1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Belesimulva az otthoni tájba

Belesimulva az otthoni tájba

 Páll Lajos laudációja

Akinek megadatott a lehetőség, vagy inkább kiváltság, hogy időről időre felkereshesse korondi otthonában Páll Lajost, az tudja: bármikor érkezik, a festőállványon éppen készülő képet talál. Így volt ez a hetvenes években, így a nyolcvan-kilencvenesekben, nemkülönben legutóbb, most ősszel, amikor megfordultam nála. Csak éppen az idő telt valamennyit, és közben öregedtünk egy cseppet, az élet változott nagyot, s a romániai elnyomó rendszer, amely annyi kínt, keservet, bajt, bánatot, szenvedést okozott a festő költőnek, megbukott. Aztán meg kialakult ez a mai groteszk társadalmi furcsaság, amelyben szintén majdhogynem lehetetlen élni, a szellem, az alkotás megszállottjainak különösen. De eszembe jut a Kiváló, Érdemes művész egyik szenteciája, több mint egy évtizede jegyeztem le szülőfalujában, (egyik erdélyi méltatója, az író Bogdán László szavaival) „önkéntes száműzetése, életformává nemesült magánya” színhelyén, Korondon, egy vallomásos műhelybeszélgetés alkalmával: „Élni nem muszáj, festeni igen”.

„Csak azért is!” Ezt nem akkor mondta, de ha különleges egyéniségére, helytállására, hűségére, emberségére, öntörvényű, ecsettel és tollal kiteljesített, „fecskefarkú művészete” sajátosságaira gondolunk, ezt is azonnal hozzá kell tennünk az elhangzott mondathoz. Verses példát is adhatunk rá, Az emlékezet címűből: „Ki egyszer végigélte és mégis / folytatja, mert a csodákban még hisz, / hát buborékerejét veszíti sok víz, / így emlékezek én is, csak azért is.” Ez az érzés, ez az alapállás, a festeni muszáj igénye több mint fél évszázada tudatosult benne, elképzelhető, micsoda többletkínt jelenthettek számára azok a borzalmas évek, amikor koholt vádak alapján elítélték s a dunai lágerben, illetve a börtönökben nem foghatott ecsetet, nem festhetett, nem rajzolhatott. Szerencse,hogy verset írni fejben is tudott. Aztán amikor már visszavonulva szűkebb pátriájába, a látszólagos vidéki eseménytelenségbe, de végre szabadlábon mindkét múzsának egyforma szenvedéllyel hódolhatott, a Fennvaló erőt is adott hozzá, hogy egymás után szülessenek a képek, papírra kerüljenek a versek, terebélyesedjék az életmű, amely megkettőzve közvetíti az alkotó üzenetét, a kényszerűség béklyójában hosszasan kiérlelt gondolatait, metaforikus, jelképekkel telített, látvánnyá szublimált tájélményeit. Saját festményeivel, grafikáival illusztrált tucatnyi kötetéről, képeiről, melyek sűrű egymásutánban örökítették meg a székely fazekasok hírneves faluját és a Firtos környékét, majd „akár az átkok és a fohászok, szétszóródtak a Kárpát-medencében, és jutott belőlük napnyugatra s a messzi Amerikába is”, nagyon sokan és sokat írtak, beszéltek. Műértők és egyszerű vers- meg művészetkedvelők egész legendáriumot kerekítettek a Sóvidék e talentumait kitartóan gyarapító hű fia köré. Még kellő időben a díjak is elérték, a velük érkező laudációk pedig bőségesen elárasztották méltatásokkal. Nem szeretnék ismételni közismert dolgokat, abban azonban biztos vagyok, hogy a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj és mindaz, amit jelképez, a számára legkedvesebb kitüntetések sorába illeszkedik. Elvégre ebbe a mindenkori otthont is beleérezheti, az elődök kézfogását is meg azt a helyet, ahova sorsszerűen vissza kellett találnia, s ahol természetes, hogy a legtöbben Páll Lajinak szólítják. Az már csak tetézheti az otthonosság érzését, hogy szerte a világon számos barátot, jó ismerőst tudhat maga mögött, akik ugyancsak Lajiként gondolnak rá, s ha útra kelnek, elsősorban miatta keresik fel ezt a jellegzetes Páll Lajos-i festményekbe átlényegített szép, balladás tájat.

„Meglelted hát hol bevárd öregséged, / a kertet, házat, az utat, a szemközti völgyet”... csendülnek meg bennem a verssorok. Sokan képesek idézni Páll Lajos hol dalszerűen derűs, hol meg önmarcangolón drámai, máskor rezignált, önvizsgálatra késztető költeményeit, sokakban sorsképei, a Sóvidéket akárha naplószerű rendszerességgel felmutató „látomásai”, szigorú önarcképei, vagy élénk színekben pompázó karakteres kompozíciói sejlenek fel. Szikrázó tél és ragyogó tavasz, pompázatos ősz a dombos, hegyes tájon, a megtartó falu ezernyi arcával, nélkülözhetetlen állataival, lovakkal, bivalyokkal, tehenekkel, juhokkal. Ember kevesebb, de nem kétséges, ő ura e tájnak. Persze, fordítva is igaz, itt mindenhez igazodni kell. Évszakhoz, időjáráshoz, természethez. Háziállathoz, még a vadakhoz is. Ezek, akárcsak a medve, amelyből kisgyerekként apja elvárása szerint naponta oly sok példányt kellett agyagból mintáznia, költőnek, festőnek metaforaként is szolgál. Hogy is szól az egyik versbe szedett emlékfoszlány?

Nekem ez a medvetánc

hihetetlen emlék.

Ő járt itt, az elvarázsolt,

s meg sem érdemelték.

Május előtt unta már,

rókaképpel nézik,

tánc nem volt, mi dobszóra ment

faluhosszán végig.

Járta-járta komolyan,

s nekem kacsintott még.

Ő már tudta, fog az átka,

s kik maradnak medvék.

(Medvetánc képem alá)

A Sors Páll Lajossal is eljáratta a maga végnélküli táncát. Ez azonban nem volt újdonság számára. „Nagyapám is járta, / az apám is járta, / ebbe sajdult annyi ősöm / időt táncolt lába.” Ma már neki is minden nehezebb, hetven fölött gyakoribbak a sajdulások, de szó sincs arról, hogy föladná. Mondom, akkor is festett, amikor legutóbb felkerestem. És pár nap múlva újabb egyéni tárlata nyílik Budapesten. Volna bőven, mivel dicsekednie. De ha összegezni kell, a rá jellemző szűkszavúsággal, tőmondatokban, korondi ízzel, zamattal, önironikusan mondja a magáét. Amint öt évvel ezelőtt is tette a Magyar Művészeti Akadémia kolozsvári vándorülésén rögzített bemutatkozásán. Ebből ragadok ki pár sort: „Csodagyermek nem voltam, a beszédem rá a bizonyíték. Okos öreg nem leszek, vagy okosabb és öregebb, mondhatnám a betegségeimet. Sárgaság, gyomorfekély, vesekő, reuma, érszűkület, satöbbi. Gyermekkorom kalapjára szinte bűnösen nagy álmokat rajzoltam. Ott szerepeltek az összes nagy hadvezérek. Sokszor azt hittem, Assisi Szent Ferenc leszek. Vagy Korondon plébános... Sok foglalkozásom volt. Több is, mint amennyi illene. Építettem gátat, házat, izzadtam a katlanok tüze mellett, festettem képet, írtam verset, talán túl sokat, s most úgy vagyok, mint aki a havasról lejött és mindenét leégve találta, a siratást váróknak pedig csak annyit mondott, na, hál’ Istennek ezen is túl vagyunk. Van fiam, feleségem, lányom, házam s remélem, hogy sosem lesz olyan kevés jókedvem, hogy kölcsönt ne adhatnék belőle kamat nélkül.”

Újabb díjához gratulálva, kívánom, hogy ebből a jókedvből és jó egészségből minél több adassék neki, hadd szerezzen vele továbbra is örömöt másoknak is. És ha ő nem is szereti a nagy szavakat, juttassuk eszébe, hogy már rég beletartozik abba a rokonszenv övezte kultuszkörbe, ami hetedhét országban a Székelyföldet övezi. Példa rá a tizenhét esztendeje elhunyt kanadai költő, a Korondhoz csak érzelmileg kötődő Tamási Miklós, aki értékes könyvtárát a Firtos Művelődési Egyesületre hagyta, és verset is írt a Páll Lajos által is istápolt korondi lapba, a Hazanézőbe. Íme négy sora a Tavaszváró című költeményből: „Jönnek Firtosról a felhők / szétszaggatják a gyászkendőt / s mikor kinyílik a határ / Páll Lajos majd holdfényt kaszál.”

Vágd a rendet, Laji, még nagyon sokáig!

Nagy Miklós Kund

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása