1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Bordi Géza: Barabás Éva laudációja (2016)

Úgy hiszem, hogy az erdélyi magyar művészek otthoni és anyaországi kiállításain látottak alapján volt módunk meggyőződni a kortárs erdélyi magyar képzőművészet eszmei törekvéseiben és művészi nyelvezetében való változatosságáról, sokszínűségéről. Ebben a változatosságban is egyedi színfoltnak tekinthetjük a Marosvásárhelyen élő Barabás Éva festészetét. A művésznő a viszonylag kisméretű alkotásaiban a szülőföld múltjának és jelenének valóságát álmodja-teremti újjá, mindig valami meglepő, titokzatos, meseszerű, vagy balladai jellegű látomásban. Ez a piktúra az előző években díjazott alkotók életművével ellentétben nem drámai, hanem a művésznő néhány festményétől eltekintve, többségében lírai jellegű alkotás.

Talán ez a másság is szempont lehetett a Szervatiusz Alapítvány tisztelt Kuratóriumának díjosztó döntésében.

Barabás Éva a kortárs erdélyi figurális festészet egyik legérdekesebb és szakmai felkészültségét tekintve legigényesebb művészei közé tartozik. Nevét a Székelyföld művészetszerető közönsége számára a Gyergyószárhegyi Lázár kastélyban létrehozott Kortárs Művészeti Gyűjteményben kiállított, a művésznő életművében szokatlanul nagyméretű, oltárképszerű, történelmi témájú triptichon, a Mádéfalvi veszedelem című alkotás tette ismerté.

A mű alkotója a székelység viharos történelmének egy fájdalmas epizódjáról emlékezik meg a képen. A festmény vonzereje talán abban rejlik, hogy nem az 1764-es siculicidium véres iszonyatát állítja elénk, hanem annak következményét, székely falvak lakosságának menekülését a Kárpátok hegyein túlra, egy ismeretlen jövőbe, Moldovába. A kép baloldali tábláján a fenyegetően komor ég alatt, a talaj mély színeiből kiemelve, a világos színek gazdag tónusváltozataival megfestett néma menet végeláthatatlanul vonul, közülük egy-egy nő és férfi könnyes szemmel utoljára még visszatekint a talán örökre elhagyott ősi földre, az ősi házra. A kép témája valóság, de amit látunk a képen az a kegyetlen valóság átköltése. Színek és formák drámai ütközése zajlik a képfelületen, balladává nemesítve azt. 

A többéves munka után 1983-ben befejezett Mádéfalvi veszedelem című alkotást a művésznő a Szárhegyi Képtár gyűjteményének adományozta. 

Barabás Éva az akkor még székely fővárosnak tekintett Marosvásárhelyen született 1943. szeptember 15-én egy igazi művészcsaládban. Édesapja Barabás István jó nevű festőművész és művésznemzedékek tanára, édesanyja Bortnyik Irén a nagybányai iskola növendéke volt, és közeli rokona a budapesti Képzőművészeti Akadémia egykori rektorának, Bortnyik Sándornak. Az anyai nagyapa ötvös és rézdomborművek készítésével foglalkozott.

Éva kislány és ifjú korát a szobák falain mindegyre cserélődő festmények színeffektusai között élte, zongorázni tanult, sokat rajzolt, balett órákra járt, irodalmi próbálkozásai voltak. És sokat jelentett számára, hogy mindegyre be lehetett lopakodni a Kultúrpalota, akkor még Közművelődési Ház Tükörtermébe, szájtátva megcsodálni a Nagy Sándor tervezte és Róth Miksa kivitelezte üvegfestmények székely népballadáit.

Szüleitől örökölt tehetségét kolozsvári Képzőművészeti Akadémián pallérozta. Két tanárára emlékezik vissza különösen nagy szeretettel: Szervátiusz Jenőre, aki művein keresztül Erdély népművészetének, mint inspiráló forrásnak tiszteletére tanított és az európai szellemiségű Aurel Ciupera, aki korrekturáiban messzemenően tiszteletben tartotta tanítványai még csak formálódó egyéni látásmódját.

Az egyetemi évek után szülővárosába visszatérve, szinte azonnal rátalált egyéni kifejezésmódjára, a minden évben megrendezett vásárhelyi Őszi Megyei Tárlatokon kiállított képei friss színfoltként vonzották a műértő közönséget. A hetvenes évek első felében keletkezett képeiben (Szárnyalás, Kalotaszegi esküvő, Este a székelyeknél, Szárhegyi emlék, Profán jelenet), már megmutatkozik az a látomásos, álomszerű, rejtelmes, barabásévás világ, amelynek alakulását végig kísérhetjük eddigi életművén. A festőnő alapvetően lírai alkat, nem csoda tehát, ha alkotásaiban ragaszkodott, ragaszkodik egy olyan szépségeszményhez, amely a művészet fokozatos elabsztrahálódásával szembe egy emberformátumú világ képét állítja. Ezen mit sem változtatott az, hogy nyugat-európai utazásain módja volt közelről megtekinteni a modern és posztmodern műveket is, mégis, levonva a látottak tanulságait, ragaszkodott a maga jól átgondolt esztétikai világképéhez.

Ars Poétikáját a művésznő így fogalmazta meg: „Minden érdekel, ami emberi. Az ábrázolás egyértelműségével vállalom az embert, sorsa változásait, erdélyi létünk történelmét, balladáit, mondavilágát, a fákkal, faágakkal, rejtélyes fényforrásaival, az ég hullámos, kavargó felhőcsíkjaival, a hold és napkorong látomásos jeleivel együtt."

Valóban, festményeinek főszereplője mindig az ember, a táj és a környezet pedig kifejező módon hozzáidomul a képi üzenethez. Azt azonban hangsúlyozni szeretnénk, hogy Barabás Éva piktúrájában az erdélyiség elsősorban tematikai vonatkozású, előadásmódja, festői nyelvezete azonnal felismerhetően egyedi és egyben egyetemes.

Az eddigi életmű több mint 200 olaj- és 50 pasztellképet ölel fel. Barabás Éva kísérletező alkotó, így piktúrájában évtizedenként változásnak, megújulásnak lehetünk tanúi. Ám ezek a módosulások nem érintik Barabás Éva festői látásmódjának lényegét: a valóság teljesen szubjektív alakítását, ahogyan azt ő látja, ahogyan azt ő művészinek tartja.

1980-ban vallja egy interjúban: ”Nyersanyagom az álom”. (Vajon hány tanulmányt írtak eddig pszichológusok és neurológusok a valóság és álmaink összefüggéséről?)

Nem kételkedem a művésznő állításában, nagyon régen ismerem Őt. Az álomlátomásokat a memória elraktározza és fokozatosan dolgozza át, teszi alkalmassá képi megformálásra. Talán így születhetett az Álomfoszlányok, a Lovak a tengerparton és a Kariatida című kép. De valójában ez a művészi megjelenítési mód az álmoktól függetlenül is Barabás Éva piktúrájának jellemzőjévé vált: rejtelmes, balladai, néha múltba tekintő, néha groteszk és nem ritkán misztikus látomás.

Barabás Éva művészetét szülőföldjén elismerés övezi. Egyéni kiállításai Csíkszereda, Marosvásárhely és a bukaresti Magyar Kultúra Házában rendezetteken kívül a németországi Böblingenben (1979), valamint 1980 és 85 között Stuttgart, Herrenberg és Grafenau városaiban voltak. Jellemző az akkori romániai viszonyokra, hogy a művésznőt első németországi kiállításának megnyitójára nem engedték kiutazni. Csoportos kiállításokon munkái Románia szinte minden városába eljutottak, de New-York, Lugano, Pittsburgh, Washington, és Toulon művészetkedvelői is láthatták őket.

Magyarhonban, Budapesten négyszer volt alkalma (1990,1995,1996,2011) csoportkiállítás alkalmával bemutatkozni, valamint Debrecenben, Hatvanban, Marcaliban, Kecskeméten, Győrben, ugyancsak csoportos kiállítások keretében.

A művésznő természetesen tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének (1973), 1980 és 85 között tagja volt az N.SZ.K.-beli Képzőművészek Társaságának, alapító tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának (1990), valamint tagja az újjáalakult erdélyi Barabás Miklós céhnek (1997) is.

Több évtizedes alkotó munkájának elismeréseként 2004-ben az akkori román államfő a Kulturális Érdemrend Tiszti Fokozatát adományozta a művésznőnek.

Barabás Éva nemzedékének egyik legérdekesebb, legkomolyabb festőművésze. Sajátosan egyéni látásmódja egy elbűvölő festett világot hozott létre.

Jánosházi György a Barabás Éva monográfia szerzőjének sorait idézném: „Barabás Évánál maga az átköltött, magasabb síkba emelt valóság telítődik csodával: az összhangra, tisztaságra, kitárulkozásra vágyó emberség csodájával. Valamiképpen emberen túli ez a szépség. És éppen ez által lesz igazán, mélyen emberivé. Hogyan? Ez már a művészet titka. És a művészet csodája” írja Jánosházi György.

Kívánjunk hát a Szervátiusz Alapítvány elismerő díja mellé jó egészséget és az életmű kiteljesítéséhez vezető alkotó éveket Barabás Évának.

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása

2017. évi Szervátiusz Jenő díj »

A budavári Hiltonban tartotta a Szervátiusz Alapítvány az idei díjátadó ünnepségét. Idézet Szervátiusz Klára elnök megnyitó beszédéből: „Tizenőt esztendeje ünnepeljük együtt a magyar művészetet, a magyar művészeket, magyarságunkat ezen a helyen, a régi korok emlékét, királyok lábnyomait is őrző Budai Várban. Tizenöt éve immár a Kárpát medence jeles művészei, a nemzet példaadó megtartói is beírták nevüket s emléküket a főváros eme kiemelt helyének történetébe. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja magyarjai találkoznak rendre szándékaink szerint ezeken a díjátadókon az itthoniakkal. Hiszen csak egy nemzet létezik, amiként nincs két magyar művészet sem. A bakfis korba léptünk hát, s méy tisztelettel emlékezünk a nagyok nagyobb évfordulóira.Szervátiusz Jenő 114 éve szüetett, s 34 éve halt meg.Szervátiusz Tibor a 88. évébe lépett, és negven éve telepedett át kényszerűségből Erdélyből Budapestre.Illesse őket ehelyrő is megbeszülés...” Szervátiusz Jenő díjat kapott: Berend Iván délvidéki származású festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Entz Géza erdélyi születésű művészettörténész - a művészettörténeti szakmai munkájáért, s a határontúli magyar oktatás és kultúra támogatásáért Bárczi Erika és Hargitay-Nagy Zsuzsa nápi iparművészek - a magyar népi viselet újraélesztéséért, a népi kultúra népszerűsítéséértFeledy Balázs: Berend Ivánról Kodolányi Gyula: Entz Géza arcai Igyártó Gabriella: Bárczi Erika és Hargitay-Nagy Zsuzsanna laudációjaZenével Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész vidította fel a közönséget. Fő támogatóink: MNB, EMMI.