1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Kodolányi Gyula: Entz Géza arcai

Entz Géza arcai (6.)

Entz Géza nevével gyakran találkozik, aki megfordul a magyar szellemi életnek és közéletnek azokon a változatos helyein, ahol elmélyedt munka és távlatos gondolkodás folyik. Mivel ő, korunkban ritka kivételként, kerüli a zajos nyilvánosságot, arca kevéssé ismert – és sokan hihetik úgy, hogy többen is szorgoskodnak ezen a néven a kiváló Entz-nemzetség mai nemzedékeiből.

Entz Géza élete, s oly jelentős mindennapi munkássága tehát szokatlan csendben folyik, valamilyen elegáns, az egyéniségéből fakadó diszkrétségben. De akik személyesen ismerjük, tudjuk, hogy a sok Entz Géza, a kulturpolitikus, a diplomata, a művészettörténész és a remek intézmény- és hálózat szervező mind ugyanaz az ember, ugyannak az embernek a szervesen egybetartozó sok vetülete. A személyes szabadságát kényesen örző de ízig vérig közösségi, a közösségért fáradozó ember. Elmélyedő tudós, de kiváló asztaltársaság, vérbeli kapcsolatteremtő - értelmiségi, aki tudja, milyen nagy a gyönyörűsége és haszna az órákon át csörgedező izgalmas baráti diskurzusoknak a világ ezernyi dolgáról. Tarthatnánk Entz Géza visszavonultságát a maga belső köreibe hedonista önzésnek, amely világunkat igazi értéktől fosztja meg - ha ő kulcsszereplőként nem tenne annyit, oly fáradhatatlanul a magyar kultúra közügyeiért, s nem jelenne meg mindenütt ahol szükségesnek tartja.

Volt persze az ő életének több látványos szakasza, s ekkor ismerte meg a nevét a szélesebb nyilvánosság. A meghatározó pillanat a rendszerváltozás kezdete volt, s annak törénete. A részvétel abban a történetben mindmáig meghatározó maradt Entz Géza szellemiségében és erkölcsében. A rendszerváltoztató csapatba gazdag tudással és útravalóval érkezett, mint oly sokan mások is Antall József körében. Entz Géza már 1989 elején jelentős tagja lett Antall József informális külpolitika- tervező körének, amikor a későbbi miniszterelnök még az MDF-nek sem volt elnöke. Entz Géza már régóta ismert volt akkor a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban, mint a határon túli magyarság ügyeinek és történetének egyik vezető szakértője, s egyben egyik fő közvetítője a Nyugat felé. Mert nemcsak hogy jól beszélt világnyelveket, de alkatilag nyitott és szabad szellemi ember lévén egyike volt azoknak a 70-és 80-as évek Magyarországán, akik szinkronban voltak a nyugati közgondolkodás új fejleményeivel, különösen a kersezténydemokrata diskurzus és a kulturális javak megőrzése terén.

Így természetesnek számított, hogy Antall József kormányalakításakor, 1990 kora nyarán, Entz Géza miniszterelnökségi államtitkár lett, és hamarosan a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke. Közreműködött – számtalan más ügy mellett – azoknak a rendszeres budapesti találkozóknak a létrehozásában, amelyeken Antall József és tanácsadói köre a határon túli magyarság új politikai vezetőivel folytatott lényegretörő és hatékony eszmecseréket. Ezekből nőtt aztán ki, egy későbbi politikai korszakban a MÁÉRT tágabb merítésű politikai fóruma.

Entz Géza Hivatala teremtett először rendszert és képzett szakapparátust határon túli honfitársaink közösségi ügyeinek gondozására. Külön említést érdemel a Hivatal által kiépített és működetett Illyés Közalapítvány, melynek elvi irányitója egy sokpárti kuratórium lett. Felmérhetetlen, pénzben nem fejezhető ki a jelentősége annak a hatásnak, amelyet a határon kivüli magyar kulturális és politikai közösségek életre hívásában ért el két évtized alatt az Illyés Közalapítvány és a Hivatal, viszonylag csekély anyagi eszközökkel. Mindaz, amit a magyar-magyar kapcsolatokban, a kis közösségek feltámasztásában, pezsgő öntevékenységében a sokévtizedes tetszhalál után ma természetesnek tekintünk, akkor indult be. És nem csupán a konkrét anyagi és szervezési segítség volt mindebben fontos, hanem ugyanúgy egy új szemlélet létrehozása is. Ennek a szemléletnek az a lényege, hogy mindez, a megújult közösségi élet és a határok feloldódása egy erős szimbiózisban, természetes joga a magyarságnak. Az is, hogy e szimbiózis fenntartása és a nemzetiségi jogvédelem a nemzetközi fórumokon kötelessége a mindenkori magyar politikai osztálynak. Nemzetstratégiai prioritás, nemzeti ügy.

Világos volt Antall gárdája, s benne Entz Géza előtt az is, hogy ezt a jogképviseletet a úgy lehet jól ellátni, ha a szomszédos államokkal való kormányzati viszonyt egyenrangú partneri kapcsolatokká alakítjuk, s egyben dolgozunk egy új középeurópai politikai tudat megalkotásán. Az igyekezet bennünk megvolt. A Visegrádi Négyek együttműködése létrejött az Antall-kormány egyik nagy külpolitikai újításaként. Nem rajtunk múlott, és nem Entz Gézán, hogy a kétoldalú együttműködések kialakítása csak nehézségekkel haladt előre - a nagyobb stratégiai keret illetve a rendszerváltozások és a nemzettudati átállások eltérő naptára miatt, amint azt oly részletesen írja meg nagyszerű könyvében Jeszenszky Géza.

“Entz Géza birodalomépítő”, mondta egyszer nekem négyszemközt, jellegzetesen frappáns tömörséggel Antall József. Ebben a jellemzésben a dícséret mellett némi, a túlzásnak szóló rosszallás is rejlett, ahogyan azt a miniszterelnök alsó ajkának kis, jellegzetes huncut-fanyar lebiggyesztésével is jelezte. Valóban, Entz Géza a valóság nagy álmodóinak egyike, de nemcsak kigondol meglepő és képzeletdús terveket, hanem meg is valósítja őket, ha partnert és támogatást talál hozzájuk. Mégpedig önzetlenül és tiszta kézzel is, nemcsak a társadalmi alkotómunka jó kedvével.

Úgy gondolom, hogy Entz Géza már akkor, negyedszázaddal ezelőtt, bőségesen megszolgálta azt a kitüntetést, amelyet most nyert el, a magyarságáért oly sokat elszenvedő Szervátiusz Jenő bátyánkról elnevezett díjat.

A kultúrpolitikus pályája ezután sem zárult le Entz Géza életében, de egyre inkább a szakmaiság egy másik hatalmas területe felé tolódott el benne a hangsúly. Alapító tagja lett 1994-ben a lapot kiadó Magyar Szemle Alapítványnak, 2016-ban pedig elnöke. A lap olvasóinak mindig élményt nyújtanak Entz Géza emlékező elemzései, amelyek a rendszerváltozás, az Antall-kormány és a kereszténydemokrata eszmeiség kapcsolatait vázolják fel ragyogó esszékben. Mellettük azonban a Magyar Szemle olvasóinak emlékezetesek lettek azok az esszék is, amelyekben Entz Géza a magyar művészetörténetírás és műemlékvédelem nagy alakjairól ad pálya- és személyiségrajzot – azokról az óriásokról, akik 1930 és 1970 között megalapozták e tudományágak európai hírűen korszerű szemléletét Magyarországon.

S az utóbbi nagy témával át is kerülünk Entz Géza szellemi és szervezői személyiségének egy másik alkotó szeletébe – s mint látni fogjuk, mégsem véglegesen. Látni kell, hogy az ő munkásságában a politikai tevékenység abból a hatalmas tárgyi tudásból, abból a meghatározó nagy lelki élményből táplálkozik, amelyet a Kárpát-medence évezredes művészeti alkotásainak folyton megújuló ismerete és szeretete ad neki. És mindazok az emberi élmények, kapcsolatok, amelyek éltető hálózatot teremtettek az ő számára e kultúra körül. S amikor Antallszavával “birodalmat épít”, akkor is mindig ebben a körben jár, innen meríti inspiráló gyökereit – de nem csupán mint kiváló szaktudós, hanem mint hatalmas kitekintésű értelmiségi is, akiben a szellemi kiváncsiság lángja olthatatlanul ég. És nem kell mondanunk, a Kárpát-medence nagy művészi emlékeinek személyes felfedezése neki ifjú korától kezdve azt jelentette, hogy ez a régió egy és oszthatatlan, és a benne szövődő barátságok megtestesítik a magyarság oszthatatlan egységét. De a magyarságnak azt a készségét is, hogy a benne élő nemzetekekkel együtt éljen és alkosson magának megújuló otthont, amikor a nagypolitika soviniszta őrületei ezt nem akadályozzák.

Műemlékes tudása és elkötelezettsége révén természetesen Került Entz Géza a Műemlékvédelmi Hivatal élére az első Orbán-kormány idején, 1998-99-ben, majd széles látóköre folytán helyettes államtitkárnak a kultusztárcához. De akkor már javában dolgozott kétévtizedes nagy tudományos projektjén, Magyarország teljes, korszerű műemléki topográfiájának szerkesztésén, régiókra bontva. A munkának kidolgozta módszertanát, és nagy körből válogatott össze olyan művészettörténész-régész csapatot, amelynek tagjai elvégzik a részletfeladatokat. Nem Entz Gézán múlik, hogy a nemzeti fontosságú projekt megvalósításához többszöri nekifutással sem kapott egyelőre pénzt. Egyetlen, példaszerű mintadarabja készült el ennek a sorozatnak, szinte saját erőből: a Székesfehérvárról szóló gyönyörű és gazdag anyagú kötet. Pedig ez a terv méltó arra, hogy melléje álljon anyagi és erkölcsi erejével két Akadémiánk, az MMA és az MTA is. Mondhatni, ez kötelező volna – hiszen hasonló korszerű, monumentális felmérésére kulturális örökségünknek nem akad más rátermett vállalkozó köztünk ma.

Enzt Gézát azonban a kudarcok és késleltetések nem állították meg – s ez is olyan tulajdonság, amely sajnálatosan ritka közöttünk e hazában. Géza mindig előre néz, tervez, szervez, cselekszik – és mindig létrehoz valamit. Nem siratja a múltat, és nem ápol személyes sérelmeket.

A birodalmat is így építette tovább kicsiben. Létrehozta a Pro Professione magánalapítványt, amely a nagy állami elosztórendszerek fehér foltjait finanszírozza a kultúrában a határokon túl a magyarság számára, ösztöndíjakkal, kisebb műemlékprojektek és egyéb kezdményezések támogatásával. S ami az Antall-kormánynak sok próbálkozás ellenére sem sikerült a helyi ellenállások miatt: hogy a határokon túli kis- és középvállakozások számára anyagi és szellemi támogatást teremtsen, megint csak a Pro Professione Alapítvány valósította meg, kevés pénzből de annál több gazdasági ötlettel és képzelőerővel.

Nem véletlen, hogy Antall József Entz Gézát bízta meg a Teleki László Alapítvány létrehozásával, és természetesen ott látjuk annak vezetőségében is kezdettől fogva. Az alapítvány az új magyar Közép-Európa kutatás irányítójaként jött létre, és végezte munkáját jó évtizedig. Amikor 2008-ban a közalapítványt hivatalosan megszüntetik, a mag-építők, Entz Géza, Granasztói György és Diószegi László magánalapítvánnyá alakítják, és a csökkent költségvetésből az erdélyi műemlékek helyreállításának célzott programját viszik tovább, látványos eredményekkel. 2016-ban Entz Géza lett az Alapítvány társelnöke, Granasztói György barátunk szomorú elhúnyta után.

Röviden had említsem még meg Enzt Géza barátunk legújabb szellemi alkotását: a magyar műemlékvédelem történetét írja meg, amelynek alapját az a kurzus képezi, amelyet a tárgyból Magyarországon először ő tart ősz óta a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Mit is mondhatnánk még el? Egy valamit még feltétlenül a sok közül. A nagy emberi telejesítmények mellett jobbára ott áll jóban-rosszban egy empatikus és inspiráló társ is. Entz Géza barátunk különös szerencséje, hogy gondjaiban, tervezésében mindvégig támogatta, támogatja elhivatott társa, a marosvásárhelyi születésű zongoraművész, Tőkés Emese. Vagyis: a Múzsa, a művészet – és megintcsak Erdély, az ő csillagzatának jótékony bolygói. Mint ahogy szintén ott fénylik e konstellációban családi felmenőinek jó másfél százados tudományos kiválósága, mindenekelőtt azonos nevű édesapjának, a magyar művészettörténet-írás egykori, klasszikusan nagy alakjának szelleme.

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása