1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél búcsúzása

Döbrentei Kornél

Az élet dicsősége

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr. Nem üzenet ez? Nekem az. Merthogy az életenergia hatványozottan benne munkált. Kényszerítőn. Műveiben mindenképpen. Még akkor is, ha nélküle a tavasz csonka. Miközben Petőfije teljes.

„Az értés, a magunkba fogadás, amelyből korlátlan szeretet támad, részvét sugárzik, végül is egy közülünk való – idetévedt, űzött, parancsolt? – Stervátiusz Tiborról szól. És Általa rólunk, kivétel nélkül. Ezt sugallják a munkák, immár nyolcvanötödik éve támadnak fel keze alól a fémbe, fába, márványba, andezitbe, gránitba merevített és lüktetésre keltett dimenziók.” írtam ezt 85-dik születésnapja alkalmából. Hozzátéve, amit Bakay Kornél professzor úr mondott Tibor nyolcvanadik születésnapján: „Szervátiusz Tibor nagyon jól tudja, hogy nekünk magyaroknak hatalmas közünk van az egyetemes, ősi múlthoz, de a génjeinkben szunnyadó erőt ki kell szabadítani ördögien gonosz rabságából. Elénk varázsolja hát a Napistent, az Ister-párt, a Boldogasszonyt, az Életfát, a Turult, Attilát, Árpádot, Szent Istvánt, Szent Lászlót. A Magyar Oltár előtt a hitehagyott is megtér. A magyar őstörténet tiszta forrásait, a hivatalos megtévesztők által kicsúfolt és kigúnyolt hun hagyományt tette művészete középpontjába, amelyet szóval, képpel, hanggal kell felidéznünk és ápolnunk szakadatlan” - ennyi az idézet. Hozzáteszem, akár megszakadva is. Mondd, hol van a világ világossága? Tibor számunkra világméretű talentum. Szilárd hitem ez, meggyőződésem, művészete után már az is merészség, hogy két lábra mert állani az emberiség az ősi fák alatt, amelyek a Hargita hátán sem érnek az égig. Igen a fák, melyeknek anyaga már édesapjának, Szervátiusz Jenőnek kezében is engedékeny alanyok voltak, hogy beléjük oltsa látnoki tehetségét. De maradt a szikla, számomra megkerülhetetlen állandóság, ide vagy oda tektonikus mozgás. Bár a másik szintén Erdélyből jött hegynyüvő Erős Zsolt élete és halála egy másfajta megközelítésről szól, noha a szikla ott van, mégis kikerülhetetlen, Tibornak is. Ő nem megmássza a követ, inkább beléhatol, szellemével belakja, mert szerinte abban bévül rejtekezik a valóságos csúcs, az a többlet, amelyért a sziklát feleslegeitől megfosztani érdemes. És olykor megtartani. Érzem ezt szobrai láttán, no és a rengeteg, elnyűhetetlen fáradságot, amely felüdíti a harcot. Amely folytonosan van, rendre újraképződik. Qui protest? Odaadást érzékelek és nem feladást. Eközben mennyi méltatlan, ócska, lankadatlan támadás a szürkéktől – akiknek Ady sohasem akart a hegedőse lenni - , az irigy kismesterektől.

Hiszem, nem mindenki pótolható, Szervátiusz Tibor sem, aki atyai barátom volt. Egyben édesapjára és az ő szövetségükre is gondolok. Olyan egység volt köztük, mint Géza és István közt, amikor egy nemzet érdekében összeadódnak a gének és egy cél felé, a magyarság és Erdély megmaradása felé, az egységes tudatalattiakat is mozgósítva irányítanak. Apa és fia, most különösen, hogy egymás magasából néznek le ránk, figyelve, miként sáfárkodunk a ránk hagyott, megtartó örökséggel, ami bőségesen maradt utánuk.

Ez a búcsúztatás nem az elvesztésről, mely nagyon fáj, hanem az életről szól, mint Tibor Bátyám minden műve. Nem vagyok képes ott s úgy beszélni a végleges megszakításról, ahol az életigenlés, a harc, a semmibe-múlás, a kiveszés ellen lázad. Holtában is. Tibor túlnő a halálon. És ezek nem szavak, vigasznak amúgy is hitványak. Földi tartása, jelleme, valója számomra meghitt kapcsolatban marad, bár most minket egy mennyország választ el. De nem választ szét, mint ahogyan nem sikerült az itteni földi pokolnak sem.

Szervátiusz születését tekintve „csak” tíz évvel fiatalabb Trianonnál, mégis évszázadokkal öregebb, bölcsebb. Olykor bölcsnek lenni keserűség. Kivált ha nem adatik meg a belenyugvás képessége. Mindezt magunkba tartani még nagyobb megpróbáltatás. Megőrjít, szétfeszít, pontosabban: felél. Hát így lenni, „létni”, felér egy tűztolvajlásért ránk eresztett Prométheusz aprólékos májcsipegetésének kínjával. Már ott is egy szikla. A mindennapit add meg nekünk, és megkapjuk csőstől. Dicsőség nélkül. Tibor létideje nem a 20-21. század. Jócskán előbbre van, mind művészi kérdésekben, megoldásokban, mind a politikában, amelyet, mint Jónás a prófétaságot, valószínűleg rühellte. Mert hát Őt is galádul becsapták. Nem egyszer. Lehet, már ez a kudarc is némelyeknek elérhetetlen. Szervátiusszal kapcsolatban ezt az utolérhetetlenséget a köznyelv egyszerűen hallhatatlanságnak nevezi. A hallhatatlanságot el lehet temetni? Erre csak az 1945 és ’89 közti rezsimek voltak képesek. Netán szűken mértem volna az időt? Valóban tisztaságot jelent a gondosan újracserélt fehérnemű, akkor a volt folt miért szaglik? A halandóságot egy piramissal nem lehet ellensúlyozni. Egy vakondtúrás elegendő volna erre a Mindenség nevében? Most kezdem igazán értani az aranyjánosi Ágnes asszonyt.

Úgy közel negyven éve, mint siheder költőt bemutatott Nagy László Szervátiusznak. Egyenes derékkal ültek, megfontolta kortyolgatták a vörös bort. Alig beszéltek, noha látszott, nagyon is értik egymást. A szófukar csönd megvilágítottan kicsit homályban bolyongó ifjúi elmémet: Ők nagy megértésben a mindenséggel társalogtak, egyenrangú félként. Gőg nélkül, természetes módon, azzal mérték magukat. Keveseknek adatott meg ez a párbeszéd. A teremtés különös, felemelő nagy pillanata volt ez. Soha nem feledem, bár mint tudjuk az amnézia amúgy sem humusz, inkább szik és só. Hallgatag, mélyértelmű cinkos némaságuk máig a fülembe cseng. Hát így is lehet! Üzeni Nietzsche, meghalt az Isten. Szervátiusz műveit nézve, én nem hinném. Amelyben én hiszek, az a Hiszekegy, és még valamiben amit Szervátiusz egyik művében a Székely Pietában láttam meg. Jövendölésereje mondatta ki velem végső meggyőződésként: Székely Pietád nem gyász s kin rabja/ lábánál kicsi gyermekkel vallja,/ bármily hatalmas a veszedelem,/ s döglesztőn lét-koptató a jelen,/ mag kisarjad, megmaradunk, ne félj_./ Mindörökké Magyarország s Erdély.

Úgy legyen! Drága Tibor Bátyánk, odafentről segélj, érzem, tudom hatalmadban áll. Élj vele! Klára asszony nem ereszti el a kezed.


2018. május 15.






2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása