telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél búcsúzása

Döbrentei Kornél

Az élet dicsősége

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr. Nem üzenet ez? Nekem az. Merthogy az életenergia hatványozottan benne munkált. Kényszerítőn. Műveiben mindenképpen. Még akkor is, ha nélküle a tavasz csonka. Miközben Petőfije teljes.

„Az értés, a magunkba fogadás, amelyből korlátlan szeretet támad, részvét sugárzik, végül is egy közülünk való – idetévedt, űzött, parancsolt? – Stervátiusz Tiborról szól. És Általa rólunk, kivétel nélkül. Ezt sugallják a munkák, immár nyolcvanötödik éve támadnak fel keze alól a fémbe, fába, márványba, andezitbe, gránitba merevített és lüktetésre keltett dimenziók.” írtam ezt 85-dik születésnapja alkalmából. Hozzátéve, amit Bakay Kornél professzor úr mondott Tibor nyolcvanadik születésnapján: „Szervátiusz Tibor nagyon jól tudja, hogy nekünk magyaroknak hatalmas közünk van az egyetemes, ősi múlthoz, de a génjeinkben szunnyadó erőt ki kell szabadítani ördögien gonosz rabságából. Elénk varázsolja hát a Napistent, az Ister-párt, a Boldogasszonyt, az Életfát, a Turult, Attilát, Árpádot, Szent Istvánt, Szent Lászlót. A Magyar Oltár előtt a hitehagyott is megtér. A magyar őstörténet tiszta forrásait, a hivatalos megtévesztők által kicsúfolt és kigúnyolt hun hagyományt tette művészete középpontjába, amelyet szóval, képpel, hanggal kell felidéznünk és ápolnunk szakadatlan” - ennyi az idézet. Hozzáteszem, akár megszakadva is. Mondd, hol van a világ világossága? Tibor számunkra világméretű talentum. Szilárd hitem ez, meggyőződésem, művészete után már az is merészség, hogy két lábra mert állani az emberiség az ősi fák alatt, amelyek a Hargita hátán sem érnek az égig. Igen a fák, melyeknek anyaga már édesapjának, Szervátiusz Jenőnek kezében is engedékeny alanyok voltak, hogy beléjük oltsa látnoki tehetségét. De maradt a szikla, számomra megkerülhetetlen állandóság, ide vagy oda tektonikus mozgás. Bár a másik szintén Erdélyből jött hegynyüvő Erős Zsolt élete és halála egy másfajta megközelítésről szól, noha a szikla ott van, mégis kikerülhetetlen, Tibornak is. Ő nem megmássza a követ, inkább beléhatol, szellemével belakja, mert szerinte abban bévül rejtekezik a valóságos csúcs, az a többlet, amelyért a sziklát feleslegeitől megfosztani érdemes. És olykor megtartani. Érzem ezt szobrai láttán, no és a rengeteg, elnyűhetetlen fáradságot, amely felüdíti a harcot. Amely folytonosan van, rendre újraképződik. Qui protest? Odaadást érzékelek és nem feladást. Eközben mennyi méltatlan, ócska, lankadatlan támadás a szürkéktől – akiknek Ady sohasem akart a hegedőse lenni - , az irigy kismesterektől.

Hiszem, nem mindenki pótolható, Szervátiusz Tibor sem, aki atyai barátom volt. Egyben édesapjára és az ő szövetségükre is gondolok. Olyan egység volt köztük, mint Géza és István közt, amikor egy nemzet érdekében összeadódnak a gének és egy cél felé, a magyarság és Erdély megmaradása felé, az egységes tudatalattiakat is mozgósítva irányítanak. Apa és fia, most különösen, hogy egymás magasából néznek le ránk, figyelve, miként sáfárkodunk a ránk hagyott, megtartó örökséggel, ami bőségesen maradt utánuk.

Ez a búcsúztatás nem az elvesztésről, mely nagyon fáj, hanem az életről szól, mint Tibor Bátyám minden műve. Nem vagyok képes ott s úgy beszélni a végleges megszakításról, ahol az életigenlés, a harc, a semmibe-múlás, a kiveszés ellen lázad. Holtában is. Tibor túlnő a halálon. És ezek nem szavak, vigasznak amúgy is hitványak. Földi tartása, jelleme, valója számomra meghitt kapcsolatban marad, bár most minket egy mennyország választ el. De nem választ szét, mint ahogyan nem sikerült az itteni földi pokolnak sem.

Szervátiusz születését tekintve „csak” tíz évvel fiatalabb Trianonnál, mégis évszázadokkal öregebb, bölcsebb. Olykor bölcsnek lenni keserűség. Kivált ha nem adatik meg a belenyugvás képessége. Mindezt magunkba tartani még nagyobb megpróbáltatás. Megőrjít, szétfeszít, pontosabban: felél. Hát így lenni, „létni”, felér egy tűztolvajlásért ránk eresztett Prométheusz aprólékos májcsipegetésének kínjával. Már ott is egy szikla. A mindennapit add meg nekünk, és megkapjuk csőstől. Dicsőség nélkül. Tibor létideje nem a 20-21. század. Jócskán előbbre van, mind művészi kérdésekben, megoldásokban, mind a politikában, amelyet, mint Jónás a prófétaságot, valószínűleg rühellte. Mert hát Őt is galádul becsapták. Nem egyszer. Lehet, már ez a kudarc is némelyeknek elérhetetlen. Szervátiusszal kapcsolatban ezt az utolérhetetlenséget a köznyelv egyszerűen hallhatatlanságnak nevezi. A hallhatatlanságot el lehet temetni? Erre csak az 1945 és ’89 közti rezsimek voltak képesek. Netán szűken mértem volna az időt? Valóban tisztaságot jelent a gondosan újracserélt fehérnemű, akkor a volt folt miért szaglik? A halandóságot egy piramissal nem lehet ellensúlyozni. Egy vakondtúrás elegendő volna erre a Mindenség nevében? Most kezdem igazán értani az aranyjánosi Ágnes asszonyt.

Úgy közel negyven éve, mint siheder költőt bemutatott Nagy László Szervátiusznak. Egyenes derékkal ültek, megfontolta kortyolgatták a vörös bort. Alig beszéltek, noha látszott, nagyon is értik egymást. A szófukar csönd megvilágítottan kicsit homályban bolyongó ifjúi elmémet: Ők nagy megértésben a mindenséggel társalogtak, egyenrangú félként. Gőg nélkül, természetes módon, azzal mérték magukat. Keveseknek adatott meg ez a párbeszéd. A teremtés különös, felemelő nagy pillanata volt ez. Soha nem feledem, bár mint tudjuk az amnézia amúgy sem humusz, inkább szik és só. Hallgatag, mélyértelmű cinkos némaságuk máig a fülembe cseng. Hát így is lehet! Üzeni Nietzsche, meghalt az Isten. Szervátiusz műveit nézve, én nem hinném. Amelyben én hiszek, az a Hiszekegy, és még valamiben amit Szervátiusz egyik művében a Székely Pietában láttam meg. Jövendölésereje mondatta ki velem végső meggyőződésként: Székely Pietád nem gyász s kin rabja/ lábánál kicsi gyermekkel vallja,/ bármily hatalmas a veszedelem,/ s döglesztőn lét-koptató a jelen,/ mag kisarjad, megmaradunk, ne félj_./ Mindörökké Magyarország s Erdély.

Úgy legyen! Drága Tibor Bátyánk, odafentről segélj, érzem, tudom hatalmadban áll. Élj vele! Klára asszony nem ereszti el a kezed.


2018. május 15.






Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.