telefon: +36(20)338-9278, email:

Dancs Rózsa búcsúzása

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Kedves Gyászoló Családtagok!

Kedves Gyászoló Honfitársaim!

Szervátiusz Tibornak is el kellett menekülnie a szülőföldről. Menekült, nem volt más vétke, minthogy magyarnak született. Igaz, ezt tetézte még egy “kicsi” plusz is: zseniális tehetséggel megáldott magyarként látta meg a napvilágot. Menekült – nem tovább, csak a hazába, hogy megtarthassa magyarságát, emberi méltóságát. Szerelmese volt a szülőföldjének, amelyhez élete végéig ragaszkodott. És bár erős férfiként fogadta a csapásokat, majdnem összeroppant annak a fájdalmas felismerésnek a súlya alatt, hogy a szülőföld és a haza két külön hely. Mesterségesen kettémetszett.

Szervátiusz Tibor a mindenséget akarta befogni, a legapróbb rezzenésektől az eget-földet megmozgató robbanásokig. Már gyermekként mindent tudni akart, ami a felnőtt világot izgatta, mindent, amit talán csak a levegő vibrálásából érzett meg. Az apja nyakába kapaszkodva élte át az olyan nagyon várt magyarvilág kezdetének pillanatait, a kincses városba érkező magyar honvédséget köszöntő kolozsváriak üdvrivalgásának, örömteli zokogásának hangulati rezdülését – a magasból akarta látni a Nagyot, a Magyar Imádság valóraváltóját, a Kormányzót, aki 1940. szeptember 12-én lovagolt be az Ursus vendéglő előtti tribünhöz. Ott, az édesapa nyakába csimpaszkodva kapta élete legnagyobb és legszebb élményét, amelyet – bevallása szerint – semmi sem múlt felül azóta sem.

Felcseperedve, tanulmányai idején és azok befejezése után, édesapjával – soha nem az árnyékában -, művészként járta körbe Erdélyt, keresztül-kasul bolyongva a történelem minden parányinak tűnő vagy óriási mérföldkövei között, ám mindig a csúcsokra igyekezett.

Amikor feljutott a legmagasabb pontra, akkor közelebbről érezte Isten országát, amelyet csak úgy érdemelhetett ki, ha letekintve meglátta a porszemnyinek tűnő, az eke szarvába kapaszkodó vagy a hegyek oldalában kaszáló, szénarendeket araszolgató székely parasztot, az otthonában ómagyar nyelvet suttogó moldvai csángót, ha felismerte a gyimesi patakokban ficánkoló pisztrángok táncát – és fülébe hasított a nyomorú életüket mentő távozók keserves nyögése.

Talán ott, valamelyik szikla égbe meredő ormán zokogta bele legelőször a szélbe, hogy „Boldogasszony Anyánk,...”, akihez segítségért mindig fordult. Legkétségbeesettebb lelkiállapotában is a Szűzanyához fohászkodott, aki meghallgatta imáját: s miként ama bibliai harmadik napon megtörtént a Csoda, ugyanúgy három nap múlva Szervátiusz Tibor előtt is megjelent a fény, Isten elébe vezette a világosságot, a Napsugarat, Klárát, akivel azóta együtt járhatta tovább a megpróbáltatásoktól korántsem mentes, de boldog és csodálatos életművét fölépítő földi útját.

Szervátiusz Tibor gigantikus feladatot vállalt magára: alkotásaival, a Szűzanya oltalmába ajánlotta a Szent Korona országát annak a világba szétszóródott tagjaival, hogy Isten országának lakói lehessünk.

Művészi hitvallását többször megfogalmazta, szobrairól maga mondta, hogy (idézem): „Közös a gyökér, amelyből születtek, s egy a szándék, amely életre hívta őket: a nemzeti szobrászat újrateremtésének szándéka. Az a vágy, hogy a huszadik század második felében szétrombolt, megtagadott művészet becsületét, értékét visszaadjam. A nemzeti, a népi alapból kiindulva, azt új szépségekkel gazdagítva teremtsek mai, korszerű szobrászatot.” (idézet bezárva). Ha Ady verseinek zsongásával a lelkében, ha Szabó Dezső eget csapkodó igazságának, Móricz hétkrajcáros drámájának hatására Szervátiusz Tibor anyaghoz közeledett, tudta, hogy nem arcot, hanem emberi sorsot fog megfaragni, vésőjét mindig ez a számára belső parancsként kialakult feladat irányította.

Kettős életművet hagyott ránk: egyiket a kőbe, fába, andezitbe faragott műalkotások gazdag tárháza jelenti a kicsi madonnáktól a monumentális szobrokig, a másiknak művészetelméleti bibliáját tekinthetjük, amelynek tételeit a művész minden vésőnyoma igazol. Miből született meg ez a biblia? Honnan indult, miből táplálkozott? Abból a tragédiából, amely azonos a kisebbségbe születettekével, Trianon árváinak sorsával. Amint azonban Mózes az égő csipkebokornál üzenetet kapott Istentől, ugyanúgy a csíksomlyói Szűzanya is megértette a művésszel, hogy életét hiába próbálják darabokra törni ezerszer s még többször is akár, mert noha Isten a legválságosabb időszakokban kikiválasztja a maga mózeseit, jónásait, hogy tolmácsolják az Ő üzenetét, feladata megvalósításához erőt és képességeket is adott neki.

Szervátiusz Tibor földi útja megpróbáltatásokkal volt tele. De hitt az isteni üzenetben, ezért látjuk a székely pietáit világiaknak is: a halott fiát karjában tartó női alak földi asszony, az Ómagyar Mária-siralom örök anyai alakja, aki nemcsak a fájdalmas Szűzanyára emlékeztet, hanem az isteni csodára is: a meggyalázott, keresztre feszített Jézus harmad napra feltámadott, majd felment a Mennybe, hogy onnan vigyázza életünket.

Szervátiusz Tibornak megadatott az a kegyelem, hogy mielőtt az égi hazába távozott, a földi haza mindent megadott, amit a szülőföld nem adhatott, mert nem volt neki: a szabadságot, az elismerést, a nemzet szeretetét és tiszteletét.

Ezért adjunk hálát a Fennvalónak mi, gyászoló itt-maradottak is, azzal az aranyjánosi hittel, hogy „A lélek él, találkozunk.”

Kedves Tibor, Isten Veled és adjon Neked örök nyugodalmat!

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.