telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél: A Fájdalom kapuján át

Szervátiusz Tibornak főhajtással élete és életműve előtt


Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,

az Atya, a Fiú s a Szentlélek

külön sorsot s közös terhet szántak,

mint Nektek: apának s a fiúnak,

hozzá gigász-tehetséget mértek,

bírni roppant súlyát küldetésnek,

meglelni ösvényét a kiútnak.


A Botond-i génerős buzogány

tátongó rést szakított az idő

törhetetlen bizánci bronzfalán:

szabadító seb-hasadás, dicső,

mert rajta mámorítón áthat

’56-os cirkli-zászlós távlat,

bár bénítón roskasztó bornyú ám

-több ezer évvel tömve a málha-,

mindig széllel szemközt, hegynek hágva,

belépnünk a Fájdalom kapuján,

nem kuporogva ínséges küszöbén,

ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén,

szembe nézve, oda biz’ betérünk,

kínjainkról le sohase késünk,

s mintha helyettünk vezeklést hordna,

virrasztva fohászokat szül értünk,

gyásza, mintha lobot vetett volna,

s elégve ében üszökké talpig,

Istentől kiváltja-felhajnallik-

a Napot, a Fekete Madonna,

már megszakadt könnyei gyöngysora,

sóiból épült fel a Golgota.


S kapun túl, kőtömb-sír alól való,

hol feltámadt az Emberért haló?,

nyers, amiként kivajúdta a hegy,

és a belédermedt Isten-magmát

megélesztőn évszám sajdítja á:

1991.

amikor a RUSZKIK HAZAmentek,

lendülhet harang, ujjongni kezdhet,

kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket-

s elmaradt az ovációs összhang,

Uram, a nevedben hitványt verd meg:

hát herélt lett volna minden harang?

Hej, egyház-atyafik, furák kendtek,

egy magyar összkondulást se mertek,

Nándorfehérvár múltán már félünk:

ma rossz okosság buta erényünk.


Legyen bár andezit, enged a kő,

ha legyűrni különb erő készül,

érzi, nem alázza meg a véső,

küzd még, de megadja magát végül,

s ideát foganni televényül,

elkívánja, kitárd s költözz bele,

öltözzön a sziklába szellemed,

lényedtől legyen sűrű benseje,

a sorsát hited teljesítse be,

körbefaragva titkos Lényeget,

kihullik véső-vásta maradék,

a roppant Egész csak így marad ép,

a nehézségi erőt legyőzve,

kozmikus magasságot előzne,

lehet, a lehúzó törmelékkel,

mint Tajgetoszon, lét-esély vész el?


Ám él a szobor, kinő a földből,

s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl,

nem tökély hideg márványzása,

szunnyad benne éber-álmú láva,

ébredésünk lázas újhodása,

hevétől acélnál szívósb lehet

a fajtánk, ha feledni nem eped.

És anyag is válthat meg szellemet,

mahagóni, ecet, tölgy bont csodát,

s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák,

s vas-Dózsából kiízzó rézerek.


Belépve a Fájdalom kapuján,

mily kitartón időzünk odabent,

száműzve, ostoba gőggel s mulyán,

mégse hagyok fel minden reménnyel,

és amit ott látok, el nem rettent,

talán, mint Jóbot a kín, megérlel,

bár köröttünk az idő megrohad,

és nem találunk majd magyarokat,

csak oszlásnak indított temetőt,

erő ellenében állíts erőt,

Árpád-sarj nép, támassz elrettentőt,

fegyver híján, szilárd jellemeddel

ránk uszulók mohó vágyát vedd el-,

bár másként harcolt Pozsonynál Árpád,

betörtek egyesült- nyugat hordák

a Ludovicus-i cégér alatt,

fölényük ötszörös, a gondolat:

őrület-szikra, hogy elfogadja

a kihívást a nagy Fejedelem,

s lesújthat rájuk magyar szablya,

mert csatát áll, nincs benne félelem,

s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta,

noha felíratták zászlaikra:

minden magyarikat kiírtsátok,

visszahullott fejükre az átok,

hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult,

száz éve csírájában verve el

-de a belmarcangolás tovább dúlt,

ebből az ország máig nem tanult?-

a szándék: nem jöttek ránk sereggel,

minden hódoltatás kudarcba fúlt,

ím, meglehet, azóta rettegik

az Árpád-házi zászlók sávjait?


A belviszály gyöngít, tudta Konrád,

remélte, nem nép él itt, csak condrák,

és nem hitte, a Vértesnél megáll:

szétzúzta hadát Szent István kerál,

verten, fegyvert, vértet hátrahagyott,

a vér-test, a Vértes megmaradott,

s meg a hon-:

gyakran büntető voltál

Uram, s láttad, töretésünk sok már,

a poklok bugyrából csak fölmerültünk,

Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt-:

álljuk, leszünk a sátánnak fátum,

mi vagyunk a Regnum Marianum!


De rég volt győzedelmi Úrasztal,

inkább áldozótűz-méhe kegyhely,

hány mártírt űztek hozzád, égjen el,

Magyar Oltár, segélj hát vigasszal,

már ha van. És a Trianon-csonka

parasztkirály, kihamvadt-e trónja

alóla? Csontig lerágott Dózsa,

éthordókból máig táplál húsa:

mellkasa nem puszta bordakarám,

kard-markolatkosár lehet még ám!

Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső

Kós Károly, Jókai Mór, Németh László,

annyi vesztes tusától szenvedő,

kivéreztetve is konok vádló,

és Rajeczky és Tamási Áron

maradt a legkeservesebb áron

magyarnak, mint sokan, mint Petőfi:

szabadság-korpusz, kozák átdöfi,

és egy harckocsi hernyótalp alól

feltör a Gérecz Attila-sikoly.

Számtalan élet-áldozat, példa,

majd mindenik, kurta távon, préda,

véglegesen addig halál fia,

míg tart a nemzeti amnézia…

zömük termés-dús teljében kidől,

de hulltában is kezd kihajtani:

rájuk eszmélve nem csak nyelvtani

ige-idő lesz a jövő idő-


Talentumod, géniusz Barátom,

mérni nincs elég s méltó karátom,

amit itt tenni lehetett s kellett,

és elvárt az Isten,megcselekedted:

volt még néhány merész, szárnyas álmod,

nem bírták a gonosz, földi gáncsot,

Füstbe ment tervek hamuja pereg,

őszíti fehérebbé a fejed.

Az első, mit kertedben szem meglát,

a megműveletlen roppant sziklát,

naponta ujjaid simítják,

Kőrösi Csoma bévül dörömböl,

nem szabadul már a kőbörtönből.


Székely Piétád nem gyász s kín rabja,

lábánál kicsi gyermekkel vallja:

bármily hatalmas a veszedelem,

bármilyen lét-koptató a jelen,

mag kisarjad, megmaradunk, ne félj-:

Mindörökké Magyarország s Erdély.


2009. Pomáz

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.