1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Dr. Stifner Gábor: ifjabb Tóth György laudációja (2016)


Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr. Stifner Gábor
Kossuth rádió
Budapest, 2016. november 16. 
Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr. Stifner Gábor
Kossuth rádió
Budapest, 2016. november 16. 
Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr.

Laudáció 

ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére

Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!

Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 

Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 

Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 

Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.

A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 

Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 

Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 


Dr. Stifner GáborKossuth rádió

Budapest, 2016. november 16. 


2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása