telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél: Lámpást adott kezébe az Úr - Csűrös Csilla laudálása

Döbrentei Kornél: Lámpást adott kezébe az Úr

 Csűrös Csilla laudálása

“A Fénynek értéket ád a sötét” - Erősíti meg az ógörög ősdialektika nyomán keletkezett szép költői megállapítást Csűrös Csilla egyik önvallomásában, amely egyben rávilágít életcéljára. A sötétség felkészített hatalmai - márpedig azok vagynak bőséggel - elleni küzdelem kitartó vállalására. Ki merné tagadni, hogy ez a huszadik század közepétől mindmáig nem egy kisstílű, kockázat nélküli célkitűzés, hanem egzisztenciális, morális próbatétel.

 “A Magyar Rádió mikrofonját a Ház “fura ura” 11 éve kiütötte a kezemből, de toll helyett - klaviatúra és kamera valamelyest pótolja nem szűnő hiányérzetemet… Mert fontosnak tartom megosztani értékes emberek értékes gondolatait másokkal“ - vallja egy helyütt Csilla, és cselekszi immár 35 éve sok helyütt, szellemi kihívásokat jelentő tereken. A családi háttér megalapozott bázis ehhez a küzdelemhez. Gyerekek, szerető férj a háta mögött, aki ráadásul maga is belevetette, veti magát a tusába. Németh Miklós Attiláról van szó, aki -tudjuk-, nem éppen elhíresült becenevéhez mérten -NÉMA- vélekedett a Vasárnapi Újság hangoldalain közállapotainkról, akkor is, amikor az ég dörgött, a vihar zengett. Ébresztőt hirdetett, hogy látva lássatok. Főként azok számára, akiknek volt, van fülük a hallásra, szemük a látásra. Utóbbiak a magyarság búzaszemei. Az őrlet a malomkövek közül kilát. Mert a setét erőknek évszázadok óta itt állomásoznak hadai és nem magyarul artikulálnak.

Nem úgy, mint például Szervátiusz Jenő és Tibor. Vagy, mint a maradék élők élén Szervátiusz Klára úrasszony.

“Ahogy szaporodnak a halottaim, úgy tudatosulnak a tőlük kapott útravalók is“ - mondja Csűrös Csilla. Nemes törekvéseiben nagyszerű, tiszta, kiemelkedő erkölcsiségű halottak támogatják, irányítják a még méltó hadra foghatók közelségébe. Hősi halottunk volt már elég: okos, bátor, tettre kész hősi élőkre van szükségünk. Csilla úrasszony a világ világosságát képviselve mindezt felismerte és elindult egy máig tartó toborzó, integráló körútra a magyar honban, hogy fellelje - Palágyi Mária kifejező könyvcímével - a Fényvivők táborát. Hogy milyen hatékonyan, meggyőzően bizonyítják interjúi, beszédei, rádiós, tévés műsorai, könyvei.

Bár a gonosz felkészítésben, felszereltségben, prekoncepcióban, túlerőben van - mindig is abban volt -, Csűrös Csilla munkásságának köszönhetően, egyre nagyobb, több szellemi, erkölcsi ellenerőt vagyunk képesek kiállítani, de még mindig nem eleget.

Mihamarabb ki kéne irtani vérünkből a rontó, parazita géneket. Hamis egyoldalúsággal, másfelől megalázó kettős mércével mérve “becézik” ezt turáni átoknak is. Hogy törődjünk bele, összefogásunkra, olyanra, mint akár 1956 csodálatos két hete volt, nemigen vagyunk már predesztinálva. Dehogynem! Ami éppen jelenünkben zajlik, a mintegy meghosszabbított Trianon elleni elszánt ellenállásunk többet hidte: elég volt a gyarmati sorból, a magyarság nem cseléd nemzet immár! Önérzetre ébredésünk szúr szemet Európa alkonyodó nyugati részének!

És nem lehetünk nyugodtak, ezt Csűrös Csilla egész tevékenysége jelzi. Hiszen naponként befolyásolóan kísért a sátánkígyó jelenvalósága. Lucifer egyébként a csillagászatban az Esthajnal csillag elnevezéssel bír. A régi hajózásban fontos tájolati pont. Irányba igazító. Vajon hova juttat el, navigál minket, merthogy navigare necesse est! Hajózni pedig muszáj.

Ki ebből a kompországságból, ki a harapófogó öble adta, kis akciórádiuszu térségből!

Eszembe villan báránybőrbe, tán éppen az Agnus Dei bőrébe bujtatott farkasok meséje. Nehéz leleplezni őket, talán egy jóidőben elhelyezett fogkrém reklám elárulná, mit kell használni véres tépőfogak ellen. “Fénynek értéket ád a sötét.” A fizika és a filozófia szerint, igen. Magyari honban, paradox módon, hosszas századok óta a legalapvetőbb törvényszerűségek is érvényüket vesztik, vagy rossz irányba módosulnak. Nemhogy Einsteinhez, de még Euklideszhez képest is. Jócskán - régen például Bólyai titokban, tündöklése idején de előtte és utána is mindig megszülettek a magyarság szellemi világítótorony- személyiségei. Fátumunk volna, hogy mi bezárulva, elárulva befelé ragyogunk? Mehr Licht - ahogy Goethe mondta volt. Több fényt.

Nálunk mintha a fény sebessége lassúbb volna. A sötétségé a gyorsulóbb. A kibocsátott szellemi energia, mintha lomhábban érne oda, térülne meg, ott s ahol kellene, fejtené ki üdvös hatását. Ami megrendítően érvényes az a puskagolyó hangsebességnél fürgébb időútja. A por és a golyó, vagy éppen a sortüzek által kivégzendők - ez nem az aradi vértanúkra vagy más politikai foglyok brutális, kötél általi elpusztítására vonatkozik - előbb halnak meg, minthogy a rájuk szegezett fegyverek torkolattüzét látnák. Nem tudom, emberségesebb volna, ha látnák?

Csűrös Csilla nem is ezt nyomozza. Bár leírja: “És mindig megdobban a szívem a Himnusz hallatán, a piros-fehér-zöld színű zászló láttán. Jó helyre születtem.” Kevesen ejtenének ki a szájukon ilyen meggyőződéses mondatokat, amelyeknek hitele is van. A Csűrös Csilláénak van.

A teljesség igénye nélkül hadd idézzek ide az általa jegyzett könyvek címei közül, ez esetben a szereplők nevének mellőzésével. Olykor a címadás, választás kifejezőbb, és sok mindent rábíz az olvasó képzeletére, serkentőleg hat a tovább gondolásra. Íme: “Az vagyok, aki vagyok?! Avagy Isten arcán nem tapodunk cipővel “ Én teszem hozzá: mezétláb sem. Aztán: Vigyázz emberiség! Vigyázz magyarság!”

Vagy: “Megnyittatott. Misztikus életrajz az Égigérő Fa nyomában.” Eközben kapunk némi felvilágosítást a pokoljárás terápiájáról: “Vedd körül magaddal magadat“ És akkora egyéniségekkel, akikkel Csilla beszélgetett.

Következő cím időszerűbb, mint valaha: “Jövőnk a tét”, majd: Örökségünk kötelez“

Többek között efféle témákról társalognak, polemizálnak Csűrös Csilla vendégei, utasai. Hogyan találta meg, választotta ki őket?

Lámpást adott kezébe az Úr.


Szervátiusz Tibor síremlékének felavatása »

2020. július 26. Felavattuk a Nap-kaput, Szervátiusz Tibor síremlékét a Fiumei úti Nemzeti Sírkert új művészparcellájában. A Kontur András szobrász által készített síremléket a Szervátiusz Alapítvány az EMMI miniszterének: Kásler Miklósnak a támogatásával állíttatta az alapító születésének 90. évfordulóján. A bensőséges, szűkkörű ünnepségen közreműködött Petrás Mária énekes és Sipos Mihály népzenész a feleségével: Kardos Máriával. Az emlékező beszédet Döbrentei Kornél költő mondta.Alant olvasható.

2019. évi Szervátiusz Jenő díj »

2019. november 21. Budavári Hilton Tizenhetedszer adtuk át a Szervátiusz  Jenő-díjakat, és másodszor a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat. Az idén Szervátiusz Jenő díjat kapott: Gaál András festőművész, Erdély - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért, és az erdélyi művészeti élet megszervezéséért Nagy Miklós Kund művészeti író, Marosvásárhely - az erdélyi művészek munkájának szeretetteljes követéséért, bemutatásáért, magas színvonalú művészettörténeti munkásságáért Dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajztudós, Kelet-kutató - a valóságos őstörténetünket bemutató tudományos munkájáért, a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, az ország jóhírének öregbítéséért. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott: Ámmer Gergő pályakezdő szobrász. A két Szervátiuszt méltatta köszöntőjében: Krucsainé Herter Anikó államtitkár-helyettes, EMMI Közreműködött: Petrás Mária, Juhász Zoltán és Gendentsamts Khishigbadan mongol sámán.Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása  Dr. Szmodis Jenő: Obrusánszky Borbála laudálása

Szervátiusz Klára fotótárlata »

2019. szeptember 24 - november 10. Vallomás címmel nyílt meg Budapesten Szervátiusz Klára fotókiállítása, amely 30 fotón mutatta be, mit lát szépnek, érdemesnek az életben. Csűrös Csilla vezető szerkesztő, MR megnyitó beszéde:Vallomás Szervátiusz Klára fotókiállításaTalán a gyerekek őrzik legtermészetesebben, leghívebben és legteljesebben azt a képi látásmódot, képekben gondolkodást, amely az embernek ősidők óta sajátja. Azt a képi látásmódot, amelynek sajátos kettőződésével, szimbiózisával találkozunk ezen a kiállításon. A fotográfus a létező kép megörökítője, természetesen úgy, ahogyan csak ő látja, észleli, a világnak csak az ő számára, az ő szemével, szívével létező szeletét rögzítve. A szobrász a fejében, lelkében felötlő képet álmodja, formálja fába-kőbe-ércbe, lehel életet belé – gazdagítva ezzel a világot, amelyet aztán a fotográfus álmodhat tovább. Különleges kiállítást élvezői lehetünk tehát most, kedves közönség, és nemcsak e képi kettőződés miatt! Hiszen bár Szervátiusz Klára fotói között állunk, de az ő világlátásában, művészet- és szépségeszményében visszatükröződni láthatjuk, érezhetjük a bő negyedszázadon át közösen élt életet és átélt művészetet a rajongásig szeretett és tisztelt társsal, Szervátiusz Tiborral, a Nemzet Művészével, a Kossuth díjas szobrászművésszel, akinek a nemzeti eszmét és művészetet az európaiság fő sodrába helyező alkotásai előtt elismeréssel hajtunk fejet mi magunk is. A szobrászművész nemcsak testi valójában idéződik meg e képeken, hol a szeretett gyimesi tájban, hol a lelkében örökkön égő sebként élő, elveszített Erdélyt a csíksomlyói úti műteremlakás kertjében vagy teraszán, reggeli kávézás közben sem feledőn – hanem művei, sőt édesapja, Szervátiusz Jenő munkái által is. E szobrok révén - amelyeket felesége tudatosan és élvezettel fényképezett különböző fényviszonyok közepette – Szervátiusz Tibornak a teremtett világhoz, a természethez és a történelemhez való viszonya, a művészetet értelmező és újraértelmező, gazdagító hatása is jelen van, átszűrődik a művész által Napsugárasszonyként szeretett hitves fényképein, aki persze, hogy megörökíti a Napistenként szeretett és tisztelt férfi művét, a Napisten kedvét. 26 közösen eltöltött év - pecsétet Szervátiusz Klára életére immáron végérvényesen Szervátiusz Tibor élete és halála ütött. Így és ezért született e tárlat is: kétségünk se legyen afelől, hogy a szépségre és a természet rejtett csodáira, az épített, a teremtett környezet titkaira való rácsodálkozás, a felfedezés, a belőle való töltekezés közös életük, közösen teremtett világuk jegyében fogant. A fényképek e kettős lét horizontján értelmezhetők, élvezhetők, fejthetők meg. Boldogság lehet így azonosulni egy korszakos nagy művésszel, hogy jelenléte, üzenete, világlátása a holta után is eleven erő az őt túlélő társ életében, munkájában. A meghívón szereplő fotó – kettejük életének, sorsának egymásba szőtt, közös, képi üzenete. A tudatosan balra fordítottan becsukott – a befejezett életet jelképező -, a Bibliára szándékosan is emlékeztető könyv egyszerre idézi az élő s a holt Szervátiusz Tibort. Az általa 1955-ben készített, az oly jellegzetes és fontos, ősi napmotívummal díszített, szíjjal átfűzött borítóban a szobrász számára oly kedves és fontos Ady Endre összes verseit tartalmazó míves kötet, abban -magam láttam lapozgatásakor - lepréselt virágok, aláhúzott, megjelölt versek: Kocsiút az éjszakában, Lelkek a pányván, Ének a porban, Menekülő élet, A lelkek temetője, Ugrani már:soha, Biztató a szerelemhez. Vallomásos címek… S a borítón ott a művész által rótt idézet, rovásírással is nem mellékesen: a „Góg és Magóg fia vagyok én” elhivatottsága és vállalt küldetése – finoman hozzá kapcsolódón, rajta nyugvón a szerető és szeretett nő érzelmeit s a soha meg nem szűnő, örökkön megújuló életet, s a továbbélést is jelképező jácint, a szeretett kulcsvirág, Klára névnapi ajándéka Tibornak. Kitárulkozás és magába zártság – élet és művészet komplexitása. S illesszük e képhez a tárlat címét is: Vallomás – vallomás kettejükről, hatásról és vonzásról. Vallomás szerelemről, szépségről, életről… Ahogyan vallomás Szervátiusz Tibor önportréja is, ha egyiptomi fáraót, ha antik férfiportrét mintáz önmagáról. Mondottam: e kettős jelenlét vonzásában tekintsünk hát e fényképekre. A kétdimenziós fotók magukban hordozzák, megidézik a háromdimenziós, fából, kőből, fémből készült szobrok titokzatos intimitását. Az arcok befelé forduló, befelé élő, időtlen, történelmi bánatát, méltóságát, a Kolozsvári Krisztus némán sikoltó fájdalmát, vésztjósló árnyékával reményvesztetten is Istenbe kapaszkodó mivoltát ellenpontozzák a világ szépségeire és rejtett titkaira való derűs rácsodálkozással, örömmel telítő természeti képek, az időt megállító, örökkön létező szépség igézetében. Fényképeken így varázsolódik elénk ez az emberben és a természetben rejtekező harmónia, a mindkét szívnek kedves, titkukat, piciny, rejtett csodáikat óvó, az avatott szemnek mégis kitárulkozó virágok: liliomok, amarillisz, jácint, orchidea életigenlő üdvözlete, a gyümölcscsendéletek édes ékessége és harsogó színei. Az öröm pirosa az illatokat, ízeket és zamatokat is szinte megidézi. Hangulatok… Az időtlenséget a maguk konkrétságában hordozó tájképek – a Duna kanyarulata Visegrádnál alant, fent pedig az elmúlt korokat büszkén őrző, magányos fenségű királyi vár az ég Pazar brokátjával; a kőbe zárt múltból ránk tekintő jelen; a balatoni vitorláskikötő lecövekelt hajói a tovahullámzó vizen az alkony titokzatosságában - az örökkévalóság és a véges emberi lét feszültségét is hordozzák: öröklétbe oldódó mulandóságot. Az arcok. Mondanám, hogy az emberé s a szobroké, de hát Szervátiusz Tibor ars poeticája s tudjuk, látjuk, művészete szerint is a szobrok is élnek: az alkotó életet lehel a holt anyagba, amely a művész érzelmeit sugározza. A szobrász arca, tekintete műveihez hasonlóan zárt, fegyelmezett szigorúságú, befelé élő és figyelő, aki a magyar sors fájdalmát, a történelmet még a magánélet oldott pillanataiban – mint egy reggeli kávézás vagy üldögélés a Gyimesekben az általa épített csorgónál vizet fakasztva – is lelkében hordozza. Messze néző és messzire látó művész, magányos, ám egyenes gerincű férfi, alakja elkülönül és mégis eggyé olvad a mögötte magasodó gyimesi fenyő égbe törő, égre mutató, eget ostromló fenségével, méltóságával. Közös üzenet hordozói. S vegyük észre, az elveszített mindenséget és a teljességet jelentő Erdély valamilyen módon minden képen ott van: hol egy korondi korsó, hol egy honi szőttes, a tekintet itt – Klárától tudom – a szerelmes férfié, hol az áradó szépséggel sodró, az édesapjával közös ifjúkori barangolásokat idéző, végtelen tágasságú gyimesi táj maga. A művészi folytonosság az alkotó holtával sem megszűnő élet diadala. Erdély, a szülőföld a gyökereket óvó, éltető táptalaj, amelyből a fatörzs, Szervátiusz Jenő, és a fatörzsből sarjadó új ág, Szervátiusz Tibor művészete egyaránt fakadt, avagy Két nemzedéká, hogy a két művész közös, Műcsarnokbéli életműkiállításának címét ideidézzük. Jenő az Álmot, a Hajnalt, a Születést bontotta ki a fából – e műveit látjuk itt, a tárlaton, Tibort a hozzájuk hasonlóan csak tiszta forrásból merítő, mélyen magyar és mélyen európai Bartók ihlette meg, s persze a Csángó asszony arca a kőbe, fába zárt fájdalommal, az ősi múlt keleti titokzatosságával. S itt az Angyal – a tisztaságba, a szépségbe, az égbe emelőn. A Jenő alkotta kettős – a Kékszakállú és a Fából faragott – a lenyugvó nap fényében, ám börtönháttér előtt a fájdalmas szerelemről éppúgy vallanak, mint alkotó és alkotás eltéphetetlen egységéről. A már említett, fájdalmas Kolozsvári Krisztus – a közös, Műcsarnokbéli apa-fiú kiállítás emblematikus műve. Több olvasatban is jelen van e tárlaton, árnyékával hangsúlyosan – üzenet értékűen. A fénykép a többletértelmezés lehetőségét is hordozza itt is, akárcsak az arcát kezébe temető Fekete Madonnáról készült felvételen. A fölötte magasodó Krisztussal nemcsak a szakralitást, s az egyetemes, a nemzet s az emberiség sorsa feletti fájdalmat jeleníti meg, hanem a szeretett társ elvesztése fölött érzett, el nem múló egyéni bánat hordozója is. Amelyen, ha felülkerekedni nem is tud, de ellensúlyozza az életben az apró szépséget is észrevenni tudó és akaró, túlélni, tovább élni segítő, napi örömteli pillanatokra figyelő, a lélek számára gyógyírt jelentő derű. Ezt és ennél sokkal többet, az életet bearanyozó napfényt jelentette mindkettőjük számára negyedszázados életszövetségük, amelyről e tárlat, e fényképek - kettejük szemével, hitével, lelkével vallanak. Álljanak meg a képek előtt, hagyják, hogy hasson Önökre a látvány, s benne a vissza nem térő pillanatokat megörökítő érzelmek, hasson a fájdalom és az öröm, hasson az életnek a hétköznapokban és a művészetben, a bennünket körülvevő teremtett világban mindig és mindenütt jelen lévő teljessége. Nyitott szemmel és nyitott lélekkel nézelődjenek, ezt kívánom!Csűrös Csilla