1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Csűrös Csilla megnyitó beszéde Bardócz Lajos kecskeméti kiállításának megnyitóján

Némileg elfogódottan állok itt most Önök előtt, és köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim, hiszen Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő díjas grafikusművész kiállításait – s volt belőlük szép számmal – kiváló művészek, művészettörténészek nyitották meg, én pedig elsősorban élvezője s nem szakértője vagyok az erdélyi Szászsebesről indult, Kolozsvárt és Bukarestben tanult, Kolozsvárt rajzot tanító, majd a rendszerváltozás előtt öt perccel kalandos úton Magyarországra települt, többek közt gyönyörűséges könyvillusztrációkat készítő művész alkotásainak, akinek nevéhez a szárhegyi művésztelep éppúgy kötődik, mint a salgótarjáni rajzbiennálé, a miskolci grafikai biennálé, Tiszakécske vagy épp Kecskemét – és akit „a legszínesebb grafikus”- ként ajánlhatok figyelmükbe.

Tán hivatásomból adódóan is – jómagam mindig az ember, az alkotó ember felől közelítek a műhöz. Bardócz Lajossal pedig még beszédbe sem kell elegyedni, hogy sokat megtudjunk róla, elég csak a szemébe nézni, mélytüzű tekintete csillanását látni, hogy érezzük: érzelemgazdag, sok megpróbáltatáson keresztülment, ám derűjét, élni akarását, az életbe és az emberekbe vetett konok hitét – illetve, hogy egyik kedves költőjével, Adyval szóljunk – a szépbe szőtt hitét el nem veszítő, jó humorú művész tárja elénk most művein keresztül önnön lelkét, érzéseit, gondolatait alkotásai tükrében. Az eddig megtett életút egyfajta összegzése is ez a tárlat, szépséges egybeesésben azzal a retrospektív kiállítás sorozattal, amelyet a Szervátiusz Alapítvány indított tavaly a kecskeméti Bozsó Házzal közösen a Szervátiusz Jenő díjasok műveiből.

Sokáig kell állni, sokáig érdemes állni Bardócz Lajos művei előtt. A nézőt megszólító látvány először egységében hat, majd az elsődleges érzelmi hatást követően tud a kibomló részleteken is elidőzni a szem és a lélek. Az arcok és tekintetek, lovaké és embereké, a mozdulatok íve, lendülete és feszültsége, a sejtelmes egészből előgomolygó részletek, ősi és szakrális avagy természeti motívumok képbe és képpé komponálása – mind-mind fontos üzenet. Olyan erős – mély érzelmekben, nemritkán humorban is pácolt – szimbólumokat alkalmaz a művész, a szókimondás és a titokzatosság, az expresszivitásával kínzó kimondhatatlanság állandó feszültségét megteremtve, amelyek szíven ütik, egyszersmind elgondolkodtatják, továbbgondolásra is késztetik a befogadót. És azt hiszem, ez a legfontosabb jellemzője Bardócz Lajos művészetének, ahogyan ezt a Szervátiusz Jenő díj is igazolja, hiszen a Szervátiuszok művészetfelfogásának lényege is épp erről szól: a valódi művészet nem lehet öncélú esztétizálás, a világtól és a benne élő embertől elvonatkoztatott absztrakció. Minden embernek – a művésznek pedig kiváltképp! – dolga, feladata, küldetése van a világban, ezt kell beteljesítenie, ezt be kell teljesítenie önmaga és nemzete javára!

A tárlatot nyitó, a belépőt köszöntő önarckép az Istenszéke alatt című – erőteljes, sokat sejtető nyitány. Az egyik legkülönösebb természeti képződmény az Istenszékének nevezett magas sziklafal a Maros-folyó mentén található. Nem messze a marosvécsi Kemény kastélytól, amelynek parkjában – a Kós Károly alkotta Helikon asztaltól kőhajításnyira – Wass Albert sírköve áll, aki végrendeletében azt kérte, hogy hamvait a szívének oly kedves, A funtinelli boszorkány c. regényében is megörökített Istenszékéről szórják szét, és akinek szülőföldjéhez és népéhez való mindenek fölötti ragaszkodása Bardócz Lajos hitvallása is. „Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé. „ – írja Wass Albert, és ezzel az érzülettel örökíti meg, emlékezteti Bardócz Lajos korunk történelemtől, természettől elszakadóban lévő, a televízió birkafüggőségében élő emberét ősi-hősi múltunkra, régen volt nagyjaira, dicső avagy tragikus történelmi pillanatainkra, a paraszti világ értékeinek megsemmisülésével fenyegető, lopakodó enyészetre, természet és ember közös rezdülésére. Emlékeztet és szót emel a mindenütt jelenlévő és mégis örökkön vágyott, kiküzdendő és kiküzdhető szabadság krónikásaként.

A Hunyadiak triptichonja, királyi leletként Szent István és Nagy Lajos, a Rákóczi nótával is megidézett nagyságos fejedelem messzenéző tekintete, az ősi címeres zászlóval lovagló Vak Bottyán, Rodostó képe, Budavár visszavétele a turulmadarat formázón sorjázó, támadni készülő katonákkal, a kétségbeesett büszkeséggel magasba lendülő kéz a lyukas nemzetiszín zászlóval, a kitörés, a remény, a gyász katartikus pillanatai 1956-ban – Bardócz nemzeti létünk alappilléreit álmodja, vési, rajzolja, szimbolikájukat a történelem folytonosságát érzékeltetve mossa egymásba művein, amelyek így új jelentést is nyernek. A művek tartalmi gazdagságával és többrétűségével vetekszik formai sokszínűségük. Hiszen a művész – tán asztalos nagyapjának köszönhetően is – éppoly élvezettel bontja, metszi ki a fából mondandóját, miként karcolja, rajzolja azt, s ha a grafikus már unja a fekete-fehéret, hát színharmóniát komponál hozzá.

S most vissza a művész önarcképéhez. A legendák szerint a pogány korban a fenyvesekkel körülvett Istenszéke vallási szertartások színhelye volt, talán a neve is innen ered. Bardócz Lajos pedig elementárisan vonzódik ősi múltunk misztikus-mítikus világához, a természetet és a benne élő embert egységes egészként értelmező sámánhit szabadságot adó erejéhez. Múltunkból, őseink hitéből és jelképpé magasztosuló tárgyaikból merítsünk erőt jelenünkhöz – üzeni a négy őselem közül itt hármat megjelenítő sámánsorozata, a tűz, az életfával teljes föld és a jurtával a puszták szilaj szabadságát is megidéző levegő sámán, üzeni a kettős sámánfej szívenütő tekintete. A felnagyított kőkarcokból kibontakozó sámán, táltos papírképe pedig éppoly meghökkentően természetes, mint a rókát formázó övveret, a turulos amulett felnagyítása, jóllehet ezt észrevenni csak művészi szem képes. Pontosabban Bardócz Lajosé…

Ahogyan történelmünk folyamatában is egymást gazdagítón olvadt egymásba a pogány hitvilág és a keresztény mitológia, éppoly természetességgel része mindkettő a művész világképének –krakkói úti élményén alapuló sérült fakorpusza a szenvedésben felmagasztosuló erőt sugallja, a Székely Veronika kendője pedig ehhez a szűkebb pátria vonzását, pulzáló titokzatosságát is társítja. A szűkebb pátria vonzásában rejlő egyetemesség Bardócz Lajos legfontosabb szimbóluma, megérezhetjük ezt a vadászház mögött felsejlő csodaszarvas láttán vagy a csűrből kifelé néző perspektíva hökkenésében. E világok egymásnak feszülő fájdalma és indulata van jelen – a meg merem kockáztatni: a művész szívének legkedvesebb állat, a ló oly sokféle megjelenítésében. Bardócz Lajos lovainak arcuk, emberi tekintetük van, földtől rugaszkodó, ég felé kapaszkodó ugrásukban – a már többször említett – eltiporhatatlan szabadságvágy lüktet. A vágyott, soha el nem érhető teljesség. Gyermekkori élmény a nagyapa lova, amely művészetében most totemként és pegazusként egyszerre van jelen. A Lóbetörés-Irányváltás-Lóbetörés hármas kompozíciója pedig mindent elmond nemcsak a személyes életsors külvilág kényszerítette tragikus fordulatáról, hanem értékeit veszejtő, hozzá mégis ragaszkodni akaró korunk küzdelmeiről is. A szárhegyi vártemplom kopjafatornya ugyanerről mesél, a Kalotaszegi kelengye egymásra halmozott párnáival a tiszteletadás és a fájó hiány mementója…

Bardócz lovaiban a vadság, természeti képeiben a gyímesi hajnal, a napszöktetés líraisága, emberléptékű tárgyaink – a szőlőprés, az utcai pumpás kút – enyészetének megjelenítésében a szelíd fájdalom van jelen. A világra, környezetére reflektáló művész arcai. Ahogyan díjának névadói, a Szervátiuszok, úgy ő sem akart soha, semmiféle trendnek, divatos irányzatnak megfelelni, a figuratív alkotás zsigereiből fakad, ahogyan a felszakadó keserűség a Ceaucescu korszak embert kínzó-alázó gyötrelmei avagy a magyar nép élére került, orrszarvúként ábrázolt titkosügynök-miniszterelnök miatt, és persze, hogy a 2006-os ősz tömegverető eseményei sem hagyták hidegen. Keserves a függőség felismerése, birkabeszédre birkaember figyel, bár a televízió távkapcsolója a keze ügyében.

Mondjam-e, hogy Abe Kobó Dobozembere Bardócz Lajos számára és szerint alapmű, a 21-be forduló 20. század keresztmetszete. Tudjuk, arról a közönyös, részvétlen, ellenséges világról tudósít a japán író regénye, amelyben a kívülállásnak egy sajátos módja terjed el azok között, akik ezt a világot nem tudják elviselni. Kartondobozba bújt emberek tűnnek fel az utcákon, akik dobozlényükkel nyugtalanítják közömbösen vegetáló embertársaikat, jeleznek valamit, de az emberi közösség, a társadalom nem akarja „fogni” jeladásukat. (Egyetlen motívum sejlik fel a regényben, amely képes lenne a dobozembert kicsalni a dobozvilágból: a szerelem.) Bardócz Lajos dobozembere székelyharisnyát visel…

De az ítélkező, haragvó lényeglátás mellett a nemzetféltő fájdalom, az esendő ember iránti részvét és a remény is mindig tetten érhető munkáiban, akárcsak a jóízű mosoly a jelen silány világában szatyorba zárt zoodiákus jegyek, azaz a Kos, a Skorpió, a Halak rossz napja láttán.

S most, méltatásom végéhez közeledvén kell a hozzá oly közel álló irodalomról, az életpályáját, művészetét végigkísérő vers- és prózaillusztrációiról is szólnom, amelyek szinte művészetének lényegét összegző módon vannak jelen az utolsó teremben. Az intellektust szenvedéllyel megélő költők, Babits, József Attila, Ady bardóczi értelmezésű arca fogadja itt a látogatót. A munkásságára olyannyira jellemző balladisztikus tömörség, érzelemgazdagság és drámaiság – az erdélyi hagyományok java – megjelenik, itt összegződik a Fehér Anna, A halálra táncoltatott lány képi világában. Az illusztrált Ady versek címe pedig szintén felér egy vallomással magányról és a közösséghez tartozás: A fehér csönd, Föl-földobott kő, Kocsiút az éjszakában, Eltévedt lovas. Egyszerre hordozzák az útvesztés és útkeresés, a „Minden egész eltörött” fájdalmas, 20.sz-i létélményét, és a szülőföldjéhez konok hűséggel, szeretettel, művészetével és alkotásaival is ragaszkodó ember üzenetét.

Elcsámborgott ’88 (1988) – ez a tárlat búcsúzó önarcképe: a ló a szülőföldhöz kötöz, lovasa a távolba el- és lefelé is néz. Jövőjét firtatja, útját keresi. Képeit látva hadd fogalmazzak úgy, s hadd higgyem, hogy értő közönsége, minden híve nevében mondhatom: az elcsámborgott Bardócz Lajos mára hazatalált, szívünkben végleg otthonra lelt.

Isten hozta, Isten áldja és vezesse, ahogyan eddig!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe a Szervátiusz Jenő díjasokat bemutató sorozat 2. kiállítását, Bardócz Lajos grafikáit.

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása