1025 Budapest, Csíksomlyó utca 8. telefon: 0036(1)335-5138, +36(20)338-9278, email:

Mindörökké, Erdély

Magyarnak lenni


Mindörökké, Erdély

Szervátiusz Tiborral beszélget Szervátiusz Klára


 

A század művészi törekvéseit ismerem,

de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt,

amit valahol már kialakítottak. Ha magyarnak születtem,

a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem.

Vállalom népem hagyományait,sorsát,történelmét,múltját,

jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve,

a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén

erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket,

szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom:puszta formát létrehozni

nem elég. Azt tartom alkotásnak,ha a művész nemcsak kísérletezik,

de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát.

Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni.

Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit,

az egész emberiség sorsát magába zárni

és örökké hordozni.


Sz. T.





A családi fényképek között van egy, amelyet nagyon szeretek. Egy díszmagyarnak látszó kabátban állsz édesapád kezét fogva, a fejeden egy tollforgós, tolldíszes magyar sapka van. Emlékszel rá, mikor készült ez a kép?

Ezt a képet én is nagyon kedvelem, de különösen azokat az eseményeket őrzöm szívemben, amelyek ehhez fűződnek. Azt a báránybőr, magyar zsinóros kabátot édesapám varratta nekem, s először 1940 november elsején viseltem, amikor az erdélyi élet újjászületése utáni első világításra mentünk a kolozsvári Házsongárdi temetőbe. Emlékszem, csikorgó hideg volt, talán mínusz tíz fok is lehetett, s frissen hullott hóban gázoltunk a temető felé menet. Útközben készült a fénykép. Nálunk az volt a szokás, hogy mindenszentekkor az egész város egyszerre ment világítani, gyertyát gyújtani a halottakért. Úgyhogy gyönyörűen fénybe borult a házsongárdi temető, világított messzire a sok mécses lángja. Ilyenkor az egész család, távoli rokonok is összegyűltek, emlékeztek a holtakra, s számba vették az élőket is. Azt hiszem a szokás máig él Kolozsvárt. A díszes kabátom már megvolt szeptember 11.-én, amikor bevonultak a magyar honvédek Kolozsvárra, Észak-Erdély visszatért. Azonban ez olyan gyönyörűséges, meleg nap volt, hogy nem kellett felvennem, csak a sapkát , amelyen valódi boglár tartotta a darutollat. Büszkén feszítettem édesapám nyakában, mert hamarosan odakerültem, hogy a nagy tömegben, amely a főtéren összegyűlt , hogy lássak is valamit a bevonulásból és ünneplésből. Már szeptember elsejétől tudtuk a döntést, s vártuk Erdély visszacsatolását, igaz, azt már 22 éve vártuk bizakodva, reménykedve. S eljött a várva várt nap!

Ez az életem legnagyobb, legszebb élménye,semmi sem múlta felül azóta sem. Édesapámmal már korán kimentünk a főtérre, hogy jó helyünk legyen. Az Ursus vendéglő előtt álltunk, szemben a tribünnel, úgy hogy mindent jól láttam és hallottam.

Emlékszel valamire a beszédekből, hiszen csak tíz éves voltál ekkor?

Hogyne, valósággal ittam a szavakat, szeptember 11.-én és 12.-én. Ugyanis két napos ünnepség volt ez. A kormányzó: Horthy Miklós és felesége 12.-én érkeztek. Előző napon Tamási Áron, Teleki miniszterelnök beszélt többek között. Tamási szavait sosem felejtem. Azt mondta: az igazságot is meg lehet szokni. Mármint a románoknak. Horthy pedig békés életet, egyenrangúságot ígért mindenki számára. Természetesen szó szerint nem maradt meg bennem a sok beszéd, inkább a szívem őrzi a hangulatukat. Alig lehet visszaadni azt az élményt. A katonák a főtéren térdig jártak az eléjük szórt virágban, az emberek sírtak és nevettek, nevettek és sírtak, csókolgatták a katonákat, szorongatták a kezüket, egymás nyakába is borultak felszabadult boldogságukban. Hiszen annyi megaláztatás, nyomorúság volt a megelőző években az osztályrészünk. És ezt átélte kicsi és nagy egyaránt. Én már kiskoromban átéltem olyan igazságtalanságokat, amelyeket kezdetben nem is értettem. Aztán hamar megtudtam az okokat, hiszen ebben a kisebbségi helyzetben nem lehetett elefántcsonttoronyban élnünk, nekünk, gyermekeknek sem. Az élet hamar kinyitotta a szemünket, megedzett bennünket. Így volt ez jól, ha életben akartunk maradni.

Tehát ezeket a szorongásokat, félelmeket hagytuk otthon, amikor korán, ünneplőbe öltözve seregeltünk a főtérre. Olyan felfokozott volt a hangulat, hogy egy régi tűzoltó egyenruhába öltözött bácsit felkaptak az emberek a vállukra, s dobálták a levegőbe, azt hívén: megérkeztek az első honvédek Előkerültek a dugdosott magyar zászlók,azt lengették nagy lelkesen amikor megjelentek a magyar katonák. Felejthetetlen órák!

Még mindig gyermek élmények , de a szülőföld iránti szeretetet bizonyítják. A menasági nyarakra gondolok Kiss Eleméréknél (Neves fizikus lett belőle). Nem a megszokott gyermekjátékokkal teltek ezek a hetek 1941-42-ben .

Sokszor tárgyaltuk azokat az eseményeket, amelyek akkor történtek. Volt úgy, hogy órákon át egy szekrényben rejtőzködtünk, hogy halljuk a felnőttek beszélgetéseit, ugyanis Kiss-ékhez jártak magyar honvédek is. Nem bántuk, hogy elgémberedett minden tagunk, ittuk a szavakat. Egyébként még a döntés előtt, egyszer ugyanebből a helyzetből, vagyis a szekrényajtó résén kitekintve láttam, amint a paplanból elővesznek, áhitatos mozdulatokkal kicsomagolnak egy nemzeti zászlót, s megcsókolják. Ez volt az én nevelőiskolám. Én politikailag nagyon érdeklődő voltam és figyelmes a közügyekre gyermekkoromban is. Amit a felnőttektől hallottunk a szekrényben, aztán mi gyerekek tovább tárgyaltuk egymás közt.

Netán el is játszottátok a hadi eseményeket?

Eljátszani nem játszottuk, nem is lehetett, mert ez a felnőttek véres játéka volt. Inkább aggódással figyeltük a híreket, mert éreztük, a sorsunk múlik rajtuk. Azért, volt nekem felszabadult gyermekkori élményem is, sokat játszottunk nagy csapatokban együtt, futbaloztunk, gombfociztunk, fogócskáztunk. De a kisebbségi sors nagyon korán megérlelt bennünket, igen sokat foglalkoztunk a magyarság helyzetével, kilátásaival. Voltak veszélyes játékaink is, mert még a visszatérés előtt történt, hogy deszkavárat építettünk, s a magunk készítette nemzeti lobogót tűztük a tetejébe. Akkoriban a vasgárdista hordák egész Erdélyben portyáztak, sok erőszakot követtek el. Úgyhogy a felnőttekre időnként ráhoztuk a hideglelést.

Vajon, most visszagondolva a gyermekkorra, hogy látod, ez az életed legszebb napjának nevezett esemény, amely a magyar nemzet, főként Erdély számára meghatározó volt, meghatározó lett a művészetedben is, beleszüremkedett abba?

Mindenképpen. Ez művészi hitvallásomnak az egyik alapja lett, a magyar történelem, annak a nagy mozgatórugói: a szabadságharcok, a honfoglalás, s az előtte való idők. Ezek sok művemnek az ihletői, kiindulópontjai lettek. Ezért faragtam Dózsát, Petőfit s más nemzeti hősöket, akik kapcsolódtak a magyar szabadságharcokhoz, a nemzet megmaradásáért vívott küzdelmekhez.

Azt mondják, csak azt tudjuk igazán szeretni, amit s akit ismerünk, beengedünk a lelkünkbe. Neked aztán számos lehetőséged volt, már egész kiskorodtól, hogy megismerd a szülőföldedet, a népet és a tájat.

A szüleim házassága nem sokáig tartott, mindössze hét esztendeig, így aztán én hol édesanyámnál, hol édesapámnál voltam, attól függően, kinek volt több módja rólam gondoskodni. Édesapám sokszor ment vidéken, a székelyföldön, Nagybányán, Kalotaszegen élő barátaihoz, akik vendégül látták, s még faragásra való fáról is gondoskodtak legtöbbször, s kapott egy helyiséget, ahol dolgozhatott. Engem gyakran vitt magával, ha nem volt iskola, így egész Erdélyt be tudtuk járni kelettől nyugatig, északtól délig. Nagyon sokat jártunk gyalog, s mindent láthattunk útközben, a legapróbb fűszálig. Megismertük a falvakat, az embereket, a kultúrájukat, hagyományaikat, táncaikat, énekeiket. S persze ismerősünkké váltak az erdélyi tájak, hegyek. Számon tartottam az ősi elnevezéseket, s kiderült: Erdélynek mennyi ősi vonatkozású helységnevei voltak. Azért mondok múlt időt, mert sokat újra kereszteltek, eltörölvén az ősi nyelvemlékeket. Barangolásaimnak, több szakasza volt, jártam a vidéket gyerekként, majd főiskolás koromban, végül végzett szobrászként. Vagyis egy-egy tájat, falvat többször is felkerestem. Hegyet mászni is igen korán kezdtem, már négy éves koromban felmásztam a Radnai havasnak az Ünő-kő csúcsára, amely 2200 méter magasan található. Ez a szenvedélyemmé vált, a havasok csúcsaira feljutni, úgyhogy legénykoromban sokat kirándultam, táboroztam a havasok tetején barátaimmal, édesapámmal. Csodálatos élményeket őrzök ezekről az utakról, erdők képét, naplementéket, napfelkeltéket. S ezek növelték ragaszkodásomat Erdélyhez, úgy éreztem, összenőttünk mi ketten mindörökké. S meg sem fordult a fejemben, hogy el kell egyszer hagynom a szülőföldet. De ez későbbi történet.

Tetszhetett neked a gyerekkori élmény, amelyet az erdélyi nép körében tapasztaltál, hiszen főiskolás korodban az utaid ismét visszavezettek székelyföldre, Kalotaszegre, Moldvába.

A gyerekkori élmények a legmaradandóbbak az ember életében, alakulásában. Ezek az élmények újjászületve a felnőtt tapasztalatokban, meghatározóivá lettek életemnek, ebből táplálkozott kezdődő művészetem, s ebből merítek ihletet mind a mai napig. Gyermekként falun jobbára csatangoltunk, játszottunk, időnként bicskával kisebb fejeket faragtam.

Főiskolás koromban a szocreált nagyon szűknek, követhetetlennek éreztem, kerestem a kiszabadulás útjait. Az első kiszabadulási élményt Kalotaszegen, Magyarvistán éltem meg egy nagypénteki napon. Láttam, amint az ottani nép ősi pompájában, keleti eredetét felmutatva vonul a templomba népviseletben. A kékek, zöldek, pirosak ,feketék csodálatos orgiája tárult a szemem elé, s hozzá a gyönyörű, büszke tartású emberek. A lányok, menyecskék, mint a hercegnők vonultak az úton a templom felé, gyöngyös pártájuk, piros csizmájuk vakította a szemet. Talán ugyanezt, ugyanígy látta Ady annak idején, s írta róluk, hogy pompás magyarok mentek a Kalota partján. Olyan gyönyörű parasztfejeket láttam, amelyek ösztönöztek a megörökítésre. Rajzoltam, majd otthon faragtam őket, igyekezvén az eredeti tömörségüket visszaadni. Akkor születtek az első népi figuráim. S elkészült az első tömör fejet ábrázoló művem Kis Katinak a feje alapján. Ami már nem egyedi portré, hanem inkább egy népcsoport jellemzőit tömörítő létportré. Ezekből nőtt aztán majd sokkal később ki az Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt ábrázoló portrém.

De azt hiszem, későbbi madonnáidban is ezeket az élményeket dolgoztad fel.

Igen, az ezekben kikísérletezett tömör ábrázolásmódot, a nagy köztéri írott köveimben is alkalmaztam. Úgy hiszem, ez volt a kiindulópontja az egyéni művészetemnek. Mint mondtam, számtalan rajzot készítettem az emberekről, mielőtt a vésőhöz nyúltam volna. De nem csak Kalotaszegen, hanem később a moldvai csángók között is. Igen szeretek rajzolni, s különösen egy nagy kompozíció esetében ma is számtalan változatot vetek papírra, mielőtt faragni kezdenék. Moldvában különösen sokat rajzoltam, mert ott voltam főiskolás koromban több hétig nyári gyakorlaton. Alkalmam nyílt megismerkedni a moldvai csángósággal. Ott a kalotaszeginél is sokkal ősibb kultúrát, ősibb embertípusokat találtam. Sok rajzot készítettem Lészpeden, Lujzikalagorban és Klézsén. Később ezeknek egy része meg is jelent a nagy csángó daloskönyvben illusztrációként. Az itteni élményeimből több tömör csángóportrét is faragtam. Az egyik a kolozsvári Szervátiusz Múzeumban található. Ezt kőből faragtam ki. A többi itt van a szekrény tetején még nem nemes anyagban, csak vázlatban, agyagból. Ezek mind modell után készültek illetve rajzok után, emlékezetből alakultak ki. Nem volt könnyű feladat rajzolnom, mert állva, kézben tartva a vázlatfüzetet kellett papírra vetnem a vonalakat ceruzával. Az emberek is vonakodtak, nemigen engedték, hogy rajzoljam őket. Egyrészt azért, mert féltek a hatóságtól, amely mindent üldözött ami velük kapcsolatban volt, minden kapcsolatot tiltott velünk, városi emberekkel. Másrészt egy ősrégi félelmük is volt a rajzzal kapcsolatban, úgy hitték, hogy akit lerajzolok, annak elviszem a képét és befalazom. Ez a misztikus félelem engem visszaröpített a Kőmíves Kelemen balladai világába. Egyébként is sok minden idézte ezt a régmúltat, az archaikus nyelvük, s számos szokásuk. Azért sikerült sok rajzot készítenem, kit rábeszéléssel, kit szinte észrevétlen. Lerajzoltam a híres népdalénekesüket: Szályka Rózsát is, igen szép fej az övé. Ebben segítségemre volt Kallós Zoltán, aki énekeltette , miközben én rajzoltam.

Adjuk meg a magyarázatot arra, hogy miért is kellett félned a moldvai csángók között vagy Kalotaszegen. Hányban voltak ezek az útjaid?

Ez 1953-54-ben volt. Nagyon tiltották, hogy a csángók közé magyarok menjenek vagy más idegenek. A csángóságot szerették volna elrománosítani, s minden eszközzel tagadták, hogy ők magyarok. Hiszen az ő ősi kultúrájuk napnál világosabban mutatta meg, hogy honfoglaló népe vagyunk e földnek. Hogy mi vagyunk a honfoglaló népe! A csángóságnak századokon át nagy küzdelmet kellett folytatnia a megmaradásért, kultúrájuk megőrzéséért. A régi öregek ellenálltak a románosításnak, még ma is élnek Moldvában olyan asszonyok, akik nem beszélnek románul. Magyarul viszont oly gyönyörűséges régi magyarsággal, hogy epedve hallgattam. Hetekbe telt, míg megismertem, megértettem a beszédük dallamát és értelmét. No el kell mondanom, hogy nagyon nagy küzdelemmel sikerült csak az emberek bizalmába férkőznünk. Megtörtént, hogy édesapámmal mentünk el, rábeszéltem őt az útra, hogy ezt neki is látnia kell, s körbe jártuk az egész Klézsét, s egyetlen házba sem engedtek be bennünket. Nem volt mit tennünk, falatoztunk valamit a hátizsákból, s visszavonatoztunk Lészpedre Kallós Zolihoz. Másnap aztán vele együtt kíséreltük meg újra bevenni Klézsét , s immár nagyobb sikerrel. Őt ugyanis, aki akkor tanító volt Lészpeden, ismerték, s így irántunk is megenyhült a bizalmatlanságuk. Később, a diákéveim után is jártam Moldvában, a csángók végtelenül vallásos emberek, az itt szerzett élményeimből születtek később a csángó madonna nevezetű kis szobraim. Nagyon nehezek voltak ezek az útjaim, minden falu szélén milicista lakott, akinek az volt a feladata, hogy minden idegenről jelentést tegyen, s nemcsak bennünket zaklattak, de azokat az embereket is akik velünk szóba álltak, nekünk muzsikáltak, vagy éppen engedték magukat lerajzolni. Nem volt szabad még egy hímzett párnát se megvásárolni, sokszor kísértek be bennünket az őrsre, elvették az útlevelünket avagy más módon inzultáltak.

Nehéz évek voltak ezek, s még a rákövetkezők is. Ebben a sanyarú helyzetben is megláttad a vidéki élet szépségét?

Megláttam és megszerettem a népet, az én népem ők, akiktől tartást, becsületet tanultam, a művészetemhez ihlető forrást találtam náluk.

Te nagyon szótlan ember vagy, nehezen oldódó társaságban. S akik, joggal, ilyennek tartanak, aligha hittek volna a szemüknek és fülüknek, amint a falusi emberekkel élénk beszélgetésben, nevetgélésben találnak. Pedig így van, közöttük beszédessé válsz.

Igen, ez így igaz. Nálunk úgy mondták: talál a szó. Érdekelt, s érdekel az életük , a gondolkodásuk, ők szívesen befogadtak engem, magam is szívesen mentem közéjük mindig, otthon éreztem magam köztük. Még ma is tudok a székelyek vagy a csángók ősi nyelvén beszélni.

És milyen gyönyörűen énekeled a dalaikat!

Szeretem az erdélyi és moldvai népdalokat, ezek a legősibb zenei nyelve a magyarságnak, eredetünket visszaröpítik a távoli Keletre. Nálunk Erdélyben mindenki szeretett énekelni, de csak az úgynevezett újtípusú dalokat és katonadalokat ismertük, és fújtuk. A kolozsvári művész szövetség egyik esztendőben elküldött un. Falumunkára. Szépkenyerű-Szentmártonba mentem. Néhány napig maradtam csak, mert nem találtam ott számomra fontos élményt. Úgy döntöttem egy napon, hogy átgyalogolok a tizennyolc kilométerre lévő Székre. Az előírás szerint jelentkeznem kellett az ottani, s akkori néptanácsnál, ahol kijelöltek nekem egy szállást ,amely a régi romos iskolaépületben volt. Ez egyedül állt egy domb tetején, s nem volt abban se víz, se villany, se fűtés, holott februárt írt a naptár. Napközben itt nem volt maradásom, gémberedett ujjakkal még rajzolni sem tudtam, nem beszélve arról, hogy nem is volt téma. Elhatároztam, bemegyek a faluba. A sár irtóztató volt, ahogyan ott mondják,még a csizmaszárán is befolyt. Ebben caplattam egy ideig, míg a törődés rábírt, forduljak be egy kis melegért a kocsmába. Amint kinyitottam az ajtót, szinte mellbe vágott az ének. Munkában edzett, széki férfiak énekeltek torkuk szakadtából, számomra mindazideig ismeretlen stílusú dalokat. Olyan ősi, olyan csodálatos dallamvilág fogadott, hogy meg is fogott egy életre. Leültem az egyik asztalhoz, s ámulva hallgattam. Ez volt az én első találkozásom az autentikus erdélyi népzenével. Utána minden nap ide vitt az utam a kocsmába, de nem a híres széki szilvapálinkért dagasztottam a sarat (bár azt sem vetettem meg), hanem az éneklő emberekért és az ősi dallamokért. Meglepett az előadásmód, amelyet én addig soha nem hallottam. Hatalmas hangerővel, torokból feltörő, gazdagon díszített dallamokat énekeltek a férfiak. Ez teljesen különbözött a városi éneklési stílustól. Egy szó, mint száz, addig jártam ide a kocsmába, míg magam is megtanultam nemcsak a technikát, de a népdalokat is .Miközben tucatszám rajzoltam a portrékat. Ezentúl bármerre jártam, újabb dalokat tanultam. Te is megtanultál tőlem néhányat, hiszen amikor kettesben jártuk a székelyföldet vagy Gyimest, mindig énekeltettél. Így autóztunk, énekelve Marosvásárhelytől Csíksomlyóig akár. A népzene szeretete megmaradt mindkettőnkben.

Láttam az erdélyi emberek munkáját és kemény kiállását a megmaradásért, és megfogalmazódott bennem, hogy ennek a történelemnek, ennek a népnek, ennek a kultúrának a szószólója kívánnék lenni. Ezt szeretném művészetemmel felmutatni, ebből az életből kiindulva akarok szobrászatot létrehozni, amely nem hasonlít semmi eddigi irányzathoz. Teljesen egyedi módon, a magyar gyökereket felmutatva akarok alkotni. S amikor ez a szocreál dühöngése közepette tudatosult bennem főiskolás koromban, akkor elhatároztam, hogy a ránk kényszerített sematizmust én nem akarom folytatni, egy új szobrászatot akarok és próbálok teremteni.

Milyen érdekes, hogy első jelentős szobraid,még a főiskolás éveid alatt a pogány, már-már barbár portrék voltak, majd a következő alkotás a Pieta, amely a kolozsvári Szent Mihály Székesegyházban található.

Ezt már rögtön a diplomamunkám elkészítése után faragtam. S nem is igen különös, hogy éppen ezt a témát, hiszen az erdélyi nép körében igen nagy istenhitet tapasztaltam, s magam is egyházi iskolában nevelkedtem. A Szent Mihály templomot éppen akkor restaurálták, 1957-ben, s ebből az alkalomból kértek fel a Pieta elkészítésére. Magyarvistáról hoztak nekem gyönyörűen épített bivalyszekerekkel követ. Nagyon jó kő a vistai, de kinti használatra nem alkalmas, mert nem fagyálló. Viszont szép, fehér szemcséjű, homogén kő. Ebbe faragtam bele néhány hét alatt a kompozíciót, amely a keresztről való levételt ábrázolja. Három alak áll a kereszt alatt, balról a Szűzanya, jobbról arimateai József tartja Jézus testét.

S íme, az arcok magyar parasztok arcát idézik.

S ha még hozzávesszük, hogy magyar felirat is van a domborműben, sőt rovásírás is, akkor el lehet képzelni, milyen dühöt váltott ki a román hatóságokból. Úgyhogy sietve be is falaztatta az építésvezető a falba, bebetonozta, vasalta. Ott van a torony alatti kápolna falában, az emberek nagyon szerették, fényesre simogatták Jézus lábait. Egy időben, a dühöngő Ceausescu diktatúra idején ugyan elkerítették, nehogy baja essék. De immár másfél évtizede hozzáférhető megint, legalábbis a szemnek. A megbízást tulajdonképpen Márton Áron püspöktől, Erdély legendás főpapjától kaptam, igaz csak közvetve, mert ő akkor már szobafogságban volt Dél-Erdélyben, Gyulafehérvárt. Áldását küldte a tervre, azt üzenvén: nagyon tetszik neki. Úgyhogy személyesen csak gyermekkoromban találkoztam vele, ő lévén a Szent Mihály templom plebánosa, sokakkal együtt nála voltam első áldozó, s ő bérmált. Felemelően szép szent beszédeit többször volt alkalmam hallani.

Mondhatom azt, hogy első tanítóiskolád maga Erdély volt, az erdélyi nép és táj együtt. Azonban legalább ilyen fontos az alma mater: a kolozsvári piarista gimnázium.

Az iskola pontos neve: Kolozsvári Római Katolikus Zágoni Mikes Kelemen Piarista Főgimnázium volt. Itt nevelkedtem első elemista koromtól érettségiig. Ez egy hatszáz éves ősi alma mater volt, csodálatos gazdag múlttal. Ott tanult Mikes Kelemen, Pázmány Péter többek között. A tanáraim, a papok nagyon tiszta erkölcsre, hitre, magyarságra, tudományra tanítottak, neveltek. Itt lettem az, ami ma is vagyok, csak hálával tudok visszaemlékezni tanáraimra.

A háború után, a ránk zúduló kommunizmus kikezdte ezt a régi iskolát is, mint mindent Erdélyben, de Romániában is. Mindent elkövettek, hogy ezt az iskolát bezárják, megszüntessék, a magyar fiatalság oktatását lehetetlenné tegyék. Én magam akaratlanul is hozzájárultam ahhoz, hogy rossz szemmel nézzenek a hatóságok az iskolámra. Ugyanis ,amikor kitört a béke, nekem jutott a feladat, meg egy osztálytársamnak, hogy harangszóval hirdessük ki a béke beköszöntét. Azonban a gimnáziumnak olyan nagy harangja volt, hogy ezt tilos volt meghúzni, mert megrepesztette a hangja a torony falát. Ám, most parancs volt rá, s nem lehetett ellenkezni. Felmentünk a toronyba, s ketten ráncigáltuk a kötelet, de ez csak arra volt elegendő, hogy félrevertük a harangot, nem tudtuk beindítani. Vihar elé harangoztunk a béke napján! Amiről hamarosan ki is derült, hogy nem igazi béke köszöntött ránk, erdélyi magyarokra, hanem valódi vihar, nehézségek zúdultak ránk. Most jött csak a valódi elnyomásunk, kisemmizésünk, megalázásunk. Úgyhogy a harang végül is jól szólt, veszély, vihar közeledett. Ebből azonban nagy botrány lett, azzal vádoltak meg bennünket, hogy szándékosan harangoztunk félre, s az iskola amúgy is szálka lévén a hatóság szemében, jó ürügy lett ez arra, hogy megbélyegezzenek. Megkaptuk a később annyiszor hangoztatott jelzőket, reakciós, nacionalista, irredenta. Sok inzultus érte a gimnáziumot, míg aztán sok más nagyhírű iskolával egyetemben tényleg bezáratták.

Mire én utolsó éves lettem, a ballagást betiltották. Az akkori Kisz-titkár azt mondta: mi forradalmi ifjúság nem ballagunk, mi rohanunk a forradalomba.

Közben 1948-ban megszüntették a piarista gimnáziumot, úgyhogy az utolsó évben minket áthelyeztek végzősöket a volt református gimnáziumba, amely ekkor már állami iskola volt. Itt kellett érettségiznem.

És eljött a választás ideje, merre tovább? Édesapád már egyéves korodban megjósolta.

Kisgyerekként mindig a gyalupad körül játszadoztam, miközben édesapám faragott. A gyalupadon voltak sorban a vésők, s mikor egyszer ezek után nyúltam, leesett az egyik éles véső és a fejembe állt. No, fiam, megkeresztelt a véső, te is szobrász leszel-jegyezte meg édesapám. Én ismertem már ezt a történetet, de ellene fordultam, mert orvosnak jelentkeztem. Akkoriban, a háború után sokan választották ezt a szakmát. Hivatást éreztem magamban a gyógyításra, kerékpárral jártam a várost, s orvosságot vittem szegény, magatehetetlen betegeknek, s injekcióztam őket. Ez önkéntes szolgálatom volt, még főiskolás koromban is folytattam. Az anatómia is igen érdekelt, részt vettem több boncoláson. Szóval orvosnak jelentkeztem, s míg vártam a felvételi eredményét, ablakunkból szénnel rajzoltam az elém táruló várost. Édesapám szerint nagyistvános rajzok lettek, vagyis dicsérte a stílusomat. Végülis nem vettek fel az orvosira, arra hivatkoztak, hogy kispolgári családból származom. Akkor ez az egyik kulcsszó volt az un. osztályidegenre. Közben kikéstem a képzőművészeti főiskoláról. Az akkori rektor azt mondta, ha megfaragom édesapám egyik szobrát úgy, hogy nem tudja megkülönböztetni az eredetitől, felvesz soron kívül. Kijelölte számomra az Alszeg című szobrot. Én neki is kezdtem, de olyan kutya nehéz volt, hogy néhányszor sarokba vágtam a vésőt azzal, hogy nem csinálom tovább. Végülis sikerült megfaragnom, s oly jól sikerült, hogy a rektor nem tudta megmondani melyiket készítette édesapám. Így kezdhettem el a képzőművészeti főiskolát, amely ekkor még a kolozsvári Magyar Képzőművészeti Intézet nevet viselte. Számtalan fiatal tehetséget hoztak a székelyföldről és magyar tanárok oktattak bennünket. Azonban hamarosan szemet szúrt ez a román hatalmasoknak, úgyhogy két esztendő múltán már román nevet adtak a főiskolának és román tanárokat hoztak. De így járt a szinésziskola is Kolozsvárt. Az új hatalom terjeszkedett, és egyre kisebb teret engedett nekünk, magyaroknak.

Most jött csak igazán a nagy művészi harc és küzdelem a számodra. Hiszen egyrészt el kellett különülnöd édesapád művészetétől, másrészt el kellett felejtened a népi faragások stílusát. Hogy létrejöhessen a te egyéni hangú művészeted.

S akkor még nem beszéltünk a szocreálról, amelyet akkor egyedüliként erőszakoltak ránk. A szocreál valójában egy művészet ellenes irányzat volt, ennek csak annyi haszna volt, hogy minket tanulókat rákényszerítettek arra, hogy tiszteljük a természetet. S mert ennek a másolását követelték, várták el tőlünk, szigorú tanulmányok folytatását írták elő. Megtanultam tehát a mesterséget és a természet utáni rajzolást, pontos fogalmazást. Édesapámmal kapcsolatban eldöntöttem, hogy csak a gyökerek lehetnek közösek a művészeteinkben, a tiszta forrás, amelyből Bartók is merített. Az ő útját azonban nem folytathatom, azt meg kell hagynom neki, fejlessze ő. Nekem meg kell keresni a magam útját, azon elindulnom, hogy kialakítsam a saját hangomat.

Érdekelne, hogy ezt hogyan és mennyi idő alatt lehet megtenni. Elhatározza egy fiatalember, hogy ő keres magának egy egyéni művészeti utat, s aztán hogyan lát neki a megvalósításnak?

Bizony nem ment ez egyik napról a másikra, és nem volt harc nélkül való. Amikor ez megfogalmazódott bennem, kerestem az élményeket, amelyek kiindulópontjaim lehetnek. Ilyenek voltak a székelyföldi, erdélyi, moldvai barangolásaim. A valódi népi művészet megismerése, s ebben jelentősége volt a népzenével való találkozásomnak is. Mindezek összeadódtak bennem és fokozatosan alakították, érlelték a formavilágomat, a kompozíciós elképzeléseimet, a szerkezeti megvalósításaimat. És mindezekből alakult ki évek hosszú során az én egyéni stílusom.

Tehát, ha jól értem, elsőként elméletben megfogalmaztad a hitvallásodat, ez az ars poetica nevet viseli ma, aztán sok kísérleten keresztül alakítottad ki ehhez a megfelelő formavilágot és technikát.

Az itt vázolt gondolatokat én már főiskolás koromban megfogalmaztam magamban, magamnak. S az első ilyen megvalósítás a diplomamunkám volt. Ez mintegy két méteres nagyságban az ülő Adyt ábrázolta. Tömör, nagy, nyugodt, sima formákból terveztem s faragtam. Élesen elkülönült a követelt szocreál által diktált formáktól és attól is ami az édesapám világa, stílusa volt. Nem tudtam befejezni, úgyhogy nem maradt meg ez a szobor. A tanáraim addig piszkáltak miatta, hogy nem volt erőm befejezni. Csak egy példa, jött Bukarestből a fő művészeti tanár és kérdezte az egyik főiskolai tanártól/nem is akarom megmondani a nevét!/, hogy ki ez a nagy alakzat. Azt mondta az én tanárom, aki maga is magyar származású, hogy ez egy szifilitikus, alkoholista magyar költő, s legyintett. Így vették el a kedvemet a folytatástól, míg aztán egy napon nekiestem a kalapáccsal és szétvertem a szobrot.

Dühösen?

Igen, nagyon meg voltam sértve, el voltam keseredve.

Ez az első és utolsó alkalom, hogy elpusztítottad a saját szobrodat?

Nem, többet is abbahagytam vagy szétromboltam, de csak akkor, ha nem voltam elégedett vele. Ilyen bosszantó alkalom nem volt több. Végül is kikéstem az államvizsgából, s egy év múlva mutattam be egy másik művet, egy kisebb szobrot.

A fennvaló azért igazságot szolgáltatott Szervátiusz Tibor és Ady Endre viszonyában, mert 1968-ban elkezdted készíteni azt a portrét, amelyet ma, mint az andezit Adyt ismer a közönség.

Ennek a létre nem jött ülő Ady szobornak a folytatása ez, amennyiben nagy, csiszolt felületekből alakítottam ki. S szinte annak a kárpótlásaként kezdtem el faragni ezt a szobrot. Magam mellett akartam tudni szellemét, magyarságát. Ebben az irtózatos kemény, vulkanikus kőben sok mindent összefoglaltam Adyról.

Említésre méltó a kő története is, ezt a kolozsvári kőfaragóktól kaptam, ők Nagybányáról hozták kőmintának. Nekifogtak faragni, de nem tudtak megbirkózni vele. Amikor nekem adták, mosolyogtak. Ezt a mosolyt akkor értettem meg, amikor magam is hozzáláttam a munkálásához. Illetve láttam volna, mert lepattant a kőről minden ütés, a véső még csak egy karcolást sem ejtett rajta. Elrongyolódtak a vésőim, de nem boldogultam vele. Megkutyáltam magamat, s elhatároztam, csakazértis legyőzöm az andezitet. Vídia véső még akkor nem volt, a hagyományos nem fogott a kövön, így kénytelen voltam magam kovácsolni keményebb vésőt. Így is nagy küzdelem volt, és hallatlan kitartást igényelt. Végülis tizenhárom évig faragtam. De amikor megmutattam a kőfaragóknak, hitetlenül álltak előtte és gratuláltak, hogy legyőztem ezt a kemény követ.

A párját, Móriczot, már két esztendő alatt megfaragtam, akkorra már készen voltak az új szerszámaim, és kikísérleteztem a módszert is.

Valójában az Ady az első létportréd, ahogyan később elnevezted művészetednek ezt az ágát.

Létportrénak nevezem, mert fényképszerű portrét nem készítettem senkiről, azt a műfajt idejét veszítettnek tartom a fénykép és a film megjelenése után. Nem arcot, sokkal inkább sorsot ábrázolok, tömörítek be egy portréba. A sorban a következő a Bartók fej, amelyben egy kicsit a zenéjére is szerettem volna utalni. S talán sikerült is abban az egyszerű mészkőben ezt megjeleníteni. Megalkottam másféleképpen is Bartókot. Itt a zeneszerző bronz alakja két kissé elhajló kopjafa között áll. A két fejfa az ősi kultúra nyomait hordozza. Ez jelzi azt az ihletet, amelyből Bartók is táplálkozott, s megalkotta hatalmas életművét, amelyet annyira szeret a világ. Éppen azért, mert ilyen, hordozza magában nem csak népének, de az egész Kelet-Európai térségnek a feszültségét, drámaiságát. Ugyanakkor mindez az ősi elemekhez visszanyúló, a legegyszerűbb pentaton rendszerből épült. De ezzel képes a legbonyolultabb kozmikus viszonylat kifejezésére is a zeneszerző. A pentatóniát én átvitt értelemben, tehát, mint az ősi gyökerekre támaszkodó, tiszta, világos gondolkodást tartom követendőnek a magam szobrászatában, de a politikában is.

Megfaragtam még Szabó Dezsőt, Németh Lászlót is. Azért is készítettem el róluk a szobrot, mert szerettem volna, ha mind körülöttem vannak, akiket nagyon szerettem, szellemileg tanítóimnak tudtam. Erősítést adtak nekem a kisebbségi sorsban, de később is, hiszen valahogyan mindig kisebbségbe kerültem. Az áttelepülés után is, úgy éreztem, s ma még hatványozottabban igaz ez, hogy kisebbségben van ebben az országban a magyarság, a magyar szellem, a magyar művészet.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a diplomaosztáshoz. Ma azt gondolnánk, egy művész megkapja a diplomáját, s aztán elindul a saját feje után, azt csinál, amit akar. Ám akkor, nem így volt.

Államvizsgám után tagja lettem a művészek szövetségének, kötelező jelleggel. A szövetség akkor nálunk Erdélyben még direktívákkal irányított bennünket. Egyszer például úgy döntöttek, hogy mindenkit elküldenek falumunkára. Így kerültem én Székre, de erről már korábban beszéltem. A kényszerből végül megszületett a nagy találkozásom a népzenével. S ez a művészi utamat is kijelölte. Annyira megszerettem a népzenét, hogy többször elkísértem Kallós Zolit gyűjtőútra is. De egyedül is gyűjtöttem Széken, ahová többször visszamentem, hogy hallgassam azt a gyönyörű muzsikát és éneket, amely elsőként megfogott.

Sikerült egyébként megtanítani a székieket valamire, hiszen a kiküldésed egyik feladata volt ez is?

Tanítani nem tudtam őket, ám én, mint elmondtam, egy életre szóló tanítást kaptam tőlük.

Rajzolni viszont sokat rajzoltam, ezeket hazatérésem után be is kellett mutatni a szövetségnél. Kaptam is a fejemre, mert azt mondták, ősmagyar típusokat rajzoltam. S nyilván azért is mentem oda, hogy ezeket megtaláljam, s ez bizony nacionalista magatartás. Ó, hányszor olvasták ezt később is rám, aki egyszerűen csak magyar voltam és az is akartam maradni! A román főnökök kijelentették, hogy elvágtam magam alatt a fát, azért járok a székelyföldre, Moldvába,mert revizionista vagyok, és ki akarom mutatni a magyarság ezer éves jogát e földre. Mitagadás ha nem is ki. de felmutatni mindenképpen szerettem volna ezt az igazságot. Rajzokkal, szobrokkal. Így aztán igen gyorsan a nemkivánatos kategóriába kerültem, megbízást nem kaptam, támogatást sehonnan sem várhattam. Ha édesapám, aki akkor már elismert, megbecsült művész volt, nem segít, bizony éhen is halhattam volna.

Kiállításokra a műveimet nem vették be. Ha jött zsűri Bukarestből, mert mindig onnan jött, megálltak az ajtóban, s ha meglátták a szobromat, már rendelkeztek is, hogy ki vele! Csak ezután léptek be a terembe zsürizni. Nagy nyomorúságomban két évet kellette eltöltenem a bábszínházban bábok faragásával, hogy valami kevés jövedelemhez juthassak, eltarthassam a családomat. Eztán jött édesapám segítsége, aki időközben állami díjat kapott.

Arra is kiterjedt a hivatalosok figyelme, hogy a magyarság előtt valamiképpen kompromittáljanak. Sokszor szólítottak fel úgymond ősi román emlékművek készítésére, megtervezésére. Román katonai hősök, Decebál és más román hősök emlékműveit akarták velem elkészíttetni. Amit én nem tudtam, de nem is akartam elvállalni. Főhetett aztán a fejem, hogyan bújjak ki a dolog alól büntetés nélkül!

Például egyszer a román katonai emlékmű pályázatán kellett részt venni. Hevenyészve összeállítottam egy makettet, s beküldtem. Nagy meglepetésemre, az én tervem nyerte el a zsűri tetszését, nagyon modernnek találták. Ki is jelöltek egy helyet a kolozsmonostori apátság dombján. Szerencsémre voltak irigyeim, néhány vasgárdista kollegám úgy gondolta, a román hősi emlékművet mégse magyar készítse. Kérvényeket írtak Bukarestbe, s ott úgy döntöttek, hogy formálisan lebonyolítanak egy pályázatot. Engem viszont biztosítottak, hogy legyek csak nyugodt, én fogom megkapni a megbízást. Erre én formálisan megsértődtem, s azt mondtam, hogy akkor nem is akarok részt venni ebben a pályázatban. Végül is nem lett román katonai hősi emlékmű Kolozsvárott, holott nagyon sok településen emeltek ilyet. Most azt kérdezhetnéd, miért nem vállaltam el, hiszen nem volt bevételem, megbízásom. Nem lehetett tisztességgel elvállalni, úgy voltak kiírva ezek a pályázatok. A kiírás szerint emléket kellett állítani annak a román katonának, aki hősi harcok árán visszafoglalta Erdélyt, a megszálló, revizionista, fasiszta horthysta seregek uralma alól. Hát hogyan vállalhattam volna én ezt el!

A Börtönt, vagy későbbi nevén. Szülőföldem, Erdély című kompozíciódat 1964 készítetted el. Ez a megdöbbentő, új technikával készült mű ezentúl fontos szerepet játszott abban, hogy ezeket a kényszerű pályázatokat kivédjed, hogy nyugodtan alkothass.

Ebben szellemileg, lelkileg mindaz benne van, ami a kisebbségi élettel kapcsolatos. Egy kegyetlen, rideg szerkezetű kompozíció, amelynek a vízszintes és függőleges oszlopai egy börtön rácsait idézik, ugyanakkor egy nagy keresztet képeznek. Tele vannak apró kis vibrációkkal. Ezek mintha a rácsok mögött lévő emberek, reszkető idegszálai lennének. A rácsok mögül vaslemezből kalapált emberi maszkok, nem is arcok tekintenek ki a szabad világ felé vágyakozva, fájdalmasan és szenvedve. Ezek a maszkok azokat az embereket jelképezik, akiket elfogtak, bezártak, megvertek és megöltek. Ezeket a fájdalmas arcokat hegesztő pisztollyal vágtam ki a vaslemezből, aztán domborítottam és kalapáltam. Ez a nehéz munka is látszik a kompozíción. Ha hiszed, ha nem ezt is egy kényszermegbízás kapcsán alkottam. Tudniillik l964-ben volt az évfordulója annak, hogy Románia kivált a háborúból. Ezt az évfordulót kellett mindenkinek művekkel ünnepelni. Én a Börtönt készítettem, így ünnepeltem. Felvitték a többiek alkotásaival Bukarestbe, ahol az országos kiállítást rendezték. Másnap ugyanaz az autó megállt a házunk előtt és levették róla az én szobromat. Azt üzente a kiállítás szervezője, ha ezt kiállítja ugyanoda kerül, ahol az én maszkjaim vannak.

De volt egy mellékpontja a rendeletnek, miszerint, amely műveket az országos kiállításra a zsűri nem fogad el, azokat a megyékben és tartományokban zsürizés nélkül kiállíthatják. Így ki is állíthattam a kolozsvári művelődési palotában ezt a szobromat. Az emberek megrendülve nézték, s igyekeztek palástolni érzéseiket, azt, hogy megértették az üzenetemet, szándékomat.

Nem lett bajod belőle?

Nem vetett jó fényt rám, de különösebb bántódásom nem esett, legfeljebb még rosszabb szemmel néztek rám a pártkatonák. Ezután több felkérést kaptam, lehet, hogy provokációként, román nemzeti hős emlékművének elkészítésére. Ezentúl én mindig a Börtönt küldtem be, de mindig más műleírással, s azzal a megjegyzéssel, hogy ez fejezi ki legjobban azt a gondolatot, amit ezzel az ünnepléssel kifejezni akarnak. Nem is válaszoltak a küldeményeimre. Szerencsére mindig megúsztam a dolgot, megszabadultam ezektől a kényszerektől. Ez egy olyan érdekes szobor, értették az emberek nemcsak nálunk, hanem Berlinben is. Az akkori Nyugat-Berlinben is ki volt állítva a Spandauban, ott az emberek úgy néztek rá, mint a vasfüggöny jelképére, és sírva álltak többen előtte.

S amikor áttelepülni készültem Magyarországra, csak ezt az egyetlen szobromat engedték áthozni, a többire azt mondták, az román nemzeti vagyon. Ettől viszont alig várták, hogy megszabaduljanak!

Tegyünk igazságot a Börtön körül. Ez egy nagyszerű, drámai mű, amelynek elsődleges funkciója nem az volt, hogy pályázatoktól riassza el a hivatalosokat, de sokkal inkább az, hogy kikísérletezzél egy új technikát, amellyel aztán még nagyobb műveket hoztál létre. A huszadik század második felének két legnagyobb szobrát, szerintem.

Szinte egy időben készült vele a Kolozsvári Krisztus című szobrom, de az némiképp eltért ettől, mert azt leginkább lemezdomborítással alkottam, de itt is alkalmaztam a csepegtetést és forrasztást. Ketten váltak előtanulmányává a Tüzes trónon című szoborhoz, amely méretben és mondanivalóban is túlnőtt emezeken. A nagy Dózsa szobrot apró vörösréz lemezekből forrasztottam, hegesztettem, csepegtettem, vagyis létrehoztam a fémolvasztásnak a gyöngyöző, rücskös felületét, amely nagyban erősíti a mű drámai hatását. Ezekhez a szobraimhoz még vázlatot sem készítettem, az egészet felépítettem, s munka közben fejlesztettem, alakítottam.

Hogyan lehet, hogy egy tragikus téma, egy tragédiát árasztó mű, mégis a reményhez juttatja el a nézőt?

Nem véletlenül. A tragédia, akár az életben, akár a művészetben a katarzis révén megtisztítja a lelket, akár egy egész nemzetét is. A csúcspontjához érkező feszültség után jön a megkönnyebbülés sóhaja: eztán teljesen másként lesz. Eztán csak szebb, jobb következhet! A tragédia jelenléte a képzőművészetben, főleg a szobrászatban nem szokványos, legfennebb úgy, hogy elbeszéli azt. Én mindig arra törekedtem, hogy formai megoldásokkal fejezzem ki a feszültséget, a drámaiságot. Dózsánál ezt a vázzá égetett test csontjainak ritmusával, néha diszharmóniájával igyekeztem elérni. A fából készült szobrok esetében a megnyújtott, sikoltásvékonyságú alak érzékelteti. Ilyen többek között az Ispánkút vagy a Székely Pieta. A művészetben én a drámát tartom a legmagasabb rendű műfajnak. Ehhez kerestem a szobrászatban az utat. A művészet egyébként egy nagy zöld mező, ahol utak csak mögöttünk vannak. Nekünk kell új ösvényeket taposnunk, új utakat találnunk, hogy a nemzet, az emberiség számára új művészetet teremthessünk. Ez a legnehezebb. de egyben a legszebb feladat is.

Ezek igen nagy méretű alkotások három illetve három és félméter magasak, s a szélességük is egy és három méter. Ez az oka, hogy azóta sem készítettél hasonló szobrokat, hasonló eljárással?

Nem a méret az oka, hiszen kőből és fából is készítettem hasonló nagy műveket. Sokkal inkább nehézséget okoz, hogy egyrészt töménytelen anyag kell hozzá, másrészt irtózatosan sok és nehéz munkával lehetett csak létrehozni őket. A nagy Dózsán négy éven át dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ezt a megoldást, ezt a lehetőséget ezekkel a művekkel kimerítettem. Nem szabad még néhányat létrehozni csak azért, hogy ismételjem magamat.

Vagyis, akkor te nemcsak másokat, még magadat sem utánzod?

Nem. Nagyon izgalmasnak tartottam művészileg, formailag is ezt az anyagokkal való küzdelmet. Nyilván nem véletlen, hogy egybe esett ez a nagy munka, életemnek a legnehezebb időszakával, a securitate egyre fokozódó zaklatásaival. Úgyhogy nem volt nehéz magamban fenntartanom azt a feszültséget, amelyet a Tüzes trónba sűrítettem. Minden nap részem volt belőle, csak tovább kellett adnom az alkotásnak.

Azt csak később vetted észre, valójában nem tervezted így, hogy ha a Tüzes trónon Dózsáját a hátára fordítanánk, kirajzolódik nagy Magyarország térképe. A Trianon előtti országé.

Nem terveztem, így alakult. S nem véletlenül alakult így. hiszen ez a magyar tragédia bennem volt, bennem van, s minden művem ennek az átérzéséből, vállalásából jött létre.

Valójában minek akartál emléket állítani ezzel a szoborral?

A fém mindig érdekelt, a családban több kovács és kocsigyártó volt. Mindenképpen szerettem volna fémből létrehozni szobrot, de Kolozsvárott akkor még nem volt bronzöntési lehetőség. /Ma sincs./ Ezért kellett kitalálnom a fent leírt módszereket. Gondolatilag Dózsából indultam ki ezúttal. Dózsa ismeretes, ismert a tragédiája. Ennél tágabb értelmet akartam adni a műnek, belesűríteni a bukásainkat, tragédiáinkat, a későbbi tüzes trónjainkat. Benne vannak tehát a későbbi forradalmi bukásaink, de benne van Trianon is. Tulajdonképpen Trianon teljes kifejezése, mivel a végtagjai hiányoznak, levágták, leégették. Megmaradt a törzs, amely kegyetlenül vergődik, szenved, kinlódik az életért, a megmaradásért. De továbbmenve: ebben benne van az egész huszadik század, a két világháború iszonyú sok pusztulása, tragédiája. Utal az atomháborús veszélyekre, Hirosimára, Nagaszakira, s így az egész emberiség tragédiája benne sűrűsödik.

Mementó akar tehát lenni?

Igen, főként a huszadik századé. Semmiféle tapasztalatom nem volt előzetesen a fém megmunkáláshoz, menet közben alakítottam a szobrot. A szívtájékkal kezdtem, egy hosszú botra ráerősítettem egy kisebb fémlapot, amely a szegycsontot adta, s e köré építettem fel a bordákat, majd a gerincet s a többit sorra. Mint egy hidat úgy építettem és teljesítettem ki a kompozíciót.

Érdekes lehet talán, hogy a két nagy Petőfi szobromat is fémből terveztem eredetileg, azonban az áttelepülés körüli sok idegesség, titkosrendőri zaklatások, no meg a pénztelenség miatt végül is fában faragtam meg őket. A Petőfi szobraimnál is ugyanígy tetten érhető az a szándékom, hogy a konkrét példát egyetemes mondanivalóval társítsam. Ismerjük Petőfinek a sorsát, vállalását, tudjuk azt is, hogy milyen durván tiporták le a forradalmunkat, szabadságharcunkat. A szoborral azonban általában a magyar szabadságvágynak is emléket akartam állítani, tehát belesűrítettem az 56-os forradalmat is. S azzal, hogy a Petőfi halála című műalkotás álló figurát mutat, azt akartam sugallni, hogy a magyar szabadságvágy örök, s a szabadság legyőzhetetlen.

Vagyis a történelmi ihletettségű szobraid, mindig a nemzet sorsát ábrázolják?

Igen, a nemzet, de a huszadik századi emberiség sorsát és tragédiáját. De jellegzetesen a nemzet, a magyarság élete, történelme köré csoportosítom ezeket a gondolatokat. A tragikus témákhoz meg kellett keresnem a megfelelő formákat. A fémnél már beszéltem a formai újításaimról, a fában megformázott szobraim sem követik a klasszikus építkezést, a felület kezelése, a mély vésők alkalmazása, a szerkezet megtervezése, a szaggatott felületek, a nyújtott formák erősen drámai hatást keltenek. A fény a formák külső barázdáin csillog, s a mély metszésekben megül az árnyék. S ez a fény-árnyék, a jó és a rossz kettőssége fejezi ki ezeknek a szobroknak a tragikus voltát. A fát sohasem színezem, tehát a fekete színt nem festékkel érem el, hanem követtem a régi székely eljárást. Ők ugyanis a kapuk zábéját vagyis a kapu oszlopainak az alját, hogy ne korhadjon a földben, megégették, így tartósították. Én is megégettem a drámai szobraimat, a két Petőfit, Madéfalvi veszedelmet, a Fekete Madonnát többek között. Mikor a szobor már egy kicsit megkopott, patinásodott, gyönyörű erezeteket mutat fel a felületén.

Kérdezik sokan, sokszor, akik nem értik a művészetedet, hogy te ilyen sötéten látsz?

Egyrészt sötéten, mert a népünket ért sok megpróbáltatás, nehezség, s a személyes nehéz sorsom, a kisebbségi sorsból eredő megaláztatások erősen rátelepedtek a lelkemre. Vagyis van oka a sötétenlátásnak. Ugyanakkor a szobraim soha nem reménytelenséget sugallnak. A leszúrt, fekvő Petőfinek a feje felemelkedik, a Tüzes trónon ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe hullt, leégett kéz mutató ujja felfelé mutat. Az egész alak olyan vitális erőt mutat, hogy senkinek sem az jut eszébe róla, hogy ez egy szénné égett csontváz. Árad belőle a hatalmas erő, szinte szétrobbantja a teret. Munka közben bennem is ilyen hatalmas vitális erő volt, ami alakította a szobraimat, s éltette bennem az alkotásnak a szellemét, lendületét. Bízom abban, hogy a népünk is hasonló módon erős, vitális, és meg tud maradni minden nehézség dacára.

Különös, hogy éppencsak letetted a vésőket, amellyel a nonfiguratív szobraidat faragtad, s hozzáláttál a Börtönhöz, majd a Kolozsvári Krisztushoz. Kellett ez a kitérő?

Nem nevezném ezeket nonfiguratívnak, csak azért mert nem a látható világot mutatják meg. Egyébként részben a kényszer vitt erre a pályára tudniillik erősen megróttak a magyar történelmi vonatkozású szobraim miatt. A szocreálhoz pedig nem füllött a fogam, ezért nyúltam a jelképes beszédhez. Ugyanis abban a korban kötelező volt kiállítani, s aki ezt nem tette, annak veszélybe került a szövetségi tagsága. Márpedig az én szobraimat, mint korábban elmondtam, nem vették be a kiállításokra.

Megteremtettem a Napisten elnevezésű szobraimat. De ezek is a magyarságról szólnak, csak a szimbolumrendszerét mutatják fel, s ezt nem mindenki értette, érti. A témákat a magyarság ősi hitvilágából vettem, a régiek istenként tisztelték a Napot, s a székelyek ma is faragják a kapukba.

Elkészítettem a Napisten szerelmét, a kedvét és rendjét többek között. Márványból és fémből készültek. Az első, a Napisten szerelme valójában a diaszpóra márványból. Nagyjából egy kerek formát alkot, középen az anyanemzetet jelképező gömb, sugárzó nap forma, ehhez köröskörül kapcsolódik hat kisebb sugárzó napkorong, jelentve az elszakított magyarságot, de ugyanakkor az összetartozást is. A felület teljesen simára csiszolt és fényezett, s így szép csillogást adnak a formák. Tündökölnek, mint lelkemben a magyarok lakta vidékek. A sorozat többi tagja már fémből készült, fémküllőkből alakítottam ki a napsugarakat, s a középpontban a napkorong áll. Az egyik a Napisten rendje, egy szigorú, kerek formára alakított, vasküllőkből hegesztett szerkezet, a másik a Napisten kedve, kettős moebius-szalagrendszerre épített dinamikus térbeli szerkezet, szintén apró küllőkből tevődik össze. Az egészet szabadon hegesztettem, minden terv és kimérés nélkül. Azonkívül volt a Tejút, az Ördögszekér, a Fogoly Napisten, a Napisten haragja. De van ennek a korszaknak fából készült tagja is, igaz ez már nem a Napisten sorozathoz tartozik. A könnyek oszlopát három méteres szilfából faragtam meg. Ez egy nagyon személyes élményből táplálkozott: édesanyám súlyos, fájdalmas műtéten esett át, és sokat sírt fájdalmában. Ezekből a könnyekből építettem fel a könnyek oszlopát. Nagy kedvvel készítettem ezeket a szobraimat, jó kísérletet jelentett anyaggal, formákkal. Nem hiszem, hogy a későbbi nagy szobrokhoz elengedhetetlen lett volna ezek alkotása. De örülök, hogy elkészültek, s minden alkotás egyben gyakorlást is jelent.

Ezt a sorozatot akkor hagytam abba, amikor székelyföldről egy nagyobb társaság keresett fel a műtermemben, s azt mondták, hogy sokak kérését tolmácsolják. Térjek vissza a róluk, az erdélyi népről is szóló műveimhez. Mélységesen meghatódtam, és folytattam a megkezdett utamat, hogy népemről, nemzetemről szóljak a szobrászat nyelvén.

S visszatértél a láthatóbb, érthetőbb megfogalmazásokhoz.

Igen. De még hadd mondjam el, hogy azokat a Napisten variációkat én nagyon nagy méretekben képzeltem el, tizenöt-húsz méteresben szerettem volna felállítani az Alföldön vagy a Hortobágyon, hogy ha rásüt a nap, akkor csillogjon és sziporkázzon, szikrázzon. Szóval nem volt ez felesleges kitérő, most is azt mondom.

Miért vonzanak ennyire a hatalmas méretek?

A kis méreteket is szeretem, a monumentalitásnak nem feltétele a nagyság. Főleg fában dolgozom kisebb léptékben. Kicsi bálványokat, madonnákat, csángó- és kalotaszegi lányokat faragtam, s faragok ma is pihenésképpen. Ezekben kísérleteket is folytattam, formai elgondolásaimat próbáltam ki, aminek alapján a nagy szobraimnak a tömör formavilága is megszülethetett.

De mindig élt bennem a vágy, hogy hatalmas szobrokat tudjak létrehozni. Ott érzek igazi küzdelmet az anyaggal, ott éreztem és érzem kifejezhetőnek azt az erőt , ami bennem van. Mindig lenyűgöznek a régi, monumentális szobrok, az egyiptomiak például, a tíz, húsz, harminc méteres méretek.

Igenám, csakhogy azokat nem egy ember készítette!

Én eddig egyedül dolgoztam mindig, s ennél nagyobb műveket nem tudtam létrehozni, véges az energiám. Holott, szívem szerint, nem három, négy, hanem tíz-tizenöt méteres nagyságban voltak elképzeléseim.

No, volt ennél nagyobb szabású terved is! A millenniumi Szent Korona emlékműre gondolok. Azt milyen léptékűre tervezted?

A Dunán átívelt volna a Hadak Útja vagyis a Tejút, amely a folyó két partján egy szkíta szarvasból szökött volna a magasba. Ezt csillogó, rozsdamentes acélból szerkesztettem volna, szabálytalan csillagok özöne egy vastag szerkezeten. Alatta, a vízből egy hatalmas szikla emelkedett volna a folyó közepén, s rajta mintegy tíz méteres nagyságban állt volna a Boldogasszony bronzból készített alakja. A Tejút fölött a Szent Korona hű mása ragyogott volna egy sugárkévében. Azt szerettem volna, hogy legyen egy olyan szimbóluma a fővárosnak, mint Párizsnak például. De ez teljesen a miénk lett volna, témában és formában egyaránt. Minden fontosat szerettem volna belesűríteni, a történelemből és a lelkiségünkből. Természetesen ezt csak egy nagy csapat készíthette volna, ehhez egy ember nagyon kevés lett volna. Nem valósulhatott meg, sem akarat, sem pénz nem volt hozzá. Képességeim szerint azért létrehoztam meglehetősen nagy kompozíciókat, főként kőből. Csak felsorolásszerűen említek egyet-kettőt, a kőbányai Magyar Oltár hat méter magas, körülbelül tíz méter széles. De szintén hasonlóan nagy a győri Boldogasszonykő. Általában mindegyik köztéri szobrom nagy, mondhatom a legutóbbit: a Táti Ister párt végezetül. Kivételes a köztéri műveim között az orosházi, mert ott egy egész emlékparkot népesítettem be szobraimmal és a gyönyörű, természetes kövekkel, amelyek a nagy történelmi tragédiáink évszámait hordozzák. A köveket válogattam, forma, nagyság szerint, s már az elhelyezésükkel is gondolatok hordozóivá tettem őket.

A Táti Ister párt bálványszerű, sima, tömör nagy felületekből alkottad. Míg a többiek zömében mély domborművek, s a részben természetes körvonalaikat megőrző kövek együttesei már önmagukban műalkotások.

Igen, szép köveket akartam mindig keresni, a természet által koptatott, töredezett köveket, s mintegy kontrasztként a durva szélű sziklákba faragtam bele a mívesen megmunkált domborművet. A kettő együtt nagyon szépen él és kifejező.

Többször gondoltam, miközben néztelek munka közben, hogyan válogatod és helyezed el a nagy sziklákat, hogy mintha a sok ezer éves kultikus helyek lettek volna ihletőid. Úgy érzem, te már nagyobb funkciót szántál ezeknek a műveknek, mint az ma megszokott.

Valóban kultikus helyeket akartam kialakítani. Így a leginkább a Szent György térre tervezett, s meg nem valósult aradi vértanúk emlékművét szerettem volna nemzeti kultikus helyként létrehozni. Úgy terveztem meg, a pentatonia és az ősi számmisztika szabályai szerint a kövek, sziklák csoportjait, hogy sugaras utak vezettek volna be a középpontban elhelyezett mártír szobrához. Kifelé ezek az utak az elszakított magyarság irányába vezettek, s mintegy érzelmi antennaként onnan tolmácsoltak a kör közepe felé üzeneteket. A kivégzésére váró mártír esküre emelt keze mintha Petőfi Nemzeti dalát aposztrofálná: a magyarok Istenére, esküszünk... Az volt a vágyam, hogy nemzeti ünnepünkön vagy csak egyszerű hétköznapokon ide eljöttek volna a magyarok, s katartikus élményekkel távoztak volna, megerősödve magyarságukban. Mert a drámai szobraimmal mindig is erre törekszem, a katarzis élményével erősödjön meg létében, magyarságában nemzetem. Nemzeti kultikus helyet, de szellemi kultikus helyet is akartam építeni, s ilyennek szántam a kőbányai kompozíciót is.

Mindenki annyit lát egy műben, amennyi saját magában, lelkében van. Eszerint képes belelátni a szobrok, emlékművek lelkébe, mélységeibe.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szobrászat az anyag művészete, és csak úgy érdemes szobrokkal foglalkozni, ha az minél nemesebb anyagból valósul meg. Csak így van maradandó értéke. De ez semmiképpen nem jelenthet dekorációt! Az én elképzelésem szerint a nemes anyagnak társulnia kell mély szellemi tartalmakkal, amelyek egy nemzet lelkéből születnek, és azt szolgálják. Mindenképpen kell lennie kultikus céljának és feladatának. Ez évezredek, évtízezredek óta így volt, a művészet mindig az embert, a humánumot szolgálta, s a szépséget akarta teremteni általa. Most azonban eljutott a művészetnek nevezett valami oda, hogy immár embertelenné vált. Nem szolgálja azokat a nemes emberi célokat, amelyeket hosszú évezredek során szolgált. Ezért születnek ma un. művek tartalom, gondolat és szellemiség nélkül, anyagtalan anyagokból, papírból, gipszből, szemeteskukák tartalmából, silány anyagokból. Én ezt teljes szívemből, elutasítottam, elutasítom, s minden erőmmel azon vagyok, hogy helyre billentsem a rendet az értékek mentén.

A Húsvét szigetek civilizációja idején úgy gondolta a szobrász, s vele persze a nép is, hogyha megformázza a megholt embereket, fejüket, akkor a szellemüket is bezárja a kőbe, s azok erősítik az élőket.

Magamnak is az a célom, hogy a munka során a bennem lévő vitális erőket átvigyem az anyagba, hogy aztán az majd sugározzon a rátekintőre. Bizony ez sokszor nagyon nagy erőfeszítést igényelt, s minden erőmet elszívta a munka. Ezeket a szellemi, vitális energiákat beleszorítom, belesűrítem az anyagba, és az az érzésem, hogy a létrejött szobraim immár önálló lényként sugározzák időtlen időkig amíg léteznek. Ezeket a gondolatokat főként a köztéri munkáimra vélem igaznak, hiszen azoknak közösségi feladatuk lesz. Természetesen a többi művemet is hasonlóképpen alkotom. Ezért ma nagyon is meg kell küzdeni, mármint az elfogadtatásért, mert ma olyan divatok alakultak ki a művészetben, a szobrászatban, hogy minél kevesebb energiával, minél könnyebben megmunkálható anyaggal akarnak dolgozni. Én mindig a legnehezebb utat kerestem, s boldog voltam, ha a kemény andezitet végül is legyőztem. Ugyanis harc a szobrászat, méghozzá nem is kis szellemi-fizikai harc és küzdelem. Temperamentumosan dolgoztam, az érzéseim sarkalltak, kényszerítettek, akkor kegyetlenül ütöttem, püföltem az anyagot, hogy minél előbb láthatóvá váljanak gondolataim. Az élettelen, más szerkezetű anyagba vitalitást, történelmet, drámát, katarzist mindent bele akartam sűríteni. Ez a szobrászatban a csodálatos dolog, hogy lelket lehel az anyagba. Előttem áll egy andezit tömb, s azt addig csiszolom, faragom, koptatom, érlelem, amíg az egyszerre Adyvá kezd válni. Ady csömöre, dühe, undora, népéért való aggodalma ott lüktet a kőben s általa kifejeződnek az én hasonló érzéseim is.

A globalizmus nemigen kedvez ennek az alkotási módnak, művészetnek.

A globalizmus nemcsak a művészetben, de mindenben arra törekszik, hogy züllesszen, romboljon. Erkölcsöt, értéket, szellemet, mindent. A politikában, a gazdaságban, s így a művészet minden ágában is. Ez nem vezet sehová, illetve oda, ahová már részben vezetett is. A semmihez, a nihilhez. Ez szerintem nem tartható tovább, vissza kell találni arra az útra, amely az értékeket képviseli, s a művészetben pedig az örök értékekre kell rátalálni újra.

Egy művésznek, aki elkötelezett népéért, nemzetéért, fel kell emelnie a szavát a rossz tendenciák ellen?

Igen. S én mindig is megszólaltam, s ellene beszéltem a rossznak. De leginkább a műveimmel protestáltam, protestálok. Ez az én kifejezőeszközöm.

Teszek egy nagy ugrást, vissza az időben, egészen az ötvenes évekig megyek vissza, amikor főiskolás voltál. Az akkori Erdélyben, Romániában volt valami lehetőséged a világ művészeti irányzatainak megismerésére, a kortárs nyugati művészeket ismerted?

Nálunk a főiskolai oktatás az impresszionizmussal zárult. Újabb korok művészeiről nem lehetett még hallani sem, igy csak kerülő utakon szereztem be valamelyes ismeretet, így szereztem némi tudomást arról, hogy vannak a huszadik századnak különböző irányzatai, izmusai. Eljutottak egész a formabontásig, a formarombolásig, addig a végső pontig, amikor festményként lehetett kiállítani egy üres keretet. Ezt elrettentő példaként emlegették nekünk, mint a formalizmus és a nyugati dekadencia megtestesülését. Látni, azidőben egyetlen ilyen művet sem láttam.

Erre mondhatnánk, hogy semmit sem veszítettetek, hogy ez nem jutott el hozzátok. De nem ismerhettétek meg a kor értékes műveit sem!

Nem utazhattunk sehova, még Magyarországra is először 1962-ben jutottam el. De ez az ország is a kommunizmus és a szocreál börtöneibe volt szorítva, itt sem jutottam több információhoz. Egyedül Moszkvába, Kijevbe és akkor még Leningrádba mehettem a szövetség engedélyével, sőt küldötteként. A leningrádi Ermitázsban 1965 körül láttam életemben először Van Gogh-ot, Rembrandtot és El Greco-t. Ő volt a legnagyobb hatással rám. Addig albumból is csak egy-két műveiket ismerhettem meg.

Ennél sokkal megdöbbentő élmény volt számomra a sok gyönyörűséges ikon. És egy életre szóló emléket szereztem az akkor szenzációszámba menő paziriki ásatások anyagának kiállításán. Emléket és új történelmi szemléletet. Egy szkíta király sírjának teljes anyagát láthattam. Kétezernégyszáz évig be volt fagyva a sír az Altáj hegység gyomrában, s így teljesen érintetlen maradt, rablók sem foszthatták ki. Ezért aztán számos aranylelet is előkerült, számos szkíta szarvast csodálhattam meg. Ami énreám igazán megdöbbentő benyomást tett, az például maga a sír, amely olyan volt, mint egy székely csűr. A fából készült építmény gerendamennyezettel rendelkezett, ezen feküdtek a királlyal a sírba nyilazott lovainak csontjai. A sír közepén fekvő király múmiája igen erősen emlékeztetett engem egy székely férfi arcára. A sírkamra vagy inkább épület falát nemeztakarók fedték, ezek is ismerősek voltak, mert rátétes szűrhímzések díszítették. akárcsak a magyar pásztorok szűreit. A díszítőmotívumok is egészen hasonlóak voltak a mieinkhez, emlékeztettek a székely népművészet színvilágához és vonalvezetéséhez. Csodálattal teli döbbenettel néztem, gyönyörködtem bennük. De ugyanilyen döbbenetet keltettek bennem a kunbabák. Ezek az ülő, mosolygó, kőbe faragott asszonyok, olyanok voltak, mint a csángók asszonyai.

Az ikonok mellett nekem ezek nagyobb élményt jelentettek, mint a nyugati festők művei.

Ekkor ébredt fel benned a régmúlt történelme, s különösen a magyarok őstörténete iránti érdeklődés?

A múzeumnak ebben a részében otthon éreztem magam, úgy éreztem, hogy megtaláltam az őseimet, a kultúránk gyökereit. Kimondhatatlan boldogságot éreztem. Jó kiindulópontot jelentett nekem a születő egyéni művészetemhez. Tényleg sokkal intenzívebben fordultam az őstörténetünk felé.

Ezerkilencszázötvennyolcban találkoztál a mi életünkig elvezethető múlttal, s 2006-ban avattuk fel a Táti Ister párt, amely formavilágában, eszmeiségében ötezer évet foglal magában.

Mindig is vonzódtam az ősi történelemhez, az ősi formavilághoz. Módfelett szeretem a sumer, az egyiptomi, az asszir szobrászatot. A nyugati művészet sohasem állt hozzám ilyen közel, nem éreztem rokonságot vele.

A táti szoborpárral a Duna menti településnek, tájnak, az ott élő embereknek akartam emléket állítani. Inspirált a nagy folyónk ősi múltja, s így fogalmazódott meg bennem, hogy egy emberpárt, egymás mellett ülő, egymás iránt szeretetet, szerelmet sugalló, sugárzó férfit és nőt alkotok. Ők mintegy időtlen idők óta ülnek egymás mellett, s őrzik ennek a tájnak a békéjét, nyugalmát a Duna kanyar kapujában. Úgy éreztem, hogy formailag, eszmeileg össze kell kapcsolnom a régmúltat a mai időkkel. Ezért használtam fel olyan formai elemeket, amelyek utalnak a legősibb korokra, nevezetesen a sumér időkre, Mezopotámiára is.

A férfi a kezében egy korsót tart, amelyből az élet vize bugyog, s a benne úszkáló halak a bőséget jelentik. Ő Dumuzi, a termékenységet, a bőséget jelképező sumér istenség, A jópásztor, a fényhozó.

Mellette párja, a szerelem réges-régi istennője: Ister-Istár-Innana. Én nem akartam egyszerűen lemásolni őket. Újrafogalmaztam Istert. Gyermeket tettem a karjaiba, a megszületett új életet. A férfi arca egy magyar parasztemberre hasonlít, az asszony ruhája, nyakéke kicsit erdélyi vonatkozású. A szobrok bálványszerűségével erőt és időtlenséget akartam kifejezni. Szellemi erejüket, égi mivoltukat mutatja, hogy az emberi erőt meghaladóan égitesteket, a Napot és a Holdat hordozzák fejükön.

Mindezzel a Duna kanyar kapujában, az Ister partján, jelet akartam létrehozni, amely mint egy történelmi kilométerkő mutatja az időt és az utat az ott élő, s arra haladó embereknek. Az utat: hogy ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz. Őrizzük természeti és szellemi értékeinket.

Azt mondtad, hogy ez a legrégibb időkig visszautaló szobrom. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok évvel korábban már alkottam egy szintén sumért idéző szobrot: a Szőlőistennőt. Igaz, akkor én még nem tudtam, hogy ez emlékeztet az akkori idők formavilágához. Ez egy kettős arcú szobor, amely mindkét oldalról, tehát, elölről és hátulról is ugyanazt mutatja. Egy tulipánformába foglaltam be a keleti táncosnők mozdulatával álló istennőt, aki szőlőfürtöket tart a kezében. Ez a termékenység jelképe. De elhelyeztem rajta még más ősi termékenység szimbólumokat, például a kígyót. A szobor, a kompozíció több méretben és anyagban is elkészült, egyrészt aranyozott fában, kb. három méteres, és bronzban a tenyérnyitől a méteres átmérőjűig. Nagy kedvem telt a faragásában. S aztán egy kiállításon egy külföldi sumerológus odajött hozzám, s megmutatta a könyvében a régi sumer szobrokat, s azt mondta én ezek stílusában hoztam létre a Szőlőistennőt. Nos, akkor még öntudatlanul, most, a táti esetében már tudatosan.

Látszólag igen nagy ugrást teszek, amikor most rátérek a madonna szobraidra. Valójában szoros összefüggés van az imént említett szobrok és a madonnák között, hiszen ugyanaz az ősiség táplálta létrejöttüket. Tévedek?

Nem tévedsz. Ezek a madonnák a népi ihletettséget is hordozzák. A szobraim formailag és tartalmilag is egységet képeznek. Az a világ, a vidéki Erdély, ahol én gyermekként sokszor megfordultam, nevelkedtem, igen erősen hatott rám. Márpedig itt hatalmas kultusza volt, van Máriának, a Szűzanyának. Laktam Csíksomlyón másfél évig a kegytemplom tőszomszédságában, szomszédságában tehát a csodatevő Madonnának, a Csíksomlyói Máriának. De amikor a Menaságon nyaraltam, gyalog, mezítláb zarándokoltam a felnőttekkel együtt Csíksomlyóra, több búcsún is részt vettem. Csodálatos élményekben volt részem. Egyrészt akkor még mindenki viseletben járt, s már ez önmagában is kápráztató volt. Másrészt lelki csodákra várók érkeztek, például emlékszem, hogy az éplábú hívek kis kocsin húzták végig járni nem tudó társaikat a hosszú úton. Része lett életemnek a Magyarok Nagyasszonya gyermekkoromtól kezdve. Sőt, mondhatnám születésem pillanatától fogva, hiszen édesanyám az ő oltalmába ajánlott engem. Ez kísért aztán végig egész életemen, az ő szolgálata és szeretete. Életemben rengetegszer fordultam hozzá fohászaimmal, hiszen nagyon-nagyon veszélyes pillanatokat éltem át. S ilyenkor mindig Máriát kértem segítségül, s ő mindig megsegített. Átvészeltem minden életveszélyt. Mert ebben is bővelkedtem, hiszen a háborút menekült gyermekként Budapesten vészeltem át, az ostrom iszonyú pillanatait itt kellett egyedül megélnem, szülők nélkül. Édesapám a fronton volt, akkor már hadifogságban, édesanyám Kolozsvárt aggódott miattam, nem tudván semmit rólam, mostohaanyám pedig beadott egy otthonba. Csak egy esetet mondok: egyszer az ágyamon pihentem, várva a bombázások végét, amikor egy sugallatra, felálltam, s az ablakhoz mentem. Rögtön utána az ágyamba csapódott egy hatalmas ágyúlövedék-tartály, amelyet ejtőernyővel dobtak le a németek.

Egy másik eset még Kolozsvárott történt 1943-ban. Édesapám dolgozni akart küldeni a nyári szünidőben az egyik barátjához, akinek könyvesboltja volt a főtér közelében. Én el is indultam egyik reggel a munkahelyem felé, azonban útközben betértem egy osztálytársamhoz és elkezdtünk gombfocizni, amit szenvedélyesen műveltünk akkortájt. Egy félóra múlva az angolok szőnyegbombázása telibe találta a könyvüzletet, senki sem élte túl. Füstfelhőbe borult a város, lángokban lobogott minden, örültem, hogy nagynehezen hazakecmeregtem. Másnap tudtuk meg a könyvesboltosék tragédiáját. Hát, mi ez, ha nem csoda? Valaki vigyázott rám.

Azért ifjúkorodban egyszerű dolgokért is kérted a Szűzanyát, például a vizsgáid sikeréért.

Igen, mert számtanból nem álltam a legjobban, és kértem a segítségét, hogy ne bukjak meg. Átmentem a vizsgán.

Szóval, te többszörösen megélted a csodákat, a csíksomlyói Mária közbenjárására. Nyilván ez a szeretet vezette a vésődet, s vezeti ma is, hiszen nem múlik el év, hogy ne faragnál újabb madonnát, s ezért olyan tündöklő mosolyúak, állandóságot, örökkévalóságot sugárzóak.

Érdekes módon alakul az alkotás folyamata. Sokszor az ember tudatosan tervez meg valamit, de nagyon sokszor ösztönösen, mintha valaki vezetné, mozgatná a vésőjét, és az alkotó folyamatot. Valami belső erő mindig arra ösztönöz, hogy madonnát faragjak, s azt olyan kifejezéssel lássam el, amely ősi, időtlen jeleket sugároz. A hitet sugározza és erősíti.

Ma már tudom, amit akkor még nem, hiszen történelmi tények, ásatások bizonyítják, hogy az emberiség történelmének hajnalán már élt az anyaisten kultusza. Ezt találtam meg a magyar nép hitvilágában is, ami Babba Mária és Boldogasszony néven élt tovább. Ezek a sok ezer éves emlékeink ötvöződtek a mai kereszténység Mária kultuszával. Mindezekből táplálkozva jöttek létre a kis madonna szobraim, amelyek formailag az ősi és mai népi világot tükrözik. A nevükben is utalok rá, mely vidékről vettem a mintát, csángó madonna, székely madonna avagy kalotaszegi madonna nevet viselnek ezek a kis szobraim, amelyek fából leginkább tiszafából készültek és készülnek. De faragtam bodzafából, szilvafából is, és vannak bronz változatok is.

Van valami összefüggés ezen kicsi madonnáid és a később kőben és nagy méretben létrehozott Máriák között? Gondolhatok itt a győrire, a kőbányaira vagy az esztergomira.

Mindenképpen. Ezek a kis szobrok a kiinduláspontok, a nagy méretek és a monumentális szobrászat törvényeinek tiszteletben tartásával tervezem és hozom létre őket. Vagyis ezek akár nagy méretben is megvalósíthatóak lennének.

Néha, különösképpen alakultak a dolgaid egy-egy emlékművel kapcsolatban. Először mást terveztél mind a millenniumra mind a párkányi hídhoz, s végül is Boldogasszony lett mindkettőből.

Valahogy mindig úgy alakult a gondolataim menete, hogy egy madonnát alkossak meg, azzal szolgáljam a nemzetünk megmaradását. Mivel őt kértük, hogy legyen az ország, a nemzet védelmezője, segítője. S amikor a nemzet kéri ezt a segítséget, akkor ez meghallgatásra talál. Amikor elfordul ettől a hittől és segítségtől, akkor következnek be a rosszabb korszakai. A millenniumra először Szent István megkoronázását terveztem meg, hiszen a felkérés is Esztergomba szólt. Be is adtam a tervet a kormánybiztosi hivatalhoz, ám végül is nem én kaptam meg ezt a megbízást, ám tervemnek lényegét valaki más kivitelezte. Ezután találtuk meg a másik helyszínt: Győrt. A Püspökvárt. A gondolat átalakult, s lett belőle Boldogasszonykő, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor az idős és beteg Szent István az országot és a Szent Koronát végső szükségében felajánlotta Szűzmáriának. Azóta ő legfőbb patrónánk.

A párkányi hídhoz is a megbízó sokféle ötlettel állt elő, de végül is nekem sikerült meggyőznöm, hogy Hídoltalmazó Boldogasszony kell oda, aki védi a Duna két partján élő magyarságot összekötő hidat, s az embereket. Nos az eltelt hét évben Boldogasszonyunk az árvíztől valóban többször megvédte az országot, számtalanszor tetőzött az ár a Nagyasszony lábánál. Ám a veszélyesebb politikai árt eddig nem sikerült feltartóztatnia. Pedig az emberek, akiknek szántam, befogadták, megérezve a vitális erőt, amelyet beleszorítottam a három méteres márványtömbbe, s rendszeresen imádkoznak a szobornál. Virágot hoznak, mécseseket gyújtanak, mint a szent szobroknál. Láttam nem egyszer térdepelni is a szobrom előtt embereket. Ennél nagyobb öröm aligha létezik egy szobrász számára. S egyszer bizonyára az embereknek minden imája meghallgatásra talál. Bennem ez a szűzanyás hit visszakapcsolódik ahhoz az ősi anyakultuszhoz, amelyet én mindig igen nagynak és fontosnak tartottam. Ezt megtaláltam olvasmányaim során az ősi emberiségnél, a suméroknál például.

Neked van az anyáról az emberiség civilizációjának hajnaláig visszanyúló szobrod. Az ősanya.

Igen, ilyet többet készítettem kisebb nagyobb méretben, fából és fémből is. Ezek teljesen egyszerű, gömbölyded formák, a végletekig lecsiszolva. Van egy ötven centis köztük, amelyet feleki homokkőbe faragtam, majd később patináztam, úgyhogy zöldes árnyalatot kapott. Ezt különösen szeretem.

Milyen érdekes, hogy a régi időkben a Szűzanyát is, mint annyi mást, rejteki módon, elrejtve, jelképekben is megjelenítették az emberek. A te Magyar Oltár nevű kompozíciód közepén álló Nagyboldogasszony duplán is jelenti a Szent Szüzet.

Valóban kétszeresen jelenti a középső kő a Nagyboldogasszonyt, mert a kőoszlopban alakilag valóban a Szűzanya áll, kezében a kis Jézussal. De a feje fölött mintegy korona és glóriaként faragtam meg egy motívumot, amit Lükő Gábornál találtam meg, s ami maga is az ősi anyaság szimbóluma a magyar hagyományokban. Ez rejteki módon van bemutatva.

Mi mindent köszönhetsz te a Madonnának, a Szűzanyának?

Úgy érzem, hogy vigyázza és alakítja az életemet. Nehéz helyzetekben, amikor kértem, megsegített. Sokszor voltam reménytelen, rossz helyzetben. Egy borzasztóan rossz házasságban vergődve, magányomban is hozzá fohászkodtam, hogy adjon nekem egy valódi társat, egy velem együtt érző lelket akivel szeretjük egymást és boldogan élhetünk együtt. Akivel egyformán gondolkodunk nemzetről, hitről, művészetről. És csodával határos módon három nap múlva megtaláltalak téged.

Aki életemnek a társa, szebbé tevője, napsugara vagy. Boldog vagyok veled.

Hát így találkoztunk mi a Szűzanya jóvoltából, aki kirendelt melléd. S megszülettek a közös gyermekeink, emlékművek, szobrok tucatjai az elmúlt tizenhat évben. Nyilván érdekli az embereket, honnan merítesz inspirációkat a kompozícióidhoz. Egyik forrás bizonyára, hogy nagyon szívesen olvasol történelmi könyveket, amelyek a magyar vagy más főleg nagy ősi kultúrák régmúltjáról szólnak.

Valóban ezeket a régi időket bemutató műveket szeretem tanulmányozni. Ezekben rengeteg olyan ismeretet találok, amely az emberiség kialakulására, tiszta erkölcsiségére utal. Ez bizony lényeges változáson ment keresztül az ezredévek alatt, igen megromlott. Egyébként ezekben a művekben kaptam igazolást a bennem formailag élő ősi anyakultuszra is például. Nemzetünk származásának, hagyományainak, műveltségének a megismerése vezetett, s vezet ma is amikor ezeket a könyveket keresem, olvasom.

De már mondtam, hogy ugyanígy szeretem az ősi magyar zenét is. Azokra a tájakra elmenni, ahol megszületett, kialakult az emberi civilizáció, soha nem tudtam. De az ismereteim és a fantáziám igyekszik pótolni ezt a hiányt. Ezeknek a koroknak a szellemisége, de csodálatos formai megnyilvánulásai is nagyon sokban hatott a művészetemre, különösen a kis bálványaim alkotására. Mindig azt mondtam ezekre, hogy formai kísérletek is amellett, hogy természetesen teljesen kész művek. S arra is szolgálnának, hogyha igény van rá, nagyméretben is megfaragjam őket tömör, egyszerű formákkal.

Igaz, hogy a szobraid a műteremben bizonyos zenékre meg is szólalnak?

Igen. Erre én kísérletet is folytattam. A műtermemben mintegy hetven kisebb nagyobb szobrom áll. Megszólaltattam Beethoven, Mozart zenéjét , de a szobrok némák maradtak. Érdekes módon, amikor Bartók zenéjét avagy erdélyi népzenét hallgattam, ezek a szobrok élni kezdtek, s beszélni. S ugyanazt mondták, mint ami e zenékből hangzott. Mert hiszen ez az ősforrás, a nép szellemiségét, lelkét kifejező zene: az autentikus népzene. Ez az ősi és tiszta forrás, amelyből táplálkozik művészetem.

Te a zenével próbáltad megszólaltatni a szobraidat, egy különleges természeti jelenség fénnyel, energiával.

Régen történt, még a kolozsvári műtermemben. Ültem egy kora délután a vaskályha melletti faragott padon, töprengtem a szobraim alakulásán, odakint óriási vihar és felhőszakadás volt. Arra lettem figyelmes, hogy a műterem felső sarkában lévő ajtón egy sárgadinnye nagyságú, naphoz hasonló fényben tündöklő, csillogó gömb jelent meg. Ez a jelenség forgott önmaga tengelye körül s halk, sistergő hangot hallatva körbejárta a műtermet, miközben minden ott álló fémszobrom csúcsán szikrázva kicsapódott. Végül a közvetlen mellettem álló kályhában, egy utolsót szikrázva, eltűnt. Dermedten ültem, míg a valószínűleg gömbvillám látogatást tett nálam. Mintha tetszettek volna neki a szobraim, se nekem, se a szobraimnak nem esett bántódása. Én különös égi jelnek, üzenetnek tekintettem.

Tettünk néhány vargabetűt, bejárván életed, művészeted korszakait, de még elmaradt az áttelepülés traumája. Elmaradt, de ki nem maradhat. Immár harminckét esztendeje, hogy elhagytad Kolozsvárt, elhagytad Erdélyt. Felidéznéd azt a szeptemberi napot?

Kimondhatatlanul fájdalmas emlék az a szeptemberi nap. Nem is lehet sírás nélkül felidézni. A kolozsvári házam udvarán már három napja állt egy hatalmas kamion, amelynek sötéten tátongó szája nyelte addigi életem rekvizitumait: könyveket, bútorokat, szőtteseket, erdélyi népművészeti remekeket és egyéb, főként használati tárgyakat. A szobraimat nem hozhattam, azokat egy-két kivétellel nem engedélyezte elhozni a román állam. Ezeket később kalandok közepette kellett valósággal átcsempésznem. A nagyokat csak úgy sikerült, hogy két - vagy három darabba fűrészeltem. Így került át többek között Budapestre a Kolozsvári Krisztus vagy a Petőfi. Itt aztán összecsapoltam őket, ám a fűrészelés helyét nem tudtam teljesen eltüntetni. Ezek a szobrok - Csoóri Sándor szavaival - örökre viselik a történelem sebeit.

Ahogy fogytak a tárgyak a lakásból, úgy lettem egyre idegesebb, egyre feszültebb. Aztán mégiscsak eljött a pillanat, amikor be kellett zárnom magam mögött annak a háznak a kapuját, amely huszonöt évig otthon, szellemi műhely volt mind nekem, mind édesapámnak. Egy szép fényes délelőtt 1977. szeptember 12.én, Mária napján beszálltam egy autóba és elindultam a bizonytalanságba. Elmaradt mögöttem a ház, az utca, édesanyám síró arca. Egyre inkább elmaradtak mögöttem az ismerős tájak, hátam mögött zúgott a Hargita, csobogtak Gyimes patakjai, a végtelenbe vesztek a hegyek, a rétek. Isten veled Kalotaszeg, Királyhágó, Nagyvárad! Isten veled szülőföld: Erdély! Kavarogtak bennem a gondolatok. S már előttünk volt a határ! A határ, amelyen nekünk mindig olyan nehéz volt átjutnunk, a határ, amelyen most nem jószántamból, hanem kényszerűségből kellett véglegesen átlépnem.

Az első éjszakát szobrászbarátomnál egy bőrfotelben szenvedtem át. A hajnal úgy virradt rám, hogy nem volt szülőföldem, nem volt otthonom. A semminél is rosszabb helyzetből indultam, úgy éreztem megszakad a szívem, máig is érzem ezt a fájdalmat.

Trianon árvái vagytok, ti az elszakított területeken élő magyarok?

Nem tudom minek nevezhetném magunkat. Árvái? Inkább áldozatai. Saját akaratunkon, saját hibánkon kívül kerültünk olyan helyzetbe, amit nem szerettünk volna. Rémálmaim közé tartozott mindig, hogy a szülőföldet egyszer el kell talán hagyni. Hiszen számtalanszor foglalkozott a román állam azzal a gondolattal, hogy bennünket magyarokat Erdélyből elad és kitelepít Kanadába vagy más helyre, amelynek semmi köze nincs a nemzethez. Az egy érthetetlen és borzasztó dolog, hogy a szülőföldről a hazába érkezik az ember, hogy ez két külön hely. A szülőföldem: Erdély, de hazának nem nevezhettem azt a területet, amelyet egy idegen állam, egy idegen nép elfoglalt, megszállt, ránk kényszerítette az akaratát, politikáját, kultúráját, balkánná igyekezvén zülleszteni bennünket. Amikor átjöttem az úgynevezett anyaországba, itt hazám lett, amely nem a szülőföldem. S aztán itt meredezett előttem a kérdés: vajon milyen haza ez? Olyan-e, amely igazi otthona lehet egy magyar embernek? Annak, akinek minden gondolata: szívvel-lélekkel a magyarságot, a nemzetét szolgálni. Hamar rájöttem,bizony nem ilyen. Odaát kisebbségben éltünk, amely annyit jelent, hogy megalázva, elnyomva, alacsonyrendű állampolgárnak tekintve, kigúnyolva, mindenből kiforgatva. De sajnos azt kell mondanom, hogy ebben az országban: Magyarországon is kisebbségben éltünk, élünk. Szinte itt is épp oly bűn a magyarságot, annak minden eszméjével, kultúrájával, történelmével együtt vállalni, mint Erdélyben volt. Mi is volt a bűnöm , amely miatt el kellett menekülnöm? Csak annyi, hogy magyarnak születtem, ehhez ragaszkodtam, azt feladni nem akartam. A magyar kultúrát szolgáltam, gyökereit görcsösen meg akartam tartani. Ezek miatt kellett elhagynom szülőföldemet, a szülőföldről a hazába jönnöm. De hát nem volt más választásom, mert művészileg lehetetlenné tettek, kiállítani nem engedtek, a megélhetésemről sem tudtam gondoskodni. Ha édesapám nem segít bennünket, akár éhen is hallhattunk volna a családommal. A titkosrendőrség állandóan zaklatott, számtalan megfigyelő leste minden mozdulatunkat. Arra csak később jöttem rá, már itt, hogy igen közelről is figyeltek a secu számára. Állandóan követtek, fenyegettek, lehallgattak, házkutatást is tartottak. Olyan lelki terrornak vetettek alá, hogy már nem bírtam. Ott lógott a fejem fölött a veszély, hogy lefognak, becsuknak, koholt vádak alapján elítélnek avagy mondjuk kiesem egy emeleti ablakból, mint ez sok esetben megtörtént. Úgyhogy sok vívódás után beadtam az áttelepedési kérelmet. S akkor jött a nagy tortúra, mert átengedni nem akartak, úgyhogy négy évet kellett várnom az engedélyre. E közben az idegi feszültség miatt alkotni nemigen tudtam, a kicsi bálványokat faragtam a várakozás ideje alatt. Az áttelepülés után újabb négy évembe telt, míg elfogadható otthont teremtettem, úgyhogy nyolc esztendőm veszett el az alkotás számára. A legerőteljesebb esztendőim, a legjobb alkotói korszakomban! Mivel a monumentális művészet eközben is foglalkoztatott, csak gondolatban, elképzelésekben tudtam nagy szobrokat megvalósítani. S elveszítettem a szülőföldemet!

Ezek megemészthetetlen tézisek, feloldhatatlan fájdalmak, Egy művész legalább világgá kiálthatja művein keresztül, kizokoghatja a fájdalmát. Nem véletlen, hogy szinte minden drámai alkotásod Trianon-fogantatású. Gondoljunk csak a korábban elemzett Dózsára. S folytassuk a sort a Kolozsvári Krisztussal.

Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa. Ez egy olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és a lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, hiszen keresztje nincs, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt ma is. Az én egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság, s ma inkább, mint bármikor. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a végeken élő magyarok sorsa, reménye is, mint arra néhány évig volt is példa. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól. Már hallottam korábban Erdélyben olyan hangokat, hogy az anyaország magukra hagyta őket, megpróbálnak hát egyedül megmaradni, boldogulni. Mi 1100 éve itt élünk a Kárpát-medencében, védtük ezt a területet az életünk árán is. Ez a nép sokat szenvedett, áldozott országáért, de Európáért is. Nem sietnek nekünk megköszönni. Helyzetünkből adódik részben a tragikus sorsunk, mi Európa átjáró szobája voltunk Keletről Nyugatra, Délről Északra. Jöttek, mentek az idegenek, az ellenségek. A magyarság annyira nemes, s olyan gesztusokat tett, hogy mindenkit befogadtunk, sőt érdekeink ellen a magyarsággal szemben megbecsültünk. Ennek következménye, hogy körös-körül felnőttek új népek amelyek a tragédiáink árán is, megerősödtek. Az egészben az a legtragikusabb, hogy ez a kis csonka-Magyarország tele van belső ellenséggel. Ez az ami érthetetlen. Ugyanis, ha ez az ország nem áll talpra, nem erősödik meg minden tekintetben, akkor az elszakadt területek magyarsága számára is reménytelenné válik a helyzet, a sors. Ezt a beteg országot kellene meggyógyítani, talpra állítani, s innen megszervezni a világban szétszóródott magyarságot. Ehelyett most belső ellenség, vezetés írtja és pusztítja mindazt, ami magyar, ami tisztesség és becsület.

Az évtizedek óta tartó nehézségek, szörnyűségek ellenére is minden gondolatom az, hogy ez az igazságtalanság nem tarthat míg a világ, hiszen milliókról van szó. Csak azt veszhet el, amelyről önként lemondtunk,s csak akkor, ha a hitünket elveszítettük. Ha erősen, hatalmasan hiszünk és akarunk, még minden jobbra fordulhat.

Több székely pietát faragtál a székelység szenvedésének felmutatására. Addig faragod ezeket, mondtad néhány évtizede, amíg a helyzetük jobbra nem fordul. Most éppen készülsz Székely Pietát faragni?

Most nem tervezem. Nem azért, mert annyira jó, bár javult a helyzetük. Úgy érzem, hogy ezek csak külsőséges változások, könnyebbedett a sorsuk sok tekintetben. De látom, hogy a román állam számára a magyarság felesleges idegen test, amelytől valamiképpen szeretne szabadulni. Ezért nem megy előre az autonómia ügye, bajok vannak az oktatásban, a magyar nyelv használatában is.

Mi késztetett az első Székely Pieta megfaragására?

Az elsőt 1957-ben készítettem. Erdélyben jártamban tapasztaltam a székelység sanyarú sorsát, hallottam panaszaikat, siralmaikat. A konkrét példát történelmi tragédiából vettem, az 1764-es madéfalvi veszedelemből. De ez csak a kiindulópont volt, hogy emléket állítsak a siculicidiumnak. Ezt többször és több méretben is megfaragtam. Már itt laktam, amikor a marosvásárhelyi pogrom hatására felidéződött bennem egy másik siculicidium emléke, nevezetesen a szárazajtai tragédia. Ez 1946-ban volt, amikor a kóbor vasgárdista csapatok megrohantak székely községeket, és szörnyű mészárlásokat rendeztek. Az iskola udvarára kényszerítették a falu népét, és tizenkét székelyembert végeztek ki életlen, csorba baltákkal vágták le a fejüket és végtagjaikat a családtagjaik szeme láttára. Ebből lett az én bronz pietám, amelynek mintáját aközben faragtam, míg Marosvásárhelyen újra rátámadtak a székelységre, s Sütő Andrásnak a szeme veszett oda majdnem az életével együtt.

Vajon ezekben a székely pietákban nincsenek benne a te fájdalmaid is?

Benne vannak. Minden műben, minden alkotásban sok minden egyéb mellett az alkotó saját testi vagy lelki képét is megrajzolja. Egyébként elhagyni Erdélyt minden tekintetben egy olyan összeomlás, amit szinte ki sem lehet heverni. Arra gondoltam, ha életben maradok és kiheverem ennek a szörnyűségeit esetleg még tudok használni, népemnek, nemzetemnek, az erdélyi magyarságnak. Most is ezért fáradozom, ezért élek, ezért vagyok.

De tanúsíthatom, hogy az eltelt másfél évtizedben lehetőségeid szerint ezt meg is tetted. Adtál, abból, amid van, Kolozsvárnak egy értékes gyűjteményt magad és édesapád szobraiból, Csíkmadarasnak és Csíkszentdomokosnak emlékművet. Az előbbinek egy 48-as honvéd alezredes tiszteletére, az utóbbinak Márton Áron püspök emlékére készítettél kompozíciót. S mindezt ajándékba adtad. De jól gondolom, hogy a Szervátiusz Alapítványt is ezzel a céllal hoztad létre, hogy adjál?

Immár nemcsak az erdélyire, de a Kárpát-medencében élő minden magyarul alkotó művésztársamra is gondoltam, gondoltunk, amikor veled létrehoztuk az alapítványt. Természetesen a területi nagyság és lélekszám szerint erdélyi díjazott mindig több van, több lehet. Egyébként az alapítvány is eszköze annak az óhajomnak, hogy újjáteremtsem a nemzeti művészetet. Egyrészt a magam szobrászatával ezt a célt igyekszem mindig megvalósítani, hogy a huszadik század második felében szétrombolt, megtagadott művészet becsületét, értékét visszaadjam. Másrészt a kitüntetésekkel fel akarom azt is mutatni, hogy nem vagyok egyedül a törekvésemben. S természetesen, azt is szeretném elérni, hogy újabb követőink legyenek, akik vállalják a nemzeti kultúra gyökereinek felmutatását művészetükben. Legfontosabb dolgunk helyre állítani az igazi értékek rendjét, visszaadni a szerepét a kultúrának, a művészetnek. Olyan értelemben, hogy tudjon szolgálni egy népet, nemzetet, tudja szolgálni az emberiséget. A globalizmussal ellentétben én úgy gondolom, csak az az Európa marad fenn, amelynek minden nemzete megőrzi hagyományát, identitását, s ezt adja a közösbe. Nem szabad engedni, hogy mindezt megsemmisítve kultúrszennyé züllesszék az európai szellemet!

Azt szokták mondani: a magyarok csak akkor fognak össze, akkor lehet őket felrázni, ha valami nagy tragédia éri a nemzetet. Lehet, hogy így van, de szakítani kellene már ezzel a sorral. Átfogó stratégiát kellene felállítani a magyarság megmentésére. Meg kell keresni a megoldásokat, amelyek segítségével a magyarság ismét elfoglalhatja a térségben az őt megillető helyét. Ha a politikában nem vagyunk annyira tehetségesek és erőszakosak, mint mások, akkor olyan erőket kell keresnünk, amelyekben nagyok vagyunk. Szerintem Magyarország szellemi nagyhatalom. A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel, hatásokkal. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.

Ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz, tegyünk meg mindent megmaradásunkért! »

Minden alkotásnak meg kell találni a megfelelő, méltó helyét, ahol a földi erővonalak, az energiasugárzások és a természeti környezet hatni és érvényesülni engedi a művet. Ez a hely ideális az Ister-pár számára." - E szavakkal avatta fel Bakay Kornél történész Szervátiusz Tibor legújabb szobrát Táton.

Tamás Menyhért: Székely pieta »

Jaj, jaj, én Istenem! - Én Istenem, jaj, jaj! - Ágyútűztől, füsttől - Hollósul a hajnal! - Hollószín madarat - Szárnyaltatsz éjünkre...

Dr. Bakay Kornél: A Táti Ister-pár »

Szervátiusz Tibor megteremtette és diadalra vitte a magyar szobrászművészetet, mind formai, mind tartalmi vonatkozásban. Az ősök üzenetét a génjeiben hordja, akár Attilát, akár Árpádot, akár Adyt, akár Szabó Dezsőt, akár a sumer isteneket mintázza meg.