telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Kákonyi Csilla laudációja (2014)

Kákonyi Csilla modern mitológiája

Szavakon túli régió tárul elénk Kákonyi Csilla festményein. Órákon át beszélhetünk, írhatunk róla, fantáziadús narrációt is kerekíthetünk képei köré, mégis nyilvánvaló, hogy nem a beszélt nyelv hagyományos eszköztárával fedhetjük fel látomásos látványvilága, álomszerűen megfoghatatlan, különös festői univerzuma, groteszkbe hajlón is katartikus képi tartománya titkait. Ez a mindennapokban rendkívül szerény, az alkotók képzeletbeli rangsorában annál előkelőbb helyet érdemlő festőnő sajátos nyelv- és jelrendszert épített ki magának, ezzel vonja bűvkörébe a piktúrában jártas művészetkedvelőt éppúgy, mint a képei elé véletlenszerűen vetődő laikust. Ki tudná kivonni magát izgató vörösei, izgalmas bíbor, fényfakasztó sárga és narancsos tónusai, üde, buja zöldjei, titokzatos kékjei, földbarna és kozmikus mélységű, sötét árnyalatainak összhatása alól? Ki ne próbálná fogni üzenetét, megfejteni rejtélyeit, kíséretéül szegődni múltba, zaklatott jelenbe, fürkészni bizonytalan jövőt, bepillantani kompozícióival ama rettegett, sejtelmes túlvilágba, ahol talán a megnyugvás ösvényeire is rátalálunk? Sorjázhatnának a kérdések hosszan tovább, Kákonyi Csilla erre késztet, hiszen mint mindenki, akit évezredek óta hivatástudattal áldott vagy vert a sors keze, ő is folyamatosan kérdez. Alkotásról alkotásra gazdagítva, színesítve nagy Emberi színjátékát, feleletet keres létproblémáinkra. Önmaga, szűkebb, tágabb közössége, az egész emberiség számára. Értelmünkhöz, érzelmeinkhez szól, tapasztalatainkat, élménytárunkat mozgósítja, érzékeinkre apellálva késztet önvizsgálatra. Képeit szemlélve önmagunkra ismerünk, saját erényeinkkel és gyarlóságainkkal, mindennapos gondjainkkal, reményeinkkel, emberpróbáló földi és égi dolgainkkal szembesülünk. Mindazzal, amit ebben az abszurditásokkal telített korban már átéltünk, megszenvedtünk, s aminek árnyai most is fenyegetőn ott settenkednek körülöttünk mindenfelé. Kákonyi festményei kimondatlanul ezt is tudatosítják a nézőben. Miközben mindenekelőtt szépségükkel kápráztatnak el. Igen, ezt hangsúlyoznunk kell, Kákonyi Csilla művészetének egyik lényeges, meghatározó jellegzetessége ez. Mert mint vallja, „a Szépség fölemel, átölel, vigasztal, nemesít.” A legragyogóbb művészeti korszakok legnagyobbjaitól is ezt tanulta. Szemléletét azonban döntő módon az általa is átélt, megszenvedett, megkínlódott valóság alakította.

A második nagy világégés idején, 1940-ben született Radnóton. Ötvösművész édesapját, akitől a tehetségét örökölte, magával ragadta a háború, majd az orosz hadifogság, a kislány csak másodikos korában ismerkedhetett meg vele. Pár hónapos, amikor édesanyjával beköltöznek Marosvásárhelyre. Ez „a Világ abroszán legkritikusabb hely” lett szeretett lakóhelye, mindmáig otthont adó városa. Ma is találó a Csokonai által több mint két évszázada ráaggatott jelző, jelenleg is bőséggel termeli újra a kisebbségi lét megannyi baját, lelki gyötrelmét. De ahogy a költő a XVIII. század végén már észlelte, Vásárhely a múzsák fellegvára is. Azóta is az. Olyan kimagasló alkotó egyéniségeknek köszönhetően, amilyen a különleges érzékenységgel és kitartó igényességgel dolgozó Kákonyi Csilla. Ezt nem csak a család oltotta bele, a vásárhelyi szellemet éltető művészeti középiskola kitűnő tanárai, a közmegbecsülésnek örvendő jeles mesterek, Bordi András, Barabás István, Izsák Márton, Incze István, Nagy Pál is rátestálták. A kolozsvári főiskolán, ahova a diktatórikus megkötések miatt „osztályidegenként” csak pár év késéssel juthatott be, tanulmányait a kincses városban még megőrzött hagyományos magyar szellemiség és európaiság is gazdagította. Rövid szászrégeni rajztanárkodás után sikerült Marosvásárhelyre, az akkori romániai képzőművészeti megpezsdülés egyik legjelentősebb központjába visszakerülnie, és a 70-es évektől már teljes mértékben a családjára és a művészetére összpontosíthat.  Csoportos kiállításokon 1966-tól rendszeresen jelentkezett, munkásságát közel harminc hazai és külföldi egyéni tárlaton mutatta be. 1970-től a Romániai Képzőművészeti Szövetség, 1992-től az újjáalakult Barabás Miklós Céh, 2002-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja.

Beszédesek a felívelő pályát mérföldkőként kirajzoló adatok, de térjünk vissza az életműhöz, amely kivételes finomságú szeizmográfként tükrözi az erdélyi magyarság, a székelység utóbbi öt-hat évtizedének társadalmi kataklizmáit, amikre egy ideje a nagyvilág furcsa szétesése, felbolydulása is rátevődött. Két monográfus is méltatja ezt a sajátos hangú és különleges érzékenységű festészetet elemző kötetében. Banner Zoltán művészettörténész, aki szerint Kákonyi, a székely festőiskola harmadik nemzedékének tagja „az erdélyi metafizikai realizmus hetvenes évekbeli megteremtője,” a 2011-es Élet-Jelek sorozatban megjelent Pallas-Akadémia kiadványban többek közt ezt írja: „…az a csodálatos ebben az 1979 után döntő fordulatot felmutató életműben, hogy a „megtalált” festés mámora, a szín- és formaemlékek dús vegetációja, a gyakran Bosch és Breughel ecsetjárására emlékeztető (de a székelyföldi táji és társadalmi környezetbe átplántált, illetve abból sugárzó) életszeretet, a rembrandti feszültségű portrék, a titokzatos abszurditások, vagy a nagy tömegek filmszerű mozgatása feloldja, magába szívja, áthangolja, tehát megdöbbentően jelentéses esztétikai élménnyé minősíti át azt a drámai életérzést, amelyet a nyolcvanas évek eseményei gerjesztenek, s amely életművét korunk egyik legautentikusabb tanújává avatja.”

Tizenkét évvel korábban az első Kákonyi-monográfus, Jánosházy György műkritikus így értékelt: „Kákonyi Csilla (…) egyetlen nagy, kimeríthetetlen témája: a talaját és irányát veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között…Kivételesen érzékeny művész, aki nemcsak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.”

Egészítsük ki a gondolati, tematikai palettát a művésznő egyik friss keletű vallomás-részletével: „Amikor születtem, erdélyi közösségünk már nemzettöredékként, kisebbségiként élt saját szülőföldjén. Egész életemet, életünket végigkísérte a kiszolgáltatottság, a küzdés a megmaradásért, az önvédelem ösztöne és eszméje a diktatúra elzártságában is, a velünk szemben megnyilvánuló ellenséges „háttérmorajlásban”,(ebben mind a mai napig). Festményeim fogantatásában ez is benne van. A művészet is az emberi önvédelem eszköze. Remélem, hogy előbb-utóbb ez is tudatosodik embertársaimban. Az Új Golgota keresztje – hogy egyetlen példával éljek – erdélyi vesztőhelyen áll (meleg zöldjeiből kibomló Maros-menti táj ölén), de ugyanakkor az egyetemes integritás felbomlásának tüneteit is hordozza, amelyek a globalizmus  „szárnyain” immár Erdélybe is beáramlottak. Aki kortársai és a jövő számára üzenni akar valamit, mint magam is, annak (ha kételyek, ha remény és reménytelenség között vergődve is) két dologban hinnie kell: hogy lesz jövő, az emberiség mégsem pusztítja el önmagát, és hogy üzenetének valami értelme, foganatja mégiscsak lesz…”   

Hosszas kényszerű elszigeteltség után a művésznő 1990-ben mutatkozhatott be első egyéni kiállításán Budapesten. Azóta se láthatták túl gyakran képeit az anyaországban. Pedig üzenete ide is szól, időket, tereket átszelő egyéni, modern mitológiája itt is, az eddigieknél jóval szélesebb körben is kifejthetné tisztító, lélekemelő hatását. Talán a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj egy ilyen értelmű új szakasz kezdetét is jelezheti. Bannert idézve, „Kákonyi Csilla a kortárs magyar és európai figuratív művészet egyik legnagyobb tudású s egyben legizgalmasabb képviselője.” Méltó arra, hogy festészetét minél többen megismerjék, megcsodálják.

Nagy Miklós Kund

Laudáció. Elhangzott 2014. november 19.-én a Szervátiusz Jenő-díj átadó ünnepségén Budapesten

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.