1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Kövér László beszéde a kecskeméti Szervátiusz Jenő kiállítás megnyitóján (2014. május 9.)

Kedves Klára Asszony, kedves Tibor!
Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) - mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.„

Nem egy leigázott távoli földrész sanyargatott bennszülöttjének a szavai ezek, hanem egy Kárpát-medencei foglyul ejtett gondolat bennszülöttjének vallomása.

Szervátiusz Jenő élete alkonyán ezekkel a szavakkal foglalta össze a sorsát.

Amikor Szervátiusz 1903-ben Kolozsváron megszületett, már fél évszázada babilóni fogságába sínylődött az 1849 után rabláncra vert magyar gondolat és szellem.

Az önálló magyar állam középkori megszűnése után védtelen maradt a magyar nemzeti gondolat, az államiság hiányában csak a magyarok legjobbjai éltethették a magyar szellemet.

Az önálló államiság visszaszerzésére 1848-1849-ben tett legnagyobb magyar kísérletet idegen erők vérbe fojtották, akik azt követően rátelepedtek a magyar életre és üldözőbe vették a magyar gondolatot és a magyar szellemet. A Bach korszakban fizikai erőszakkal is, azt követően, a kiegyezés után a gyarmatosítók minden fölényével törekedtek arra, hogy elvesszen a magyarban a magyar.

Az önálló államiság hiányában a magyar gondolat bennszülötté válásának ez a folyamata vezetett oda, hogy a Ady Endre 1914-ben, a Szétszóródás előtt című versében látomásosan úgy fogalmazott, hogy fölolvaszt a világ kohója, s elvesszünk, mert elvesztettük magunkat.

A bennszülötté vált magyar nemzedékek jelképes találkozását Szervátiusz Tibor a visszaemlékezéseiben így írta le: „ Volt az emlékezetemben egy nagyon megmaradt eset. Ültem künn, a kapu előtt a kolozsvári Kereszt utcában, és jött egy igen-igen öreg ember. Régi magyar katonaruhában, kalap a fején, így járt koldulni. Elmesélte, hogy részt vett a 48-as háborúban. Volt egy másik honvéd koldus is, egyszer egyik jött, azután a másik. Én eltöprengtem a meséiken. Olyan magába zárkozott gyeremek voltam. Szerettem egyedül lenni"

Szervátiusz Jenő kor és sorstársa, a két esztendővel korábban Nagybányán született Németh László azt állítja, aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell mindenekelőtt felelnie, hogyan süllyedt bennszülötté a magyarság a tulajdon országában.

Erdély földje a XX. század elején Szervátiusz Jenő és Németh László személyében két olyan alkotót adott a magyarságnak, akik a magyar szellemi szabadságharc kiemelkedő egyéniségei voltak. Ők ketten sohasem találkoztak egymással, nem tudjuk, ismerték-e egymás műveit, de a XXI. századból visszatekintve tisztán látjuk, hogy Szervátiusz Jenő ugyanazt véste kőbe és ugyanazt faragta fába, amit Németh László szavakba öntött: a rabságból szabadságba vágyó, a sötétségből a fény felé törő magyar gondolatot és szabad szellemet.

A sors úgy hozta, hogy Németh László 4 évesen, Szervátiusz Jenő 74 évesen költözött Erdélyből Budapestre, így kerültek kisebbségből kisebbségbe, de bárhol is éltek, mindketten mindenkor magányosan vívták felszabadító harcukat. Mert az erkölcsi többség megteremtői mindig magányban, mindig kisebbségben vívják meg a minőség legyőzhetetlen, eltaposhatatlan és mindig győztes forradalmát.

Szervátiusz Jenőnek megadatott, ami sorstársának, Németh Lászlónak nem. A családon belül a fiának, Szervátiusz Tibornak adhatta át a legértékesebb ajándékot: mintegy erdélyi keresztként továbbadhatta a magyar szellemi szabadságharc folytatásának megrendítően nehéz, de ugyanakkor lélekemelő feladatát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

"Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük " - mondta Szervátiusz Tibor.

Művészete súlyos és komor, mégis vigasztal és erőt ad. Azt hirdeti, hogy az embernek hűségesnek kell maradnia mindahhoz, ami fontos. Akkor is, ha az fáj, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nem lehet. Hűségesnek kell maradnunk emberségünkhöz, magyarságunkhoz és szülőföldünkhöz.

Szervátiusz Jenő emberi és művészi hitvallásának talán egyik legmegragadóbb jelképes példázata, az a történet, amelyet unokája, Anikó így örökített meg visszaemlékezésében: " A nyári időszak felejthetetlen emléke Gyimes. A Setét patak mentén, fönt a hegyek között, öt kilométernyi gyalogútra a falutól épült családunk számára is egy kaliba. Úgy emlékszem az első ott töltött napunkra, mintha ma történt volna. Hideg, zord, esős idő volt, a nemrég ácsolt kaliba gerendái között nagy réseken lehetett belátni. Édesapánk és nagytata úgy döntöttek, hogy mohával kell betömni a hézagokat, hogy éjszakára ne legyen bent huzat. Egész nap hordtuk a nyirkos időben, a patak partjáról a vizes mohát (…) és szürkületkor majdnem készen voltunk"

Szervátiusz Jenő minden szobra, minden alkotása egy olyan mohadarab, amellyel betapasztja, óvja, gyógyítja és erősíti a sebesült magyar szellemet és gondolatot.

Monumentális kőszobrai, Tamási Áron síremléke Farkaslakán, a csíkmenasági emlékmű, a Pápán felállított Jókai emlékmű vagy a Cantata Profana és a többi fából készült szobor mind-mind gyógyír a magyar szellemnek, mesterséges tartósítószerektől mentes őrzése a magyar gondolatnak.

Szervátiusz Jenő magyar művész volt, aki Kolozsvártól Csíkmenaságon át Budapestig a népét szolgálta és nem kiszolgáltatta. E tekintetben a mindenkori magyar politikusok példaképe is lehet, hiszen a XXI. század előttünk álló időszakában a felelős magyar politikusok mindenkori feladata kell legyen egy olyan magyar állam megépítése, amely a magyar szellemet óvja és nem rombolja, amelyben a magyar gondolat többé nem bennszülöttként, kisebbségbe szorulva vívja szellemi szabadságharcát.

Banner Zoltán művészettörténész mondta róla: „Szervátiusz Jenővel való barátságom nem az Ő, hanem az én halálommal ér véget." Mindaz, amit alkotott, amit kifaragott, és amit elmondott, itt maradt velünk: ha van hozzá türelmünk és lehetőségünk, találkozhatunk vele.

Nagy tisztelettel köszönöm meg mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy Szervátiusz Jenő munkáival itt, Kecskeméten a Bozsó gyűjteményben is találkozhassunk.

Azt kívánom mindannyiunknak, találkozzunk vele igazán: műveiben és gondolataiban egyaránt.

Köszönöm a figyelmet.

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása