telefon: +36(20)338-9278, email:

Szűcs Lajos: Losonci Miklós laudációja

A könyvek mindig további könyvekről beszélnek;

És minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.”

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Dr. Losonci Miklós, a magyar képzőművészet és irodalom szerelmese, művelője, a művészettörténész, a tudós tanár – és a jó barát – kivételes ember volt.

Kivételes és kivételezett.

Egyike volt azoknak a kivételezetteknek, akik nem csak értették, de érzékelték is, hogy mit jelentenek a gyökerek.

Miklós számára a megértés nem azt jelentette, mint nekünk, a hétköznapokban – ő mindig teljességében akarta érteni, látni, érzékelni, kitapinthatóan és kézzelfoghatóan birtokolni a tudást, az esztétikum forrását; a múlt, a jelen és a jövő áramlatait.

Ezért mondták róla, hogy ő nem tanulta, és nem elemezte a művészet történetét –, hanem érzékelte.

Ezért mondták róla, hogy kiváló tanár, és hívták meg több ezer kiállításra, a Magyar Nemzeti Galériába, a Műcsarnokba, megannyi múzeumba, iskolába, művelődési házba, de még üzembe és pályaudvarra, kastélyokba és éttermekbe is.

Itthon és külföldön.

Meghívták, hogy ő legyen a kiállítás megnyitója –, hogy a legyen legelső, aki kapcsolatot teremt az emberek között.

Dr. Losonci Miklós magyar volt.

Igazi Homo Hungaricus.

Ami a számára azt jelentette, hogy – európai.

Nem divatból – nem a külsőségben – és nem csak szavakban, hanem tehetség és műveltsége alapján.

Nem azért volt Europeer, mert így akarta; hanem azért, mert gondolataiban évszázadok öröksége, könyvekről-könyvekre, műalkotásról-műalkotásra, tanítóról-tanítványra öröklődő tartalom, forma, tudás és alkotó erő kelt új életre.

A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.” – e szavakat Umberto Eco jegyezte le;

Miklós pedig azon kevesek közé tartozott, akik értették, érzékelték, és meg is tudták mutatni nekünk – akik erre nem voltunk képesek –, hogy mi e szavak jelentése.

Hogy ami értékes az életünkben, az szükségéképpen európai és magyar, azaz egyetemes és specifikus. Mert akár elfogadjuk, akár nem, minden mozdulatunkban – minden gesztusban, és minden elhangzott szóban – ott van az előttünk élt emberek bennünk élő öröksége.

Mélyen tisztelt Egybegyűltek!

Dr. Losonci Miklós 1929. október 8-án született, Dunaharasztin, Pest megyében. Reményben született – de egy olyan korban kellett felnőtté válnia, amely leértékelte az embert, leértékelte a hitet és a bizalmat – a szabad ember önálló döntését.

Miklós 1949-ben mégis szabadon döntött – „Istenről és Lilláról én döntök” írta naplójába; és döntött arról is, hogy tanár lesz.

1953-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon. Doktorátusát is ott szerezte.

1964 és 1978 között a ráckevei Ady Endre Gimnázium igazgatója.

Csodás időszak az életében. „Egyszerre kell építeni az iskolát kívülről és belülről” – mondta ekkor. „Jó közérzetet, alkotó légkört kell teremteni.” (…) „Alkotótárssá tenni a diákot – ez a fő célunk.” – tette hozzá.

Lehetne ma, három évtized múltán, is többet és jobban elmondani arról, hogy miképpen lehet egy középiskola több „önmagánál”?

Egy humanista szellemi műhely, ahol „a nevelés és a közművelődés nyújt kezet egymásnak” – egy olyan műhely, amely kulturális kisugárzással bír, amely környezetének „eszmei művelődési központja”? – és itt ismét Miklós szavait idéztem.

Korszerű volt? Az volt.

Ma is az, mai mércével is korszerű a gondolat, hogy felhatalmazás birtokában a diákok önálló alkotásra ösztönözhetőek, hogy például Ady, vagy Bartók életművét egy program keretében, ma így mondják: modulban, lehet igazán közel hozni a fiatalokhoz – már az elnevezés is mennyire beszédes: „Bartók Megközelítése”,

Az 1967-ben megalapított Ady Galéria, az ország első iskolamúzeuma, pedig kézzelfogható bizonyíték az elkötelezettségre.

Küldetésnek tekintette az ügyet?

Annak.

Mert az iskola nem volt elég.

Az új nemzedék nem volt elég – neki nem. Miklós mindenkit akart. Szakkörökben, művészeti csoportokban, művelődési házakban, könyvtárakban. A TIT Pest megyei szervezetében. Akkor is, amikor továbblépett. Amikor több mint két évtized után elhagyta a középiskolát, és a felsőoktatásban folytatta a munkáját.

1978 és 1983 között a Magyar Iparművészeti Főiskola főtitkára. 1983-tól 1991-ig a Budapesti Tanítóképző Főiskola docense, majd tíz esztendőn keresztül a Miskolci Bölcsészegyesület esztétikai tanszékvezető tanára, ahol 1997-ben választották díszdoktorrá.

Ezután a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán tanított magyar esztétikát, és filozófiát a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahová Hegedűs Lóránd református püspök hívására érkezett.

Hívták – mert az eltelt évtizedek alatt az esztéta, a művészettörténész országosan ismert és elismert lett.

Termékeny szerző, akinek több mint 50 kötete jelent meg. Például monográfiák a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiről, vagy művészi életutakról, így Hincz Gyula életművéről.

De kiemelhetjük a „Képek Ady prózájában” című kötetet, és persze a 2005-ben kiadott Magyar esztétikát. Mint ahogy sokat köszönhet neki Ráckeve, Szentendre és Vác művészete, mert ezernyi cikke és tanulmánya sokakat és sokféleképpen tett láthatóvá – különösen a számára olyan kedves XX. századi magyar képzőművészet területén.

Láthatóvá tette az egyetemest és magyart.

És szervezett…

Egyesületeket, szervezeteket, a TIT programjait.

Mindvégig vállalta a szervezéssel járó munkát, akár mint

az Országos Petőfi Sándor Társaság társelnöke;

a Vér és Arany Ady Baráti Társaság alelnöke;

a TIT Pest Megyei elnökségének tagja;

a Szentendre Izbégi Baráti Kör örökös tagja;

És mint a Szentendre Szalon tagja.

És e munkát eredmények is kísérték. Tartós és kézzelfogható eredmények, mint a váci Hincz Gyula Állandó Gyűjtemény, amely csak egy az által elindított kezdeményezések közül.

Majd megírta önmagát is.

Versesköteteket. A Madarak Karácsonyát, a Színek szőnyege és a Rügyező létezés köteteit. Regényeket és drámát. Mátyás a nagykirály – ez a dráma címe. És szerencsénkre összegyűjtötte, megszerkesztette és megírta a Magból erdő három kiadott és egy befejezetlen negyedik kötetét. Naplók és versek, eszmék és gondolatok – az örökség – egyetemesnek szánt összegzését.

Egy óriási gyűjteményét az értéknek, amit nekünk szánt ajándékba.

Elismerték? Talán.

1971-ben tüntették ki az egyik nagy japán kulturális díjjal – a Tokai Daigakut-tal. 2005. március 15-én a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjével. 2006 decemberében lett Pest Megye Díszpolgára, és 2008 októberében Dunaharaszti Pro Urbe díjasa.

Irodalmi tanulmányok kategóriában az IBC, Cambridge, England „a 21. század kiváló européerje” kitüntető címmel tűntették ki.

De valóban elismertük?

Csak reméljük, hogy igen.

Csak remélhetjük, mert 2010 márciusában itt hagyott bennünket, így Tőle már nem kaphatunk e kérdésre választ.

Dr. Losonci Miklós nem gondolt a távozásra – utolsó leheletéig dolgozott, tervezte és írta a Magból erdő negyedik kötetét, hogy amit ő tudott és megélt, azt mindenki megismerje.

Minket akart gazdaggá tenni. A mi életünket – Magyarország, Pest megye, a Duna-völgye életét. Mert – dr. Gyarmati Péter professzor szavait idézve – „Hitte és vallotta, hogy a magyarságnak küldetése van a Kárpát-medencében.”

Ezért volt több - sokkal több –, mint tudós.

Értelmiségi volt.

Aki képes volt arra, hogy rendet teremtsen egy egyre inkább széteső világban.

Aki értette és érzékelte az örökséget, a magyarság értékteremtő erejét és egyetemes gyökereit – de aki képes volt arra is, hogy ezt az örökséget, ezt az erőt összekapcsolja az itt élő emberekkel, a közösségeinkkel – a jelen és a jövő alapvető kérdéseivel.

Ezért nem elég kimondanunk, hogy Losonci Miklós életműve példamutató.

Azt is el kell mondanunk, hogy elkötelezettsége, humanizmusa és segítsége hiányzik a számunkra. Hiányzik – még akkor is, ha ő megtett mindent, mi embertől várható, hogy legyenek könyvek, amelyek további könyvekről beszélnek, és legyenek emberek, akik újraolvassák a könyveket – akik újragondolják az örökséget.


Köszönöm, hogy meghallgattak!

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.