telefon: +36(20)338-9278, email:

Bordi Géza: Barabás Éva laudációja (2016)

Úgy hiszem, hogy az erdélyi magyar művészek otthoni és anyaországi kiállításain látottak alapján volt módunk meggyőződni a kortárs erdélyi magyar képzőművészet eszmei törekvéseiben és művészi nyelvezetében való változatosságáról, sokszínűségéről. Ebben a változatosságban is egyedi színfoltnak tekinthetjük a Marosvásárhelyen élő Barabás Éva festészetét. A művésznő a viszonylag kisméretű alkotásaiban a szülőföld múltjának és jelenének valóságát álmodja-teremti újjá, mindig valami meglepő, titokzatos, meseszerű, vagy balladai jellegű látomásban. Ez a piktúra az előző években díjazott alkotók életművével ellentétben nem drámai, hanem a művésznő néhány festményétől eltekintve, többségében lírai jellegű alkotás.

Talán ez a másság is szempont lehetett a Szervatiusz Alapítvány tisztelt Kuratóriumának díjosztó döntésében.

Barabás Éva a kortárs erdélyi figurális festészet egyik legérdekesebb és szakmai felkészültségét tekintve legigényesebb művészei közé tartozik. Nevét a Székelyföld művészetszerető közönsége számára a Gyergyószárhegyi Lázár kastélyban létrehozott Kortárs Művészeti Gyűjteményben kiállított, a művésznő életművében szokatlanul nagyméretű, oltárképszerű, történelmi témájú triptichon, a Mádéfalvi veszedelem című alkotás tette ismerté.

A mű alkotója a székelység viharos történelmének egy fájdalmas epizódjáról emlékezik meg a képen. A festmény vonzereje talán abban rejlik, hogy nem az 1764-es siculicidium véres iszonyatát állítja elénk, hanem annak következményét, székely falvak lakosságának menekülését a Kárpátok hegyein túlra, egy ismeretlen jövőbe, Moldovába. A kép baloldali tábláján a fenyegetően komor ég alatt, a talaj mély színeiből kiemelve, a világos színek gazdag tónusváltozataival megfestett néma menet végeláthatatlanul vonul, közülük egy-egy nő és férfi könnyes szemmel utoljára még visszatekint a talán örökre elhagyott ősi földre, az ősi házra. A kép témája valóság, de amit látunk a képen az a kegyetlen valóság átköltése. Színek és formák drámai ütközése zajlik a képfelületen, balladává nemesítve azt. 

A többéves munka után 1983-ben befejezett Mádéfalvi veszedelem című alkotást a művésznő a Szárhegyi Képtár gyűjteményének adományozta. 

Barabás Éva az akkor még székely fővárosnak tekintett Marosvásárhelyen született 1943. szeptember 15-én egy igazi művészcsaládban. Édesapja Barabás István jó nevű festőművész és művésznemzedékek tanára, édesanyja Bortnyik Irén a nagybányai iskola növendéke volt, és közeli rokona a budapesti Képzőművészeti Akadémia egykori rektorának, Bortnyik Sándornak. Az anyai nagyapa ötvös és rézdomborművek készítésével foglalkozott.

Éva kislány és ifjú korát a szobák falain mindegyre cserélődő festmények színeffektusai között élte, zongorázni tanult, sokat rajzolt, balett órákra járt, irodalmi próbálkozásai voltak. És sokat jelentett számára, hogy mindegyre be lehetett lopakodni a Kultúrpalota, akkor még Közművelődési Ház Tükörtermébe, szájtátva megcsodálni a Nagy Sándor tervezte és Róth Miksa kivitelezte üvegfestmények székely népballadáit.

Szüleitől örökölt tehetségét kolozsvári Képzőművészeti Akadémián pallérozta. Két tanárára emlékezik vissza különösen nagy szeretettel: Szervátiusz Jenőre, aki művein keresztül Erdély népművészetének, mint inspiráló forrásnak tiszteletére tanított és az európai szellemiségű Aurel Ciupera, aki korrekturáiban messzemenően tiszteletben tartotta tanítványai még csak formálódó egyéni látásmódját.

Az egyetemi évek után szülővárosába visszatérve, szinte azonnal rátalált egyéni kifejezésmódjára, a minden évben megrendezett vásárhelyi Őszi Megyei Tárlatokon kiállított képei friss színfoltként vonzották a műértő közönséget. A hetvenes évek első felében keletkezett képeiben (Szárnyalás, Kalotaszegi esküvő, Este a székelyeknél, Szárhegyi emlék, Profán jelenet), már megmutatkozik az a látomásos, álomszerű, rejtelmes, barabásévás világ, amelynek alakulását végig kísérhetjük eddigi életművén. A festőnő alapvetően lírai alkat, nem csoda tehát, ha alkotásaiban ragaszkodott, ragaszkodik egy olyan szépségeszményhez, amely a művészet fokozatos elabsztrahálódásával szembe egy emberformátumú világ képét állítja. Ezen mit sem változtatott az, hogy nyugat-európai utazásain módja volt közelről megtekinteni a modern és posztmodern műveket is, mégis, levonva a látottak tanulságait, ragaszkodott a maga jól átgondolt esztétikai világképéhez.

Ars Poétikáját a művésznő így fogalmazta meg: „Minden érdekel, ami emberi. Az ábrázolás egyértelműségével vállalom az embert, sorsa változásait, erdélyi létünk történelmét, balladáit, mondavilágát, a fákkal, faágakkal, rejtélyes fényforrásaival, az ég hullámos, kavargó felhőcsíkjaival, a hold és napkorong látomásos jeleivel együtt."

Valóban, festményeinek főszereplője mindig az ember, a táj és a környezet pedig kifejező módon hozzáidomul a képi üzenethez. Azt azonban hangsúlyozni szeretnénk, hogy Barabás Éva piktúrájában az erdélyiség elsősorban tematikai vonatkozású, előadásmódja, festői nyelvezete azonnal felismerhetően egyedi és egyben egyetemes.

Az eddigi életmű több mint 200 olaj- és 50 pasztellképet ölel fel. Barabás Éva kísérletező alkotó, így piktúrájában évtizedenként változásnak, megújulásnak lehetünk tanúi. Ám ezek a módosulások nem érintik Barabás Éva festői látásmódjának lényegét: a valóság teljesen szubjektív alakítását, ahogyan azt ő látja, ahogyan azt ő művészinek tartja.

1980-ban vallja egy interjúban: ”Nyersanyagom az álom”. (Vajon hány tanulmányt írtak eddig pszichológusok és neurológusok a valóság és álmaink összefüggéséről?)

Nem kételkedem a művésznő állításában, nagyon régen ismerem Őt. Az álomlátomásokat a memória elraktározza és fokozatosan dolgozza át, teszi alkalmassá képi megformálásra. Talán így születhetett az Álomfoszlányok, a Lovak a tengerparton és a Kariatida című kép. De valójában ez a művészi megjelenítési mód az álmoktól függetlenül is Barabás Éva piktúrájának jellemzőjévé vált: rejtelmes, balladai, néha múltba tekintő, néha groteszk és nem ritkán misztikus látomás.

Barabás Éva művészetét szülőföldjén elismerés övezi. Egyéni kiállításai Csíkszereda, Marosvásárhely és a bukaresti Magyar Kultúra Házában rendezetteken kívül a németországi Böblingenben (1979), valamint 1980 és 85 között Stuttgart, Herrenberg és Grafenau városaiban voltak. Jellemző az akkori romániai viszonyokra, hogy a művésznőt első németországi kiállításának megnyitójára nem engedték kiutazni. Csoportos kiállításokon munkái Románia szinte minden városába eljutottak, de New-York, Lugano, Pittsburgh, Washington, és Toulon művészetkedvelői is láthatták őket.

Magyarhonban, Budapesten négyszer volt alkalma (1990,1995,1996,2011) csoportkiállítás alkalmával bemutatkozni, valamint Debrecenben, Hatvanban, Marcaliban, Kecskeméten, Győrben, ugyancsak csoportos kiállítások keretében.

A művésznő természetesen tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének (1973), 1980 és 85 között tagja volt az N.SZ.K.-beli Képzőművészek Társaságának, alapító tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának (1990), valamint tagja az újjáalakult erdélyi Barabás Miklós céhnek (1997) is.

Több évtizedes alkotó munkájának elismeréseként 2004-ben az akkori román államfő a Kulturális Érdemrend Tiszti Fokozatát adományozta a művésznőnek.

Barabás Éva nemzedékének egyik legérdekesebb, legkomolyabb festőművésze. Sajátosan egyéni látásmódja egy elbűvölő festett világot hozott létre.

Jánosházi György a Barabás Éva monográfia szerzőjének sorait idézném: „Barabás Évánál maga az átköltött, magasabb síkba emelt valóság telítődik csodával: az összhangra, tisztaságra, kitárulkozásra vágyó emberség csodájával. Valamiképpen emberen túli ez a szépség. És éppen ez által lesz igazán, mélyen emberivé. Hogyan? Ez már a művészet titka. És a művészet csodája” írja Jánosházi György.

Kívánjunk hát a Szervátiusz Alapítvány elismerő díja mellé jó egészséget és az életmű kiteljesítéséhez vezető alkotó éveket Barabás Évának.

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.