1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél: A Fájdalom kapuján át

Szervátiusz Tibornak főhajtással élete és életműve előtt


Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,

az Atya, a Fiú s a Szentlélek

külön sorsot s közös terhet szántak,

mint Nektek: apának s a fiúnak,

hozzá gigász-tehetséget mértek,

bírni roppant súlyát küldetésnek,

meglelni ösvényét a kiútnak.


A Botond-i génerős buzogány

tátongó rést szakított az idő

törhetetlen bizánci bronzfalán:

szabadító seb-hasadás, dicső,

mert rajta mámorítón áthat

’56-os cirkli-zászlós távlat,

bár bénítón roskasztó bornyú ám

-több ezer évvel tömve a málha-,

mindig széllel szemközt, hegynek hágva,

belépnünk a Fájdalom kapuján,

nem kuporogva ínséges küszöbén,

ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén,

szembe nézve, oda biz’ betérünk,

kínjainkról le sohase késünk,

s mintha helyettünk vezeklést hordna,

virrasztva fohászokat szül értünk,

gyásza, mintha lobot vetett volna,

s elégve ében üszökké talpig,

Istentől kiváltja-felhajnallik-

a Napot, a Fekete Madonna,

már megszakadt könnyei gyöngysora,

sóiból épült fel a Golgota.


S kapun túl, kőtömb-sír alól való,

hol feltámadt az Emberért haló?,

nyers, amiként kivajúdta a hegy,

és a belédermedt Isten-magmát

megélesztőn évszám sajdítja á:

1991.

amikor a RUSZKIK HAZAmentek,

lendülhet harang, ujjongni kezdhet,

kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket-

s elmaradt az ovációs összhang,

Uram, a nevedben hitványt verd meg:

hát herélt lett volna minden harang?

Hej, egyház-atyafik, furák kendtek,

egy magyar összkondulást se mertek,

Nándorfehérvár múltán már félünk:

ma rossz okosság buta erényünk.


Legyen bár andezit, enged a kő,

ha legyűrni különb erő készül,

érzi, nem alázza meg a véső,

küzd még, de megadja magát végül,

s ideát foganni televényül,

elkívánja, kitárd s költözz bele,

öltözzön a sziklába szellemed,

lényedtől legyen sűrű benseje,

a sorsát hited teljesítse be,

körbefaragva titkos Lényeget,

kihullik véső-vásta maradék,

a roppant Egész csak így marad ép,

a nehézségi erőt legyőzve,

kozmikus magasságot előzne,

lehet, a lehúzó törmelékkel,

mint Tajgetoszon, lét-esély vész el?


Ám él a szobor, kinő a földből,

s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl,

nem tökély hideg márványzása,

szunnyad benne éber-álmú láva,

ébredésünk lázas újhodása,

hevétől acélnál szívósb lehet

a fajtánk, ha feledni nem eped.

És anyag is válthat meg szellemet,

mahagóni, ecet, tölgy bont csodát,

s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák,

s vas-Dózsából kiízzó rézerek.


Belépve a Fájdalom kapuján,

mily kitartón időzünk odabent,

száműzve, ostoba gőggel s mulyán,

mégse hagyok fel minden reménnyel,

és amit ott látok, el nem rettent,

talán, mint Jóbot a kín, megérlel,

bár köröttünk az idő megrohad,

és nem találunk majd magyarokat,

csak oszlásnak indított temetőt,

erő ellenében állíts erőt,

Árpád-sarj nép, támassz elrettentőt,

fegyver híján, szilárd jellemeddel

ránk uszulók mohó vágyát vedd el-,

bár másként harcolt Pozsonynál Árpád,

betörtek egyesült- nyugat hordák

a Ludovicus-i cégér alatt,

fölényük ötszörös, a gondolat:

őrület-szikra, hogy elfogadja

a kihívást a nagy Fejedelem,

s lesújthat rájuk magyar szablya,

mert csatát áll, nincs benne félelem,

s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta,

noha felíratták zászlaikra:

minden magyarikat kiírtsátok,

visszahullott fejükre az átok,

hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult,

száz éve csírájában verve el

-de a belmarcangolás tovább dúlt,

ebből az ország máig nem tanult?-

a szándék: nem jöttek ránk sereggel,

minden hódoltatás kudarcba fúlt,

ím, meglehet, azóta rettegik

az Árpád-házi zászlók sávjait?


A belviszály gyöngít, tudta Konrád,

remélte, nem nép él itt, csak condrák,

és nem hitte, a Vértesnél megáll:

szétzúzta hadát Szent István kerál,

verten, fegyvert, vértet hátrahagyott,

a vér-test, a Vértes megmaradott,

s meg a hon-:

gyakran büntető voltál

Uram, s láttad, töretésünk sok már,

a poklok bugyrából csak fölmerültünk,

Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt-:

álljuk, leszünk a sátánnak fátum,

mi vagyunk a Regnum Marianum!


De rég volt győzedelmi Úrasztal,

inkább áldozótűz-méhe kegyhely,

hány mártírt űztek hozzád, égjen el,

Magyar Oltár, segélj hát vigasszal,

már ha van. És a Trianon-csonka

parasztkirály, kihamvadt-e trónja

alóla? Csontig lerágott Dózsa,

éthordókból máig táplál húsa:

mellkasa nem puszta bordakarám,

kard-markolatkosár lehet még ám!

Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső

Kós Károly, Jókai Mór, Németh László,

annyi vesztes tusától szenvedő,

kivéreztetve is konok vádló,

és Rajeczky és Tamási Áron

maradt a legkeservesebb áron

magyarnak, mint sokan, mint Petőfi:

szabadság-korpusz, kozák átdöfi,

és egy harckocsi hernyótalp alól

feltör a Gérecz Attila-sikoly.

Számtalan élet-áldozat, példa,

majd mindenik, kurta távon, préda,

véglegesen addig halál fia,

míg tart a nemzeti amnézia…

zömük termés-dús teljében kidől,

de hulltában is kezd kihajtani:

rájuk eszmélve nem csak nyelvtani

ige-idő lesz a jövő idő-


Talentumod, géniusz Barátom,

mérni nincs elég s méltó karátom,

amit itt tenni lehetett s kellett,

és elvárt az Isten,megcselekedted:

volt még néhány merész, szárnyas álmod,

nem bírták a gonosz, földi gáncsot,

Füstbe ment tervek hamuja pereg,

őszíti fehérebbé a fejed.

Az első, mit kertedben szem meglát,

a megműveletlen roppant sziklát,

naponta ujjaid simítják,

Kőrösi Csoma bévül dörömböl,

nem szabadul már a kőbörtönből.


Székely Piétád nem gyász s kín rabja,

lábánál kicsi gyermekkel vallja:

bármily hatalmas a veszedelem,

bármilyen lét-koptató a jelen,

mag kisarjad, megmaradunk, ne félj-:

Mindörökké Magyarország s Erdély.


2009. Pomáz

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása