1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Varga Gabriella: Tűzvigyázóként a végtelen partján

Tűzvigyázóként a végtelen partján

Dancs Rózsa Szervátiusz Jenő-díjjal való kitüntetése elé


Azok a jelzők, amelyek oly régóta megilletik, az utóbbi két hónapban mondattak ki. Első hallásra – vagy olvasatra – talán túlzónak tűnhet, hogy tűzvigyázó, hogy a kanadai magyar irodalom nagyasszonya, hogy XXI. századi női Ábel, vagy hogy vállán hordja a székelység, a magyarság, s vele az egész emberiség sorsát, de ha közelebbről megismerjük Dancs Rózsa személyét, eddigi életútját és munkásságát, mindezt nem fogjuk túlzónak találni, hanem e meghatározások mellé hozzáillesztünk néhány hasonlót magunk is.

Talán elnézi nekem Rózsa, hogy magánlevelezésünkből származó néhány gondolatát a nyilvánosság elé tártam már az újonnan megjelent kötete Utószavában is és megteszem most is, de ezek a sorok meglehetősen közel visznek annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy valójában kicsoda is Dancs Rózsa.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy a Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélésválogatás-kötete második, átdolgozott kiadását és mintegy évtizede kiadott-szerkesztett Kalejdoszkóp című kulturális folyóiratát bemutatandó európai programsorozatának milyen átfogó címet adjunk, ezt válaszolta:

„Van egy-két kedvenc versem, amelyek – bár nagyon szeretem általában a költészetet – kísérnek, életemben újra és újra felbukkannak. Ilyen Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című költeménye is, benne ezekkel a sorokkal: »Aki alkot, visszafelé nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján / míg fölzárkózik mögé a világ.« Nos, én a »végtelen partján« vagyok, amióta eljöttem otthonról, de nem nyugodtam bele a borzongásba, s ha ezért Balog Zoltán államtitkár úrtól ilyen csodálatos jelzőt kaptam/kaptunk, hogy »tűzvigyázók«, akkor legyen a cím Tűzvigyázóként a végtelen partján. Ez fejez ki engem legtalálóbban. Mert nyelvvigyázó vagyok, nemcsak székelyként, háromszékiként, hanem általában magyarként. És nem csupán Torontóban, hanem tengertől tengerig, vagyis Kanada legkeletibb partjaitól a legnyugatabbig, sőt keresztül-kasul Észak-Amerikában mindenütt, ahol magyarok élnek.” (Eddig a Dancs Rózsa leveléből származó idézet.)

Van azonban egy másik szempont is, amely szerint ugyancsak nem állhatna találóbb főcím és mottó Dancs Rózsa ez év novemberi magyarországi és ausztriai könyv- és lapbemutató sorozatának meghívóin: Balog Zoltán szavai és Szilágyi Domokos verssorai tudniillik nemcsak a kortárs emigráns magyar irodalom kiemelkedő alakját, a Kanadai Magyar Kultúrközpont fáradhatatlan sajtóigazgatóját és a lapkiadó-főszerkesztőként, könyvkiadó-szerkesztőként is minden áldozatvállalásra kész alkotót hozzák közelebb hozzánk, hanem visszalépve az időben megidézik számunkra a valahai háromszéki, mindenre nyitott és érdeklődő gyermeket, tudásszomjas fiatalt, küzdelmeiben lehetetlent nem ismerő édesanyát és elveitől eltántoríthatatlan magyartanárt. Ez mind ő, egy személyben. A nyelvvigyázó. A tűzvigyázó.

Mert Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt már a Nemere-fújta háromszéki havasok lábánál: Sepsimagyaróson cseperedő, majd felnőtté a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban bölcsülő gyermekként is, amikor hosszú betegség-időszakai idején (s nemcsak akkor) édesanyja Petőfi-kötetének verseit – ahogy nyilatkozta egyszer – újra és újra „olvasta, magolta és ábrándozott”.

Nyelvvigyázó volt a legnagyobb erdélyi egyetemek – Marosvásárhely pedagógiai főiskolája, kincses Kolozsvár Bólyai egyeteme – hasznos útravalóinak összegyűjtőjeként is, amikor a gyanútlanul bizalmába fogadott, de valójában legádázabb ellenség hallgatótárs előtt is féltve óvta nemzeti imáinkat és nemzeti imáink őrzőit.

Nyelvvigyázó volt az elnyomás piros–sárga–kék színekbe burkolt lépten-nyomon-szorításában is, amikor évtizeden át háromszéki diákok száz és százainak adta át anyanyelvünk titkait és irodalmunk gyöngyszemeit, s írt mindebből a fokozati versenyvizsgák országos színvonalát messze meghaladó eredményű, de megpályázott állás eredményt sosem hozó – maximális vagy közel maximális pontszámú – dolgozatokat.

És igen: nyelvvigyázó volt a gyergyószentmiklósi kórház ágyához hosszú hónapokra „bilincselten” is, mert az utódszülés megannyi – egészen pontosan hat! – korábbi kudarca után sem adta fel a reményt, hogy édesanya legyen, s ezzel nemzetének is fiakat adjon.

És annyi hányattatás, megpróbáltatás és viszontagságos kóborlás után nyelvvigyázó maradt sorsa 1988-ban adta új hazájában is. Sietett elfogadtatni diplomáját mesteri fokon és kibővíteni tanulmányai sorát még könyvtárszakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalni köz- és iskolai könyvtárakban, de még inkább sietett a torontói Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolába, a Magyar Házban működő Arany János Iskolába és a Helikon Középiskolába, hogy szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak a magyar nyelv és irodalom minden szépségét felmutassa. És sietett „nyelvklubnak” becézett magániskolát alapítani, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra – őt idézve – „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Úgyszintén nyelvvigyázó igyekezett lenni akkor is, amikor második férjével, a délvidéki születésű Telch György professzorral együtt megalapították könyv- és lapkiadói vállalkozásukat, s egyúttal elindították a Pallas Nagy Lexikon régies helyesírása szerinti Kalejdoszkóp nevű, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot, amely – egy rövid megszakítástól eltekintve – azóta is minden második hónapban megjelenik, s amelynek mi más célja is lehetne, mint „az anyanyelv ápolása, az anyanyelvű kultúra megőrzése és terjesztése az emigrációban, nemzeti értékeink megismertetése a már magyarul nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaival és az angol nyelvű társadalommal”.

Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt akkor is, amikor szerzőtársai húsznál is több könyvét szerkesztette, de legfőképpen akkor, amikor gondolatait különböző antológiák lapjain saját írásain keresztül juttatta el a világnak. Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélését az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiírt novellapályázaton a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége I. díjra érdemesítette, a négy évvel később, 2000-ben hasonló címmel megjelent gyűjteményes kötetének pedig teljes egészét jutalmazta I. díjjal a clevelandi Árpád Akadémia.

Írói, kiadói és szerkesztői munkássága mellett a Kanadai Magyar Kultúrközpont éleslátású sajtóigazgatójaként és a Kalejdoszkóp Irodalmi Kávézó sokoldalú háziasszonyaként tette egyre több anyaországi honfitársa előtt is nyilvánvalóvá, hogy bár több mint húsz éve szinte elérhetetlen messzeségben él hazájától, minden erejével és eszközével a nemzeti megmaradás ügyét szolgálja; hogy mint korábban szűkebb pátriájában, Erdélyben tette, úgy a kanadai diaszpórában is a magyar nemzet egységéért, összetartozásunkért, a magyar nyelv ápolásáért munkálkodik; hogy Sütő András krédóját – „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – nemcsak hirdeti, hanem teljes életével és tevékenységével megtölti valóságtartalommal.

Így vált nyelvvigyázó Dancs Rózsa tűzvigyázóvá, aki a világ talán legnagyobb multikulturalitásában is féltve őrzi – Balog Zoltán szavaival – „a hazaszeretet lángját és új tüzeket szít áldozatos munkájával”. Aki milliókkal együtt sírt szomorúságában, amikor az anyahaza 2004 vacogtató telén eltaszította őt magától, s ismét milliókkal együtt sírt, de most már örömében, amikor az anyahaza 2010 napsütéses tavaszán magához ölelte őt.

Tűzvigyázó Dancs Rózsa annyi görönggyel nehezített életútján először kopogott magyarországi könyvkiadó ajtaján.

Tűzvigyázó Dancs Rózsa a legvadabb és legsötétebb kommunista rémálom, de nem rémálom, hanem a mindennapi élet valóságára nehezedett pokol maga mögött hagyása óta – s ennek immár idestova negyed évszázada – először érkezett hivatalos útra az anyahazába.

Tűzvigyázó Dancs Rózsának a nemzeti ügyeink szolgálatában felmutatott, csorbíthatatlan elkötelezettsége mellett mélyen érző szívéből-lelkéből és végtelen szorgalmából eredő fáradozásaiért – bár ő soha nem ezért tette, amit tett! – a Szervátiusz Alapítvány elsőként mondja ki hazánk nevében a köszönet szavát.

S tudom, mert új kiadású, a romániai kommunista diktatúra idején személyesen átélt megpróbáltatásait és Székelyföldről való elvándorlásának okát először nyilvánosságra hozó, megrázó erejű elbeszélés-válogatáskötetének fogadtatása és a mögöttünk álló, a Jakab Antal Keresztény Kör segítségével megvalósított tíz, minden várakozásunkat felülmúló sikerű könyvbemutatók között többször utalt rá, hogy amikor – néhány nap múlva – Szervátiusz Tibor kitüntető alkotásával, régi-új könyvével, a Magyar Állandó Értekezleten szerzett tapasztalataival és a novemberi európai programsorozat felejthetetlen élményeivel visszatér majd tengerentúli otthonába, Kányádi Sándor Tűnődés a csillagok alatt című versének sorait tűzi még inkább maga elé: „Végzem, mit az idő rám mér, / végzem, ha kell százszorozva! / Hinni kell csak, s följutunk mi, / föl a fényes csillagokba.”

Varga Gabriella

2016. évi Szervátiusz Jenő díjátadó »

A csoádlatos Magyarság Házában tartottuk ezúttal is a Szervátiusz Jenő-díj átadásának ünnepségét. Köszönet érte a vezetőjének: Csibi Krisztinának. Zenével működött közre: Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész. Az alapítvány elnökének köszöntő szavaiból idézünk: „Az igazság és a szépség mámorosít. Remélem, kedves barátaim, vannak, s lesznek mámorító percek. Bejövetelkor már Barabás Éva festőművész csodálatos művei fogadtak benneteket, s most a magyar népzene. Más szelek fújnak most a világban. Hidegen fújnak a szelek? Vagy új szelek nyögetik az ősmagyar fákat? Ma még nem látunk tisztán, s csak reméljük, hogy nem lesznek hidegek a szelek. Mert - amint a nótából tudjuk - azok nem jót jelentenek. Márpedig jót szeretnénk e népnek, e nemzetnek. Nemzeti jót, emelkedést. S a társadalmi emelkedés, bízvást hisszük, emelkedettséget hoz kultúrában, művészetben, de az egyszerű emberi érintkezésben is. Méltósága lesz embernek, magyarnak, szellemnek, ÉLETnek.....” Szervátiusz Jenő díjat kapott: Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért ifj. Tóth György újságíró - a nemzeti kultúra képviselőit megmutató magas színvonalú újságírói munájáértBíró András Zsolt antropológus, a Magyar Turán Alapítvány elnöke - valódi történelmi múltunk felmutatásáért, a nemzeti önazonosságunk tudatának erősítéséértHadnagy Jolán a farkaslakai Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke - a nemzeti kultúra értékeinek őrzéséért, fejlesztéséért Báthory Katalin a Kárpátaljai Szövetség alapító főtitkára - a közösség szolgálatáért végzett áldoatos munkájáért Bordi Géza: Barabás Éva laudációja Dr. Stifner Gábor: Ifjabb Tóth György laudációja  Dr. Ladvenszky Levente: Bíró Zsolt András laudációjaLőrincz György: Hadnagy Jolán laudációja Kovács Sándor: Báthory Katalin laudációja A rendezvény fő támogatója volt: az MNB.További támogatók: az OT Industries Zrt., az Energobit Kolozsvár, a Geo-Faber Zrt., a Tiffán Pincészet, Tát Polgármesteri Hivatal, Dr. Hardicsay Sándor, valamint a Béres Alapítvány.

Bardócz Lajos kiállítása Kecskeméten »

A Szervátiusz Alapítvány folytatja a retrospektív visszatekintést a Szervátiusz Jenő díjasokra Kecskeméten a Bozsó-házban. Ezúttal Bardócz Lajos grafikusűvész alkotásait láthatja a közönség (szeptember 18-ig).A tárlatot Csűrös Csilla a Magyar Rádió vezető szerkesztője nyotatta meg. A beszéd itt olvasható. 

Két szobrász, két nemzedék »

Két szobrász, két nemzedék - Műcsarnok, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor szobrászművészek életmű tárlata (2016. július 26 - október 16.)Temesi Ferenc: Igen és igen (A két Szervátiusz műcsarnoki kiállítása elé)