1279 Budapest, Pf. 87. telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja (2019)

Nagy Miklós Kund

Oldja a víz a színeket

Gaál András festőművész laudációja

„Oldja a víz a színeket/ az ecset eljátszhat tehát/ és hirtelen friss-nedvesen/ a táj felismeri magát.” Ferencz Imre, csíkszeredai költő Gaál Andrásnak ajánlott verse, az 1996-os keltezésű Változatok, egyszerű, mégis meglepő metaforikus látomásként öltözteti lírai köntösbe a székelyföldi város máig sajátjaként szeretett és tisztelt festője képeinek lényegét: a hargitai tájakkal való teljes lelki, karakterbeli azonosulást. Indokolt a többes szám használata, hosszú pályafutása során a művész a szűkebb pátria, Székelyföld minden ösvényét bejárta, már a kezdetekben sem akármilyen társaságban, voltak hegyek, völgyek, vízpartok, ahova a tisztelt, szigorú Mester, zsögödi Nagy Imre kalauzolta. E pompás vidék megannyi arculatát megfestette, de nem csak Csíkszereda határozta meg az élményvilágát, noha immár hatvan éve, hogy azt az akkor még kicsi települést választotta alkotói kiteljesedése színhelyéül. 2016-ban, amikor a városi önkormányzat átfogó, szép albummal köszöntötte nyolcvanadik születésnapján az ottani művészeti mozgalmat fellendítő, iskolateremtő és művésztelepeket éltető festőt, Antal Attila alpolgármester joggal írhatta az előszóban: „Ma ott találjuk, viszontlátjuk benne a ditrói, gyergyói ember megfontoltságát, éleslátását, a háború utáni marosvásárhelyi középiskolások pallérozottságát, az ötvenes évek kolozsvári főiskolásainak kifinomult nyitottságát, tettrekészségét, alkotóvágyát. Így érkezhetett meg Csíkszeredába Gaál András 1959-ben, így találhatott társakra fiatal rajztanárként, képzőművészként. És erre tevődött rá évtizedek alatt mindaz, amit Csíkszereda adhatott számára, a barátokat, társaságot, emberi kapcsolatokat, pályatársakat, családot, tanítványokat és nagy kihívásokat. Nem egy helyhez kötött személyiség, hiszen Gyergyószárhegy, Marosfő és a Balaton vidéke is otthona és ihletője, stációja életútjának, alkotói pályájának.” 2003-tól, amióta áttelepültek az anyaországba, hogy a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élhessenek, Pannonhalma és Győr is ide sorolható. És még mennyi mindent kellene felidézni, amit egy ünnepi laudációba nem lehet besűríteni: legalább hetven egyéni kiállítást, ennél jóval több csoportos tárlaton való részvételt, számtalan olyan kiállítás rendezését, ahol kurátorként szerzett elavulhatatlan érdemeket, monumentális munkák létrehozását, a csíkszeredai képzőművészeti mozgalom irányító, szervező feladatait, a Gaál András-Márton Árpád-Zöld Lajos trió nagyszerű megvalósításaként a szárhegyi alkotótábor megalapítását, felfuttatását, 35 más alkotótáborban, művésztelepen való rendszeres, aktív jelenlétét, számos jelentős életmű, klasszikus érték – többek közt éppen a mai díj névadója, Szervátiusz Jenő munkásságának – megismertetését a csíki közönséggel, a fiatal székely tehetségek képzését, érvényesülésének elősegítését, hadd ne folytassam, mennyi területre fordította figyelmét, összpontosította energiáit. Úgy, hogy közben folyamatosan és következetesen, művészi hitvallásához híven építette, gazdagította, csiszolta, a kor sajátosságaihoz igazította alkotói életművét.

Székedi Ferenc újságírónak így vallott erről a már említett könyv hasábjain: „Nagyjából 65 dolgos évet hagytam magam mögött… Jártam a magam útját. Szeretem szülőföldemet, bennem él minden rezdülésével, kedvenc témáimat a természet adja, ez sohasem csapott be, biztosította a művészi szabadságomat. Szeretem az emberi arcokat, ezért festek portrékat, szeretem a zenét hallgatni, ez segít a szárnyalásban. Szeretem a családomat, boldog embernek mondhatom magam. A fiataloknak csak azt sugallom, hogy nagyon sokat dolgozzanak, legyenek őszinték, adják önmagukat.”

Aki régóta ismeri Gyergyóditró szülöttjét, 2004-től díszpolgárát, a Hargita megyéért-díjas csíkszeredai, pannonhalmi Gaál Andrást, az jól tudja, mindig aszerint élt, amint az önvallomásban az előbbiekben felvázoltam. És nagyon sokat dolgozott. Ahogy otthon tanulta, és amire a példát olyan kiváló művészpedagógusoktól vehette, mint Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor Marosvásárhelyen, Miklóssy Gábor, Theodor Harșia, Petre Abrudan a kolozsvári egyetemen. Utánuk lelkes, tekintélyes, Csíkszereda szellemi életét meghatározó egyéniségek álltak mellé, akik az ottani beilleszkedését egyengetve, lehetővé tették, hogy abban a rendkívül mostoha korban, amikor indult, az utána jövő fiatalokkal összefogva, a világ nagy centrumaitól elzárt kis településen otthont teremtsenek az erdélyi művészetnek. Ő volt az egyetemet végzett új alkotó nemzedékek első képviselője a Hargita tájain, aki a négy évvel később szintén Csíkszeredát választó Márton Árpád festőművésszel élénk és magas szintű művészeti pezsgést hozott létre a városban, majd a közigazgatási átrendezések után a megye más részein is. A fellendült alkotói közeg vonzotta a fiatalokat, ösztönözte a tehetségek kibontakozását, ennek köszönhetően Csík és környéke művésztelepi jelleget kezdett ölteni, ahol Gaál András hangadó vezéregyéniség volt. Olyan erőteljes, széles kisugárzású, bizalomgerjesztő személyiség ő, aki bármerre menjen, mély benyomást kelt mindazokban, akikkel kapcsolatba kerül. A kovász-emberek, az intézményteremtők, az úttörők ritka kategóriájába tartozik. Gaál András úgy vállalta magára a közszolgálatot, hogy tudta, érezte, festőként is számtalan többletfeladata van, úgy kell élnie, dolgoznia, ahogy Reményik Sándor az Ige című híres verse szerint a költőtől elvárta: „… legyen király/ és pap, és proféta és soha más,/Nem illik daróc főpapi talárhoz,/ S királyi nyelvhez koldus-dadogás.” Ezt bárki megtapasztalhatta, aki ismeri, ez a tartás, ez a személyes vonzerő jellemző rá ma is, amikor félévet tölt Csíkszereda és Marosfő vonzáskörében, és ugyanennyit kedves, új otthonában, Pannonhalmán.

Szervező, irányító, oktató tevékenysége nem hátráltatta alkotómunkáját. Folyamatosan festett, igyekezett minél karakteresebbé tenni művészetét, tökéletesíteni, megújítani azt. Rendszeresen kiállítva műveit Erdélyben és a határokon túl is, a közönség és a kritika egyaránt a legrangosabb mai alkotóink közé sorolta. A gyergyói, csíki, gyimesi tájak egyéni hangú, nagy festőjévé vált, aki az emberábrázolásban, portréfestésben is kiváló. Szinte minden technikában otthonos, táblaképei mellett monumentális alkotások is fémjelzik életművét, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Tusnádfürdőn, Gyergyószárhegyen, Debrecenben, Hajdúhadházán, Nyíregyházán. Ezzel is sokat tett a nemzeti önismeret és identitástudat elmélyítésében. Egyre érettebb, mind markánsabbá váló, a szülőföld jellegét, belső sajátosságait felmutató tájfestészete látomásszerűen, mint az absztrakt expresszionizmus, de a székely festőiskola természetelvűségét megőrizve ragadja meg a nézőket mindenhol, ahol kiállít. Sokfelé megfordul, az utóbbi évtized során a Gyimesekben a Borospataki Művésztelep felvirágoztatásán dolgozott fáradhatatlanul.

Miközben művészete színekkel, műfajilag, eljárások, megoldások tekintetében kiterjeszkedve, kísérletezve gyarapodott, alapvető elképzeléseihez, szándékaihoz, ihletforrásához mindig hű maradt. „Az ember gyermekkorától hordoz egy szülőföld-emléket, ez sokszorosan érvényes Gyergyóra, Csíkra. Itt semmi sem szétfolyó, minden nagyon összeszedett, csak így tudnám összefoglalva jellemezni. Ez az érzés és emlék annyira ösztönös, hogy bárhol vagyok, művésztelepen például, előveszem a papírt, lemezt, vagy a vásznat, egy otthoni kép jön elő. Így történt meg, hogy Balatonszemesen festettem meg az egyik kedvenc képemet, a Hegyeimet.”- nem egyszeri eset ez, az egyik önvallomásában olvasható.

Művészetének periodikus megújulása és a változásokban is felfedezhető közös nevező jól kirajzolódik a festészetéről írt méltatások tükrében is. Bőséges az elemző, értékjelző sajtócikkek halmaza, idézzünk ebből is néhány szemelvényt.

„Gaál András kiforrott, érett, igen felkészült festő. (…) A puha foltok és tágas, világos mezők, a grafikus ízű elemek, az egész kompozíció mai módon konstruktív volta és a színek viszonylatai (…) Gaál András művének egyéni sajátosságai.”- írta Solymár István 1970-ben. A költő, prózaíró Székely János egész nagy esszét szentelt a festőnek 1978-ban. Íme, pár sor belőle: „Gaál András miután odáig egyszerűsítette a valóságbeli látványt, hogy az már megtagadta genezisét, szinte ugyanakkor kitörni is megpróbált ebből a szférából, úgy, hogy visszakerült képére a részlet (…), legtöbbször csak egyetlenegy. De ez a konkrét részlet egyszerre csak értelmezni kezdi a látványt, az absztrakt mintegy megvallja benne genezisét, s mi szemlélők valóságot látunk a végsőkig absztrahált, már csak strukturális képfelületben.” „A képekbe festett gondolatok ugyanolyan tiszták, mélyek és súlyosak, mégis magasba tőrnek, mint egy kékmadár-repülés. Ez a súly, a magas és mély, a fent és a lent, ez a hegyeket omlasztó és emelni tudó erő élteti Gaál András képeit.” (Vitéz Ferenc, 1994). „Olajfestményeinek sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.(…) G. A. a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.” (Vécsi Nagy Zoltán, 2006) „Az a törekvése, hogy akárcsak a portrék esetében, a tájnak is a leglényegesebb sajátosságát, markáns karakterét adja vissza képein, mindvégig nyomon követhető. Már rég nem az a fontos számára, hogy kinn fessen, vázlatozzon a természetben, noha azt is megteszi, de a Székelyföld annyira beleivódott, lelkének annyira szerves részévé vált, hogy látványát belülről vetíti ki a vászonra, pasztellpapírra.”- jeleztem magam is 2012-ben. „Az Önarckép Gyimesben a hegyek közti völgyben láttatja a művészt, a természetben elbújva, beleolvadva, és Gaál András valóban így festi az erdélyi tájakat, akár Erdélyben, akár a Balaton partján a gyermeki és az egész életből fakadó belső látás segítségével.(…) A tájak és az ég sokszínű ecsetvonásokkal megfestett variációi sokszor hídként feszülnek az ég és a föld közé. Jelzik a föld erejét és a művészi kompozíció feszességét.”- emelte ki dr. Borián Elréd OSB 2015-ben.

Díjakban, kitüntetésekben is kifejezhető a művészi teljesítmény elismerése. Gaál András magáénak tudhat nem egyet ezekből is. Beszélgetéseinkből arra következtettem, hogy azokra a legbüszkébb, amelyeket a szakmától kapott: a hajdúböszörményi két Káplár Miklós-díj, a debreceni Boromisza Tibor-emlékérem, a Szárhegyi Alkotótáborért-emlékérem, az EMKE Szolnay Sándor-díja, a Kriterion Koszorú és így tovább.

Nem kétséges, hogy gondolati, érzelmi töltetét, rangját és jelképes jelentőségét is tekintve a Szervátiusz Jenő-díj ezeknél is többet jelent számára.

Budapest, 2019. november 21.

2019. évi Szervátiusz Jenő díj »

2019. november 21. Budavári Hilton Tizenhetedszer adtuk át a Szervátiusz  Jenő-díjakat, és másodszor a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat. Az idén Szervátiusz Jenő díjat kapott: Gaál András festőművész, Erdély - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért, és az erdélyi művészeti élet megszervezéséért Nagy Miklós Kund művészeti író, Marosvásárhely - az erdélyi művészek munkájának szeretetteljes követéséért, bemutatásáért, magas színvonalú művészettörténeti munkásságáért Dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajztudós, Kelet-kutató - a valóságos őstörténetünket bemutató tudományos munkájáért, a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, az ország jóhírének öregbítéséért. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Ámmer Gergő pályakezdő szobrász. A két Szervátiuszt méltatta köszöntőjében: Krucsainé Herter Anikó államtitkár-helyettes, EMMI Közreműködött: Petrás Mária, Juhász Zoltán és Gendentsamts Khishigbadan mongol sámán.Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása  Dr. Szmodis Jenő: Obrusánszky Borbála laudálása

Szervátiusz Klára fotótárlata »

2019. szeptember 24 - november 10. Vallomás címmel nyílt meg Budapesten Szervátiusz Klára fotókiállítása, amely 30 fotón mutatta be, mit lát szépnek, érdemesnek az életben. Csűrös Csilla vezető szerkesztő, MR megnyitó beszéde:Vallomás Szervátiusz Klára fotókiállításaTalán a gyerekek őrzik legtermészetesebben, leghívebben és legteljesebben azt a képi látásmódot, képekben gondolkodást, amely az embernek ősidők óta sajátja. Azt a képi látásmódot, amelynek sajátos kettőződésével, szimbiózisával találkozunk ezen a kiállításon. A fotográfus a létező kép megörökítője, természetesen úgy, ahogyan csak ő látja, észleli, a világnak csak az ő számára, az ő szemével, szívével létező szeletét rögzítve. A szobrász a fejében, lelkében felötlő képet álmodja, formálja fába-kőbe-ércbe, lehel életet belé – gazdagítva ezzel a világot, amelyet aztán a fotográfus álmodhat tovább. Különleges kiállítást élvezői lehetünk tehát most, kedves közönség, és nemcsak e képi kettőződés miatt! Hiszen bár Szervátiusz Klára fotói között állunk, de az ő világlátásában, művészet- és szépségeszményében visszatükröződni láthatjuk, érezhetjük a bő negyedszázadon át közösen élt életet és átélt művészetet a rajongásig szeretett és tisztelt társsal, Szervátiusz Tiborral, a Nemzet Művészével, a Kossuth díjas szobrászművésszel, akinek a nemzeti eszmét és művészetet az európaiság fő sodrába helyező alkotásai előtt elismeréssel hajtunk fejet mi magunk is. A szobrászművész nemcsak testi valójában idéződik meg e képeken, hol a szeretett gyimesi tájban, hol a lelkében örökkön égő sebként élő, elveszített Erdélyt a csíksomlyói úti műteremlakás kertjében vagy teraszán, reggeli kávézás közben sem feledőn – hanem művei, sőt édesapja, Szervátiusz Jenő munkái által is. E szobrok révén - amelyeket felesége tudatosan és élvezettel fényképezett különböző fényviszonyok közepette – Szervátiusz Tibornak a teremtett világhoz, a természethez és a történelemhez való viszonya, a művészetet értelmező és újraértelmező, gazdagító hatása is jelen van, átszűrődik a művész által Napsugárasszonyként szeretett hitves fényképein, aki persze, hogy megörökíti a Napistenként szeretett és tisztelt férfi művét, a Napisten kedvét. 26 közösen eltöltött év - pecsétet Szervátiusz Klára életére immáron végérvényesen Szervátiusz Tibor élete és halála ütött. Így és ezért született e tárlat is: kétségünk se legyen afelől, hogy a szépségre és a természet rejtett csodáira, az épített, a teremtett környezet titkaira való rácsodálkozás, a felfedezés, a belőle való töltekezés közös életük, közösen teremtett világuk jegyében fogant. A fényképek e kettős lét horizontján értelmezhetők, élvezhetők, fejthetők meg. Boldogság lehet így azonosulni egy korszakos nagy művésszel, hogy jelenléte, üzenete, világlátása a holta után is eleven erő az őt túlélő társ életében, munkájában. A meghívón szereplő fotó – kettejük életének, sorsának egymásba szőtt, közös, képi üzenete. A tudatosan balra fordítottan becsukott – a befejezett életet jelképező -, a Bibliára szándékosan is emlékeztető könyv egyszerre idézi az élő s a holt Szervátiusz Tibort. Az általa 1955-ben készített, az oly jellegzetes és fontos, ősi napmotívummal díszített, szíjjal átfűzött borítóban a szobrász számára oly kedves és fontos Ady Endre összes verseit tartalmazó míves kötet, abban -magam láttam lapozgatásakor - lepréselt virágok, aláhúzott, megjelölt versek: Kocsiút az éjszakában, Lelkek a pányván, Ének a porban, Menekülő élet, A lelkek temetője, Ugrani már:soha, Biztató a szerelemhez. Vallomásos címek… S a borítón ott a művész által rótt idézet, rovásírással is nem mellékesen: a „Góg és Magóg fia vagyok én” elhivatottsága és vállalt küldetése – finoman hozzá kapcsolódón, rajta nyugvón a szerető és szeretett nő érzelmeit s a soha meg nem szűnő, örökkön megújuló életet, s a továbbélést is jelképező jácint, a szeretett kulcsvirág, Klára névnapi ajándéka Tibornak. Kitárulkozás és magába zártság – élet és művészet komplexitása. S illesszük e képhez a tárlat címét is: Vallomás – vallomás kettejükről, hatásról és vonzásról. Vallomás szerelemről, szépségről, életről… Ahogyan vallomás Szervátiusz Tibor önportréja is, ha egyiptomi fáraót, ha antik férfiportrét mintáz önmagáról. Mondottam: e kettős jelenlét vonzásában tekintsünk hát e fényképekre. A kétdimenziós fotók magukban hordozzák, megidézik a háromdimenziós, fából, kőből, fémből készült szobrok titokzatos intimitását. Az arcok befelé forduló, befelé élő, időtlen, történelmi bánatát, méltóságát, a Kolozsvári Krisztus némán sikoltó fájdalmát, vésztjósló árnyékával reményvesztetten is Istenbe kapaszkodó mivoltát ellenpontozzák a világ szépségeire és rejtett titkaira való derűs rácsodálkozással, örömmel telítő természeti képek, az időt megállító, örökkön létező szépség igézetében. Fényképeken így varázsolódik elénk ez az emberben és a természetben rejtekező harmónia, a mindkét szívnek kedves, titkukat, piciny, rejtett csodáikat óvó, az avatott szemnek mégis kitárulkozó virágok: liliomok, amarillisz, jácint, orchidea életigenlő üdvözlete, a gyümölcscsendéletek édes ékessége és harsogó színei. Az öröm pirosa az illatokat, ízeket és zamatokat is szinte megidézi. Hangulatok… Az időtlenséget a maguk konkrétságában hordozó tájképek – a Duna kanyarulata Visegrádnál alant, fent pedig az elmúlt korokat büszkén őrző, magányos fenségű királyi vár az ég Pazar brokátjával; a kőbe zárt múltból ránk tekintő jelen; a balatoni vitorláskikötő lecövekelt hajói a tovahullámzó vizen az alkony titokzatosságában - az örökkévalóság és a véges emberi lét feszültségét is hordozzák: öröklétbe oldódó mulandóságot. Az arcok. Mondanám, hogy az emberé s a szobroké, de hát Szervátiusz Tibor ars poeticája s tudjuk, látjuk, művészete szerint is a szobrok is élnek: az alkotó életet lehel a holt anyagba, amely a művész érzelmeit sugározza. A szobrász arca, tekintete műveihez hasonlóan zárt, fegyelmezett szigorúságú, befelé élő és figyelő, aki a magyar sors fájdalmát, a történelmet még a magánélet oldott pillanataiban – mint egy reggeli kávézás vagy üldögélés a Gyimesekben az általa épített csorgónál vizet fakasztva – is lelkében hordozza. Messze néző és messzire látó művész, magányos, ám egyenes gerincű férfi, alakja elkülönül és mégis eggyé olvad a mögötte magasodó gyimesi fenyő égbe törő, égre mutató, eget ostromló fenségével, méltóságával. Közös üzenet hordozói. S vegyük észre, az elveszített mindenséget és a teljességet jelentő Erdély valamilyen módon minden képen ott van: hol egy korondi korsó, hol egy honi szőttes, a tekintet itt – Klárától tudom – a szerelmes férfié, hol az áradó szépséggel sodró, az édesapjával közös ifjúkori barangolásokat idéző, végtelen tágasságú gyimesi táj maga. A művészi folytonosság az alkotó holtával sem megszűnő élet diadala. Erdély, a szülőföld a gyökereket óvó, éltető táptalaj, amelyből a fatörzs, Szervátiusz Jenő, és a fatörzsből sarjadó új ág, Szervátiusz Tibor művészete egyaránt fakadt, avagy Két nemzedéká, hogy a két művész közös, Műcsarnokbéli életműkiállításának címét ideidézzük. Jenő az Álmot, a Hajnalt, a Születést bontotta ki a fából – e műveit látjuk itt, a tárlaton, Tibort a hozzájuk hasonlóan csak tiszta forrásból merítő, mélyen magyar és mélyen európai Bartók ihlette meg, s persze a Csángó asszony arca a kőbe, fába zárt fájdalommal, az ősi múlt keleti titokzatosságával. S itt az Angyal – a tisztaságba, a szépségbe, az égbe emelőn. A Jenő alkotta kettős – a Kékszakállú és a Fából faragott – a lenyugvó nap fényében, ám börtönháttér előtt a fájdalmas szerelemről éppúgy vallanak, mint alkotó és alkotás eltéphetetlen egységéről. A már említett, fájdalmas Kolozsvári Krisztus – a közös, Műcsarnokbéli apa-fiú kiállítás emblematikus műve. Több olvasatban is jelen van e tárlaton, árnyékával hangsúlyosan – üzenet értékűen. A fénykép a többletértelmezés lehetőségét is hordozza itt is, akárcsak az arcát kezébe temető Fekete Madonnáról készült felvételen. A fölötte magasodó Krisztussal nemcsak a szakralitást, s az egyetemes, a nemzet s az emberiség sorsa feletti fájdalmat jeleníti meg, hanem a szeretett társ elvesztése fölött érzett, el nem múló egyéni bánat hordozója is. Amelyen, ha felülkerekedni nem is tud, de ellensúlyozza az életben az apró szépséget is észrevenni tudó és akaró, túlélni, tovább élni segítő, napi örömteli pillanatokra figyelő, a lélek számára gyógyírt jelentő derű. Ezt és ennél sokkal többet, az életet bearanyozó napfényt jelentette mindkettőjük számára negyedszázados életszövetségük, amelyről e tárlat, e fényképek - kettejük szemével, hitével, lelkével vallanak. Álljanak meg a képek előtt, hagyják, hogy hasson Önökre a látvány, s benne a vissza nem térő pillanatokat megörökítő érzelmek, hasson a fájdalom és az öröm, hasson az életnek a hétköznapokban és a művészetben, a bennünket körülvevő teremtett világban mindig és mindenütt jelen lévő teljessége. Nyitott szemmel és nyitott lélekkel nézelődjenek, ezt kívánom!Csűrös Csilla

2018. évi Szervátiusz Jenő díj »

2018. november 30. HiltonMegtartottuk az éves Szervátiusz díjátadást. Részlet a Szervátiusz Alapítvány elnökének: Szervátiusz Klárának köszöntő szavaiból: Tizenöt esztendős lett a Szervátiusz Alapítvány. S amint a legszebb, legígéretesebb bakfiskorba léptünk, már el is árvultunk. Az idén elveszítettük az alapítót Szervátiusz Tibor szobrászművészt, egy legendás kor legendásan nagy nemzeti művészét, példamutató jellemű alkotót. Így nemcsak az alapítvány, én, de egy egész nemzet vesztesége az ő távozása e földi világból. Két nagy szerelme volt: a nemzet és én. Most az ő szerelmetes-szenvedélyével növekedett a nemzetért való gondolkodásom, cselekvésem, felelősségem. Igyekszem megfelelni neki. Negyedszázados együttélésünk alatt a legfontosabb az volt számomra, hogy neki örömöt szerezzek minden tettemmel. Így lesz ezekután is: mindig arra gondolok: mennyire örülne, ha látná, hallaná… Immár fájdalmas valóság, hogy a két Szervátiusz - egymás mellett -, fizikailag, mint fénykép vesz részt a rendezvényeinken, bár művészetük, emberségük által halhatatlanok. A következő néhány percben őket méltatom Temesi Ferenc író szavaival, amelyek a 2016-os közös Műcsarnok-beli kiállítás megnyitásán hangoztak el: “A magyar szobrászat kettős templomtornyai a Szervátiuszok szobrászata. Ha nem volna az egyik, nem lenne a másik. A Kolozsvári testvérekhez fogható a két életmű, de több annál is: összetéveszthetetlenül magyar. A Kolozsvári testvérek a Nyugat ízlésének akartak megfelelni egyetlen fennmaradt XIV. századi szobrukban, a Sárkányölő Szent Györgyben is. A Szervátiuszok minden égtájnak… A szépség két Bólyaija, a Szervátiuszok összegzőnek jöttek. A forma ünnepei alkotásaik. A művészet nem a látható megmutatása, hanem a láthatatlan megjelenítése. Nagy mesterek ők, a magyar nemzeti avantgard szobrászóriásai. A tenger és a magas művészet előtt az ember kicsinek érzi önmagát. Isten egy kőben alszik és a szobrász az, aki felébreszti. Szűkszavú művészet az övék. Szűkszavú, mint a székelyek, a csángók…. Élni kellene már - Magyarországon, a Kárpát medencében- ,olyan méltósággal a magára találásban, mint a Szervátiuszok szobrai. Olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy ez a két szobrász tette Európa közepén. Szervátiusz Jenő: szolgálattevő. Szervátiusz Tibor: megtartó. Ne csüggedjetek! Itt a két példa. Föl, föl a magasba!” Szervátiusz Jenő-díjat kapott Szabó Ottó festőművész a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért. Szabó Ottót kassai művésznek nevezem a meghívóban, pedig a felvidéki lenne a pontosabb. Ugyanis Rozsnyón született, Pozsonyban tanult festészetet, most Bódvavendégiben él a családjával, de Kassán dolgozik, tanít, szervez. Ismertté a csodálatos keresztútjai tették - úgy vélem -, amelyek a szepsi, a restei, a bodollói és a diósförgepatonyai templomokban találhatóak. Egyet közülük a meghívóra tettem. Talán kitalálják miért a XIII. stációt. Szeretném hinni, hogy amikor Szabó Ottó az édes hazának ad, akkor érzi, hogy kap is tőle. Figyelmet, szeretetet például. Nincs két vagy öt magyar művészet, egyetlen van, miként magyar nemzet is. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Csűrös Csilla vezető szerkesztő, Magyar Rádió a nemzeti kultúra értékeit, értékes személyiségeit következetesen bemutató, népszerűsítő magas színvonalú újságírói munkájáért. Ma, amikor minden silányodik, jobban meg kell becsülnünk az értéket, az értékes embereket. Csűrös Csilla annak az újságírói rétegnek a folytonosságát képviseli, amelyet a huszadik század elején Ady, Krúdy, Móricz reprezentált többek között. Igényes, érdekes, értékes minden munkája. Akár interjút készít, akár kiállítást nyit meg, műsort vezet. Mindig felkészült, érdeklődő, empatikus, kíváncsi, megengedő, kedves... folytathatnám a jelzők sokaságát, így aztán elénk tárja a csodálatos emberi mélységeket, csodálatos emberek lelkét nyitja meg. Szervátiusz Tibort is mindig könnyedén szóra bírta. No, de beszéljen róla egy másik hiteles ember, a ma élő legnagyobb magyar költő: Döbrentei Kornél. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos, regös, tanító az ősi magyar kultúra, az ősi szellemi hagyományok őrzéséért, továbbadásáért verssel, dallal, tanítással végzett áldozatos munkájáért. Valamikor az Ég és Föld összeért. Nemcsak úgy, ahogyan ma látjuk a horizonton, hanem spirituális, szellemi értelemben. Mióta ember él a Földön - s ez nem kétezer év csupán -, mindig kereste a kapcsolatot az éggel, ahonnan való, s a természettel, a Világot igazgató erővel, Istennel. Őseink Attila Nagykirály, Árpád fejedelem korában nem volt un. államvallás, mindenki szíve indíttatása szerint szólította, tisztelte az Istent, vallásszabadság volt. S mi voltunk az elsők a vallásszakadás, háborúskodás után is a tordai országgyűlésen hozott türelmi rendelettel, a vallásszabadság törvénybe iktatásával a világban. Jó lenne ezt a szép, türelmes, megértő, elfogadó magatartást látni ma is. S nem pogánynak, istentelennek stb. bélyegezni azt a hívő embert, aki nem a kánon szerint tiszteli a legfőbb urat, a teremtőt, a teremtést! A táltos Isten embere, aki nyitott, tátott szellemmel, lélekkel figyeli az eget, s adja tovább a kapott tudást. S őrzi a régi kultúra emlékeit. Így tesz Sólyomfi-Nagy Zoltán: énekkel, verssel, tanítással szolgálja az Eget és Földet, összekötőként, egyfajta ember-életfaként. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Debreczi Szidónia, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja. A Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat drága férjem halálának napján hoztam létre, azzal a céllal, hogy művészete mellett ez is őrizze kivételes emberi nagyságát, jóságát. Egy éves időtartamra szól az ösztöndíj, amelyet felváltva művészetis középiskolás diák illetve kezdő képzőművész kap. Az idén diáknak adom át, és szándékosan erdélyinek. Debreczi Szidónia a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Liceumban tanul. Az osztályfőnöke: Kerezsi Gyopár Iringó így ajánlotta: “Aktív, megbízható, felelősségteljes diák. Kíváncsi, és mindig azon fáradozik, hogy tökéletesítse tudását a számára legfontosabb képzőművészet terén. Magabiztos, független személyiség. Iskolai feladatai mellett beteg, mozgásában korlátozott édesanyját is ő segíti…”