1279 Budapest, Pf. 87. telefon: +36(20)338-9278, email:

Hoppál Péter búcsúzása

Tisztelt Gyászoló Család!

Gyásztisztesség tévő gyülekezet!

A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valahogy elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.

Mégis, valahogy megszakad a szívünk és hatalmas hiányt érzünk, amikor egy szellemóriás, egy lelki hadvezér távozik közülünk. Mert kolozsvári Szervátiusz Tibor, a Nemzet Művésze nemcsak alkotó, őrző és példakép, hanem a magyarság lelki hadvezére is volt. Ismerte a „Tiszta forrást”, génjeiben hordozta azt a magyar őserőt, azt a kezdetektől örökölt bölcs tüzet, amit mi itt az Anyaországban már kis híján elveszítettünk. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt képviselni azokat a nemzeti önkifejezésben rejlő értékeinket, amelyeket csak mi ismerünk. És embert próbáló időkben - a Szülőföld, Erdély Securitate-zaklatásai alatt, később a választott Haza, az Anyaország tiltott, majd tűrt körülményei közepette is - volt bátorsága tanítani bennünket arra, hogy felismerjük a magyarság határtalan gazdagságát. Hogy megfelelni vágyás nélkül, büszkén vállaljuk egyediségünket, és ha kell, harcoljunk meg azért, hogy ezt az örökséget, a világnak ezt a régi és különlegesen értékes kultúráját megbecsüljük, továbbvigyük, ne hagyjuk elveszni és elveszejteni. Ezt hirdetik a Petőfi, az andezit-Ady, a Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Kós Károly vagy Márton Áron portréi, mint ahogy a főművekként számon tartott „Kolozsvári Krisztus”, a „Szülőföldem: Erdély”, vagy a „Tüzes trónon” Dózsájának Trianon-szimbóluma is, mely mértékadó elemzők szerint is a 20. század nemzeti szobrászatának talán legnagyobb alkotása.

Szervátiusz Tibor úgy élt és alkotott, ahogy az egyik szintén kolozsvári szellemi előd, Apáczai Csere János, a magyar művelődés ügyének 17. századi harcosa vallotta:

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.”

Tisztelt Gyászolók!

Kivételesen nehéz feladat számomra a tisztelők, a magyar kultúra őrállói, és a kulturális ágazatot is magában foglaló Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Szervátiusz Tibor sírjánál állni és búcsúzni Tőle. Mindannyiunknak megvan a személyes kötődése e gazdag életmű egy-egy monumentumához, szerencsésebb esetben magához a Mesterhez is. Szervátiusz Tibor számomra pápai kisiskolás diákéveim óta a legkedvesebb alkotóim között foglal helyet, mint oly sokunknak szerte a Kárpát-medencében. Az akkori ellenzéki népi írók körében nagyszüleim és szüleim már a hetvenes évek végén nemzeti ikonjainkként tartották számon a két Szervátiuszt.

A Mester munkásságának folyamatos bemutatása, megőrzése és annak a jövő magyar művészet iránt nyitott generációi számára történő egyben tartása napjaink fontos kultúrpolitikai vállalása lett. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy néhány hónapja kelt, még az Ő életében hozott kormányhatározat értelmében a magyar állam tulajdonba veszi a két Szervátiusz életművét reprezentáló 137 alkotást, melyek a köztéri szobrok és a már közgyűjteményekben kiállított remekművek mellett megőrzik az utókornak e különleges oeuvre legfontosabb darabjait. Az életmű méltó elhelyezése és bemutatása az előttünk álló feladatok egyik legfontosabbika.

Nemrég lezárult, tevékeny életének ránk maradt objektumai mintha a mi esetlen gondolatainkat öntötték volna kőbe, fába, vasba. Ezzel pedig egy összetéveszthetetlenül magyar, egyben progresszív, kortárs képzőművészeti nyelv született, melynek identitás-tápláló jelentőségét most fogjuk felfogni igazán.

Ahogy ő fogalmazta:

A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.”

Ars poeticája ez volt:

Művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában.”

- Így vallott alkotói küldetéséről Szervátiusz Tibor. Legyen ez mindannyiunk számára útmutatás!

Tisztelt Gyászoló Honfitársaim!

Az ókori bölcs, Seneca mondja:

„…a nagy ember mindig egy és ugyanaz marad, vagyis állandó. Ez az egyetlen igazi nagyság. Figyelmünket magára vonja, mi pedig jól látjuk, ahogy fényével bevilágítja a sötétséget.”

Szervátiusz Tibor élete fényáradás, munkássága igazodási pont volt a magyar művészeti- és közéletben. Jelleme szilárd volt, mint az anyag, amit a szív és a képzelet, valamint a test óriási erejével megformált. A Mester mesterünk volt kultúrában és magyarságban; minden közöttünk töltött percében példát mutatott arra, hogy a kiteljesedés lehetősége a gyökereken is túl, az anyaföld mélyéből fakad. Arra tanított bennünket, hogy a saját, szívünkben jól látható utunkon kell haladnunk (bárki bármit mond, és bármilyen nyomást gyakorol is ránk), a saját kultúránkat kell gazdagítanunk és újjáteremtenünk, az őseinktől örökölt, megismételhetetlen mintázatokat kell megosztanunk a világgal, és hinnünk kell abban, hogy a világ kíváncsi lesz majd erre az általunk képviselt magyar színre és gazdagságra.

Drága, szeretett Szervátiusz Mester!

Utolsó köztéri szobrod kecskeméti avatásán, utolsó gyűjteményes apa-fia tárlatotokon a Műcsarnokban, utolsó kamara kiállításod pécsi megnyitóján, utolsó születésnapodon a Szülőfölded után Hazádnak választott Budán, utolsó karácsonyi kézszorításunkkor már a betegágyadon – még nem tudhattuk, hogy mindezek az utolsó alkalmak lesznek itt a Veled közösen eltöltött földi életben. Utolsó gyűjteményes albumod tavalyi új kiadásának előszavában így zártam gondolataimat: „…szívében máig erdélyi magyar, aki egyúttal európai alkotóvá lett Budapesten. Az elmúlt 40 évben sokat változott a világ. De az Ő munkássága horgony, mellyel ma is a maradandó értékekhez rögzíthetjük korunk viharos Európájában hányódó hajónkat. Szervátiusz Tibor drámai alkotó. Lángoló élete drámai mélységek és magasságok között járva taposta ki a halhatatlanság útjára vezető ösvényt.”

Azt hihettük, szikár, szűkszavú, távolba tekintő, népünk bánatát sóhajtó, teremtő attitűdű lényed dacol a halandósággal is. – Most, hogy porhüvelyedtől búcsút veszünk, hálával és köszönettel állunk előtted. Fáradhatatlan munkálkodásoddal fényt, tüzet, büszkeséget és magunkra találást hoztál a magyarság életébe, melynek megértése, szívünkbe fogadása, megtartása és továbbadása a mai nappal súlyos örökségedként hárul ránk.

A Nap szobrászaként legyen immár Tiéd az örök világosság! A mi dolgunk, hogy őrizzük a tüzet, amit ránk hagytál.

Isten kísérjen utadon!

Nyugodj békében!

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”  

2018. május 15. »

Végső búcsút vettek Szervátiusz Tibortól, a Nemzet Művészétől, akinek földi maradványai a fiumei úti Nemzeti Sírkertben pihennek ezután. Lelke és művei az örökkévalóságban. Alant a búcsúbeszédeket olvashatják:Hoppál Péter államtitkár búcsúzásaDöbrentei Kornél költő búcsúzásahDancs Rózsa erdélyi születésű, Kanadában élő író, újságíró búcsúzása