1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Kákonyi Csilla laudációja (2014)

Kákonyi Csilla modern mitológiája

Szavakon túli régió tárul elénk Kákonyi Csilla festményein. Órákon át beszélhetünk, írhatunk róla, fantáziadús narrációt is kerekíthetünk képei köré, mégis nyilvánvaló, hogy nem a beszélt nyelv hagyományos eszköztárával fedhetjük fel látomásos látványvilága, álomszerűen megfoghatatlan, különös festői univerzuma, groteszkbe hajlón is katartikus képi tartománya titkait. Ez a mindennapokban rendkívül szerény, az alkotók képzeletbeli rangsorában annál előkelőbb helyet érdemlő festőnő sajátos nyelv- és jelrendszert épített ki magának, ezzel vonja bűvkörébe a piktúrában jártas művészetkedvelőt éppúgy, mint a képei elé véletlenszerűen vetődő laikust. Ki tudná kivonni magát izgató vörösei, izgalmas bíbor, fényfakasztó sárga és narancsos tónusai, üde, buja zöldjei, titokzatos kékjei, földbarna és kozmikus mélységű, sötét árnyalatainak összhatása alól? Ki ne próbálná fogni üzenetét, megfejteni rejtélyeit, kíséretéül szegődni múltba, zaklatott jelenbe, fürkészni bizonytalan jövőt, bepillantani kompozícióival ama rettegett, sejtelmes túlvilágba, ahol talán a megnyugvás ösvényeire is rátalálunk? Sorjázhatnának a kérdések hosszan tovább, Kákonyi Csilla erre késztet, hiszen mint mindenki, akit évezredek óta hivatástudattal áldott vagy vert a sors keze, ő is folyamatosan kérdez. Alkotásról alkotásra gazdagítva, színesítve nagy Emberi színjátékát, feleletet keres létproblémáinkra. Önmaga, szűkebb, tágabb közössége, az egész emberiség számára. Értelmünkhöz, érzelmeinkhez szól, tapasztalatainkat, élménytárunkat mozgósítja, érzékeinkre apellálva késztet önvizsgálatra. Képeit szemlélve önmagunkra ismerünk, saját erényeinkkel és gyarlóságainkkal, mindennapos gondjainkkal, reményeinkkel, emberpróbáló földi és égi dolgainkkal szembesülünk. Mindazzal, amit ebben az abszurditásokkal telített korban már átéltünk, megszenvedtünk, s aminek árnyai most is fenyegetőn ott settenkednek körülöttünk mindenfelé. Kákonyi festményei kimondatlanul ezt is tudatosítják a nézőben. Miközben mindenekelőtt szépségükkel kápráztatnak el. Igen, ezt hangsúlyoznunk kell, Kákonyi Csilla művészetének egyik lényeges, meghatározó jellegzetessége ez. Mert mint vallja, „a Szépség fölemel, átölel, vigasztal, nemesít.” A legragyogóbb művészeti korszakok legnagyobbjaitól is ezt tanulta. Szemléletét azonban döntő módon az általa is átélt, megszenvedett, megkínlódott valóság alakította.

A második nagy világégés idején, 1940-ben született Radnóton. Ötvösművész édesapját, akitől a tehetségét örökölte, magával ragadta a háború, majd az orosz hadifogság, a kislány csak másodikos korában ismerkedhetett meg vele. Pár hónapos, amikor édesanyjával beköltöznek Marosvásárhelyre. Ez „a Világ abroszán legkritikusabb hely” lett szeretett lakóhelye, mindmáig otthont adó városa. Ma is találó a Csokonai által több mint két évszázada ráaggatott jelző, jelenleg is bőséggel termeli újra a kisebbségi lét megannyi baját, lelki gyötrelmét. De ahogy a költő a XVIII. század végén már észlelte, Vásárhely a múzsák fellegvára is. Azóta is az. Olyan kimagasló alkotó egyéniségeknek köszönhetően, amilyen a különleges érzékenységgel és kitartó igényességgel dolgozó Kákonyi Csilla. Ezt nem csak a család oltotta bele, a vásárhelyi szellemet éltető művészeti középiskola kitűnő tanárai, a közmegbecsülésnek örvendő jeles mesterek, Bordi András, Barabás István, Izsák Márton, Incze István, Nagy Pál is rátestálták. A kolozsvári főiskolán, ahova a diktatórikus megkötések miatt „osztályidegenként” csak pár év késéssel juthatott be, tanulmányait a kincses városban még megőrzött hagyományos magyar szellemiség és európaiság is gazdagította. Rövid szászrégeni rajztanárkodás után sikerült Marosvásárhelyre, az akkori romániai képzőművészeti megpezsdülés egyik legjelentősebb központjába visszakerülnie, és a 70-es évektől már teljes mértékben a családjára és a művészetére összpontosíthat.  Csoportos kiállításokon 1966-tól rendszeresen jelentkezett, munkásságát közel harminc hazai és külföldi egyéni tárlaton mutatta be. 1970-től a Romániai Képzőművészeti Szövetség, 1992-től az újjáalakult Barabás Miklós Céh, 2002-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja.

Beszédesek a felívelő pályát mérföldkőként kirajzoló adatok, de térjünk vissza az életműhöz, amely kivételes finomságú szeizmográfként tükrözi az erdélyi magyarság, a székelység utóbbi öt-hat évtizedének társadalmi kataklizmáit, amikre egy ideje a nagyvilág furcsa szétesése, felbolydulása is rátevődött. Két monográfus is méltatja ezt a sajátos hangú és különleges érzékenységű festészetet elemző kötetében. Banner Zoltán művészettörténész, aki szerint Kákonyi, a székely festőiskola harmadik nemzedékének tagja „az erdélyi metafizikai realizmus hetvenes évekbeli megteremtője,” a 2011-es Élet-Jelek sorozatban megjelent Pallas-Akadémia kiadványban többek közt ezt írja: „…az a csodálatos ebben az 1979 után döntő fordulatot felmutató életműben, hogy a „megtalált” festés mámora, a szín- és formaemlékek dús vegetációja, a gyakran Bosch és Breughel ecsetjárására emlékeztető (de a székelyföldi táji és társadalmi környezetbe átplántált, illetve abból sugárzó) életszeretet, a rembrandti feszültségű portrék, a titokzatos abszurditások, vagy a nagy tömegek filmszerű mozgatása feloldja, magába szívja, áthangolja, tehát megdöbbentően jelentéses esztétikai élménnyé minősíti át azt a drámai életérzést, amelyet a nyolcvanas évek eseményei gerjesztenek, s amely életművét korunk egyik legautentikusabb tanújává avatja.”

Tizenkét évvel korábban az első Kákonyi-monográfus, Jánosházy György műkritikus így értékelt: „Kákonyi Csilla (…) egyetlen nagy, kimeríthetetlen témája: a talaját és irányát veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között…Kivételesen érzékeny művész, aki nemcsak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.”

Egészítsük ki a gondolati, tematikai palettát a művésznő egyik friss keletű vallomás-részletével: „Amikor születtem, erdélyi közösségünk már nemzettöredékként, kisebbségiként élt saját szülőföldjén. Egész életemet, életünket végigkísérte a kiszolgáltatottság, a küzdés a megmaradásért, az önvédelem ösztöne és eszméje a diktatúra elzártságában is, a velünk szemben megnyilvánuló ellenséges „háttérmorajlásban”,(ebben mind a mai napig). Festményeim fogantatásában ez is benne van. A művészet is az emberi önvédelem eszköze. Remélem, hogy előbb-utóbb ez is tudatosodik embertársaimban. Az Új Golgota keresztje – hogy egyetlen példával éljek – erdélyi vesztőhelyen áll (meleg zöldjeiből kibomló Maros-menti táj ölén), de ugyanakkor az egyetemes integritás felbomlásának tüneteit is hordozza, amelyek a globalizmus  „szárnyain” immár Erdélybe is beáramlottak. Aki kortársai és a jövő számára üzenni akar valamit, mint magam is, annak (ha kételyek, ha remény és reménytelenség között vergődve is) két dologban hinnie kell: hogy lesz jövő, az emberiség mégsem pusztítja el önmagát, és hogy üzenetének valami értelme, foganatja mégiscsak lesz…”   

Hosszas kényszerű elszigeteltség után a művésznő 1990-ben mutatkozhatott be első egyéni kiállításán Budapesten. Azóta se láthatták túl gyakran képeit az anyaországban. Pedig üzenete ide is szól, időket, tereket átszelő egyéni, modern mitológiája itt is, az eddigieknél jóval szélesebb körben is kifejthetné tisztító, lélekemelő hatását. Talán a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj egy ilyen értelmű új szakasz kezdetét is jelezheti. Bannert idézve, „Kákonyi Csilla a kortárs magyar és európai figuratív művészet egyik legnagyobb tudású s egyben legizgalmasabb képviselője.” Méltó arra, hogy festészetét minél többen megismerjék, megcsodálják.

Nagy Miklós Kund

Laudáció. Elhangzott 2014. november 19.-én a Szervátiusz Jenő-díj átadó ünnepségén Budapesten

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása