telefon: +36(20)338-9278, email:

Varga Gabriella: Tűzvigyázóként a végtelen partján

Tűzvigyázóként a végtelen partján

Dancs Rózsa Szervátiusz Jenő-díjjal való kitüntetése elé


Azok a jelzők, amelyek oly régóta megilletik, az utóbbi két hónapban mondattak ki. Első hallásra – vagy olvasatra – talán túlzónak tűnhet, hogy tűzvigyázó, hogy a kanadai magyar irodalom nagyasszonya, hogy XXI. századi női Ábel, vagy hogy vállán hordja a székelység, a magyarság, s vele az egész emberiség sorsát, de ha közelebbről megismerjük Dancs Rózsa személyét, eddigi életútját és munkásságát, mindezt nem fogjuk túlzónak találni, hanem e meghatározások mellé hozzáillesztünk néhány hasonlót magunk is.

Talán elnézi nekem Rózsa, hogy magánlevelezésünkből származó néhány gondolatát a nyilvánosság elé tártam már az újonnan megjelent kötete Utószavában is és megteszem most is, de ezek a sorok meglehetősen közel visznek annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy valójában kicsoda is Dancs Rózsa.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy a Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélésválogatás-kötete második, átdolgozott kiadását és mintegy évtizede kiadott-szerkesztett Kalejdoszkóp című kulturális folyóiratát bemutatandó európai programsorozatának milyen átfogó címet adjunk, ezt válaszolta:

„Van egy-két kedvenc versem, amelyek – bár nagyon szeretem általában a költészetet – kísérnek, életemben újra és újra felbukkannak. Ilyen Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című költeménye is, benne ezekkel a sorokkal: »Aki alkot, visszafelé nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján / míg fölzárkózik mögé a világ.« Nos, én a »végtelen partján« vagyok, amióta eljöttem otthonról, de nem nyugodtam bele a borzongásba, s ha ezért Balog Zoltán államtitkár úrtól ilyen csodálatos jelzőt kaptam/kaptunk, hogy »tűzvigyázók«, akkor legyen a cím Tűzvigyázóként a végtelen partján. Ez fejez ki engem legtalálóbban. Mert nyelvvigyázó vagyok, nemcsak székelyként, háromszékiként, hanem általában magyarként. És nem csupán Torontóban, hanem tengertől tengerig, vagyis Kanada legkeletibb partjaitól a legnyugatabbig, sőt keresztül-kasul Észak-Amerikában mindenütt, ahol magyarok élnek.” (Eddig a Dancs Rózsa leveléből származó idézet.)

Van azonban egy másik szempont is, amely szerint ugyancsak nem állhatna találóbb főcím és mottó Dancs Rózsa ez év novemberi magyarországi és ausztriai könyv- és lapbemutató sorozatának meghívóin: Balog Zoltán szavai és Szilágyi Domokos verssorai tudniillik nemcsak a kortárs emigráns magyar irodalom kiemelkedő alakját, a Kanadai Magyar Kultúrközpont fáradhatatlan sajtóigazgatóját és a lapkiadó-főszerkesztőként, könyvkiadó-szerkesztőként is minden áldozatvállalásra kész alkotót hozzák közelebb hozzánk, hanem visszalépve az időben megidézik számunkra a valahai háromszéki, mindenre nyitott és érdeklődő gyermeket, tudásszomjas fiatalt, küzdelmeiben lehetetlent nem ismerő édesanyát és elveitől eltántoríthatatlan magyartanárt. Ez mind ő, egy személyben. A nyelvvigyázó. A tűzvigyázó.

Mert Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt már a Nemere-fújta háromszéki havasok lábánál: Sepsimagyaróson cseperedő, majd felnőtté a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban bölcsülő gyermekként is, amikor hosszú betegség-időszakai idején (s nemcsak akkor) édesanyja Petőfi-kötetének verseit – ahogy nyilatkozta egyszer – újra és újra „olvasta, magolta és ábrándozott”.

Nyelvvigyázó volt a legnagyobb erdélyi egyetemek – Marosvásárhely pedagógiai főiskolája, kincses Kolozsvár Bólyai egyeteme – hasznos útravalóinak összegyűjtőjeként is, amikor a gyanútlanul bizalmába fogadott, de valójában legádázabb ellenség hallgatótárs előtt is féltve óvta nemzeti imáinkat és nemzeti imáink őrzőit.

Nyelvvigyázó volt az elnyomás piros–sárga–kék színekbe burkolt lépten-nyomon-szorításában is, amikor évtizeden át háromszéki diákok száz és százainak adta át anyanyelvünk titkait és irodalmunk gyöngyszemeit, s írt mindebből a fokozati versenyvizsgák országos színvonalát messze meghaladó eredményű, de megpályázott állás eredményt sosem hozó – maximális vagy közel maximális pontszámú – dolgozatokat.

És igen: nyelvvigyázó volt a gyergyószentmiklósi kórház ágyához hosszú hónapokra „bilincselten” is, mert az utódszülés megannyi – egészen pontosan hat! – korábbi kudarca után sem adta fel a reményt, hogy édesanya legyen, s ezzel nemzetének is fiakat adjon.

És annyi hányattatás, megpróbáltatás és viszontagságos kóborlás után nyelvvigyázó maradt sorsa 1988-ban adta új hazájában is. Sietett elfogadtatni diplomáját mesteri fokon és kibővíteni tanulmányai sorát még könyvtárszakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalni köz- és iskolai könyvtárakban, de még inkább sietett a torontói Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolába, a Magyar Házban működő Arany János Iskolába és a Helikon Középiskolába, hogy szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak a magyar nyelv és irodalom minden szépségét felmutassa. És sietett „nyelvklubnak” becézett magániskolát alapítani, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra – őt idézve – „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Úgyszintén nyelvvigyázó igyekezett lenni akkor is, amikor második férjével, a délvidéki születésű Telch György professzorral együtt megalapították könyv- és lapkiadói vállalkozásukat, s egyúttal elindították a Pallas Nagy Lexikon régies helyesírása szerinti Kalejdoszkóp nevű, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot, amely – egy rövid megszakítástól eltekintve – azóta is minden második hónapban megjelenik, s amelynek mi más célja is lehetne, mint „az anyanyelv ápolása, az anyanyelvű kultúra megőrzése és terjesztése az emigrációban, nemzeti értékeink megismertetése a már magyarul nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaival és az angol nyelvű társadalommal”.

Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt akkor is, amikor szerzőtársai húsznál is több könyvét szerkesztette, de legfőképpen akkor, amikor gondolatait különböző antológiák lapjain saját írásain keresztül juttatta el a világnak. Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélését az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiírt novellapályázaton a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége I. díjra érdemesítette, a négy évvel később, 2000-ben hasonló címmel megjelent gyűjteményes kötetének pedig teljes egészét jutalmazta I. díjjal a clevelandi Árpád Akadémia.

Írói, kiadói és szerkesztői munkássága mellett a Kanadai Magyar Kultúrközpont éleslátású sajtóigazgatójaként és a Kalejdoszkóp Irodalmi Kávézó sokoldalú háziasszonyaként tette egyre több anyaországi honfitársa előtt is nyilvánvalóvá, hogy bár több mint húsz éve szinte elérhetetlen messzeségben él hazájától, minden erejével és eszközével a nemzeti megmaradás ügyét szolgálja; hogy mint korábban szűkebb pátriájában, Erdélyben tette, úgy a kanadai diaszpórában is a magyar nemzet egységéért, összetartozásunkért, a magyar nyelv ápolásáért munkálkodik; hogy Sütő András krédóját – „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – nemcsak hirdeti, hanem teljes életével és tevékenységével megtölti valóságtartalommal.

Így vált nyelvvigyázó Dancs Rózsa tűzvigyázóvá, aki a világ talán legnagyobb multikulturalitásában is féltve őrzi – Balog Zoltán szavaival – „a hazaszeretet lángját és új tüzeket szít áldozatos munkájával”. Aki milliókkal együtt sírt szomorúságában, amikor az anyahaza 2004 vacogtató telén eltaszította őt magától, s ismét milliókkal együtt sírt, de most már örömében, amikor az anyahaza 2010 napsütéses tavaszán magához ölelte őt.

Tűzvigyázó Dancs Rózsa annyi görönggyel nehezített életútján először kopogott magyarországi könyvkiadó ajtaján.

Tűzvigyázó Dancs Rózsa a legvadabb és legsötétebb kommunista rémálom, de nem rémálom, hanem a mindennapi élet valóságára nehezedett pokol maga mögött hagyása óta – s ennek immár idestova negyed évszázada – először érkezett hivatalos útra az anyahazába.

Tűzvigyázó Dancs Rózsának a nemzeti ügyeink szolgálatában felmutatott, csorbíthatatlan elkötelezettsége mellett mélyen érző szívéből-lelkéből és végtelen szorgalmából eredő fáradozásaiért – bár ő soha nem ezért tette, amit tett! – a Szervátiusz Alapítvány elsőként mondja ki hazánk nevében a köszönet szavát.

S tudom, mert új kiadású, a romániai kommunista diktatúra idején személyesen átélt megpróbáltatásait és Székelyföldről való elvándorlásának okát először nyilvánosságra hozó, megrázó erejű elbeszélés-válogatáskötetének fogadtatása és a mögöttünk álló, a Jakab Antal Keresztény Kör segítségével megvalósított tíz, minden várakozásunkat felülmúló sikerű könyvbemutatók között többször utalt rá, hogy amikor – néhány nap múlva – Szervátiusz Tibor kitüntető alkotásával, régi-új könyvével, a Magyar Állandó Értekezleten szerzett tapasztalataival és a novemberi európai programsorozat felejthetetlen élményeivel visszatér majd tengerentúli otthonába, Kányádi Sándor Tűnődés a csillagok alatt című versének sorait tűzi még inkább maga elé: „Végzem, mit az idő rám mér, / végzem, ha kell százszorozva! / Hinni kell csak, s följutunk mi, / föl a fényes csillagokba.”

Varga Gabriella

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.