz művészete minden négy-világtájba simuló világpolgár-kifejezésnél, ennyivel egyetemesebb minden általános emberinek titulált, hitetlenül rémült posztmodernségnél. Tiszta kristályhegy. Más metaforával: tiszta forrásból felduzzadt szép híves patak, melyre a_ szarvas kívánkozik. Nem okoskodó, választékos műelemzésre indít. Szerelmi vallomást hív elő a lélekből egy bánatba hajlott, könnye-apadt, görcsös, csavarodott, idő-barázdálta arcú asszony, egy hazugságokkal és rágalmakkal borított árva nép iránt:

 

"Megpecsételtetett sorsunk pecséttel,

szívem szívén nyugszik holtomiglan."

 

Ez hát a könyv. S amint nézed, amint lapozod, amint tekinteted issza kényszerűen kétdimenziós képét annak, ami háromdimenziós, ami még annál is többdimenziósan verődik vissza a lélek titokzatos és megmagyarázhatatlan felületeiről, fölerősödik benned egy szólam. Ott kapod, a 30. oldalon, 1956 kő-bronz megtestesülésével szemben, úgy, ahogyan Szilágyi Domokosból előtört:

 

"... nem igaz, nem, nem, sose volt,

hogy csupasz seb vagy,

vakított szem, lefogott kéz, szótlan

szolga, ki sután tűri sótlan sorsát;

mutasd meg: nem igaz,

hogy kutyakorbácsra születtél,

s hogy beléd marjon a veszett tél,

s a felhő higanyt záporozzon

fejedre, s hogy sose maradjon

estére annyi csöpp erőd,

hogy lerúgd a rongy facipőt;

hát mutasd meg, hogy nem igaz,

hogy elintézhet egy süket

legyintés; hogy nem számítasz

annyit, mint a tetű, az eb,

a félrelökött csizmatalp;

mutasd meg, hogy a kínt, a jajt

torkon tudod ragadni, és

ha egyebet nem, hát merész

szabad halált vívhatsz e rab

életre, melyben mindened

elorozták, s szíven harap,

mint a macska a madarat,

a kivetkőzött indulat;

döntsd le vérgőzös istenek

sziszegő-szuronyú szobrait,

mutasd, mutasd meg, hogy amíg

ereidben vér vánszorog,

idegeiden fájdalom,

nem hagyod, azértsem hagyod

az ezerfejű gyalázatot

sértetlen trónolni a rom

­halmazon, melyet épített;

mutasd, mutasd meg, hogy tied

az erő, bátorság, az ész,

hogy a jövő magad vagy, és

a jövő nem hal meg soha."

 

(Elhangzott Egerben, 1997-ben)

2016. évi Szervátiusz Jenő díjátadó »

A csoádlatos Magyarság Házában tartottuk ezúttal is a Szervátiusz Jenő-díj átadásának ünnepségét. Köszönet érte a vezetőjének: Csibi Krisztinának. Zenével működött közre: Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész. Az alapítvány elnökének köszöntő szavaiból idézünk: „Az igazság és a szépség mámorosít. Remélem, kedves barátaim, vannak, s lesznek mámorító percek. Bejövetelkor már Barabás Éva festőművész csodálatos művei fogadtak benneteket, s most a magyar népzene. Más szelek fújnak most a világban. Hidegen fújnak a szelek? Vagy új szelek nyögetik az ősmagyar fákat? Ma még nem látunk tisztán, s csak reméljük, hogy nem lesznek hidegek a szelek. Mert - amint a nótából tudjuk - azok nem jót jelentenek. Márpedig jót szeretnénk e népnek, e nemzetnek. Nemzeti jót, emelkedést. S a társadalmi emelkedés, bízvást hisszük, emelkedettséget hoz kultúrában, művészetben, de az egyszerű emberi érintkezésben is. Méltósága lesz embernek, magyarnak, szellemnek, ÉLETnek.....” Szervátiusz Jenő díjat kapott: Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért ifj. Tóth György újságíró - a nemzeti kultúra képviselőit megmutató magas színvonalú újságírói munájáértBíró András Zsolt antropológus, a Magyar Turán Alapítvány elnöke - valódi történelmi múltunk felmutatásáért, a nemzeti önazonosságunk tudatának erősítéséértHadnagy Jolán a farkaslakai Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke - a nemzeti kultúra értékeinek őrzéséért, fejlesztéséért Báthory Katalin a Kárpátaljai Szövetség alapító főtitkára - a közösség szolgálatáért végzett áldoatos munkájáért Bordi Géza: Barabás Éva laudációja Dr. Stifner Gábor: Ifjabb Tóth György laudációja  Dr. Ladvenszky Levente: Bíró Zsolt András laudációjaLőrincz György: Hadnagy Jolán laudációja Kovács Sándor: Báthory Katalin laudációja A rendezvény fő támogatója volt: az MNB.További támogatók: az OT Industries Zrt., az Energobit Kolozsvár, a Geo-Faber Zrt., a Tiffán Pincészet, Tát Polgármesteri Hivatal, Dr. Hardicsay Sándor, valamint a Béres Alapítvány.

Bardócz Lajos kiállítása Kecskeméten »

A Szervátiusz Alapítvány folytatja a retrospektív visszatekintést a Szervátiusz Jenő díjasokra Kecskeméten a Bozsó-házban. Ezúttal Bardócz Lajos grafikusűvész alkotásait láthatja a közönség (szeptember 18-ig).A tárlatot Csűrös Csilla a Magyar Rádió vezető szerkesztője nyotatta meg. A beszéd itt olvasható. 

Két szobrász, két nemzedék »

Két szobrász, két nemzedék - Műcsarnok, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor szobrászművészek életmű tárlata (2016. július 26 - október 16.)Temesi Ferenc: Igen és igen (A két Szervátiusz műcsarnoki kiállítása elé)