Szervátiusz Jenő szobrászművész
(1903. július 4. - 1983. szeptember 15.)

Kincses Kolozsvárt született Szervátiusz Jenő, a "boldog békeidőkben". Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.

A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács és a bútorkészítőt, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. (Tehát "eredeti" foglalkozása: szobrász!)

A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végig gyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.

A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt témához. A Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm erdélyi hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Helikon mozgalomhoz fűzték szoros szálak. A Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. E kor művészeinek erdélyisége "világfigyelő tető" volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus. (E bekezdés Lisztóczky László művelődéstörténész tanulmányából való)

Elismertsége a boldog "magyar idők" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri emlékművét, a farkaslaki Tamási Áron Emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen készítette 1971-72-ben. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át, s az időközben áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten. Közben elkészítette a pápai Jókai Emlékművet, a soproni Cantata Profana-t, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantata-t.

Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.

Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban.

Rendelkezik Szervátiusz Jenő szoborral a Kolozsvári Művészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak a katolikus plébánián keresztül.

(Több ismeret: Szervátiusz Tiborné: Szervátiusz Jenő, 1995. Püski)

Támogassa a magyar művészetet!

A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, a szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulóján 2003-ban.
Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő díjat, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre.
A díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek (festő, szobrász, grafikus), akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre.
A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga.
2005 óta létezik az alternatív Szervátiusz Jenő-díj, amelyet azok kapják, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll.
2018-ban alapította meg az özvegy a Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat, művészeti középiskolások kapják.

Az alapítvány közhasznú, tehát kedvezményre jogosít adózáskor a támogatás.

Számlaszáma: HU 02 10300002-20609254-00003285

További információk:

Szervátiusz Klára elnök
20/338-9278
email: alapitvany@szervatiusz.hu

Ladocsi Gáspár
Fohász a magyar kultúráért

Gondviselő Istenünk!

Saját képmásodra alkottad meg az embert, és arra rendelted, hogy tetszésedre alakítsa  a világ arculatát. Amint tőled elfordult, elhomályosította képmásod. Kárpótlásul lelkünkbe írtad a testvériesség, az egy családba tartozás vágyát, amely csak álomnak bizonyul a földön.Reményünk életben tartására szívünkbe oltottad  a hazaszeretet érzületét, amely  szülőföldhöz láncol minket  történelmünk megpróbáltatásaiban és vígabb esztendeiben egyaránt.

Bakos Attila író-filozófus laudációja

Ha röviden és a lényeget akarnám csak mondani Bakos Attiláról (az íróról, filozófusról)akkor csak ennyit mondanék:

Hölgyeim és Uraim, itt áll Önök előtt Kőrösi Csoma Sándor mai utódja.

Amiként Kőrösi, úgy Bakos Attila is igen hosszú utat tett meg a magyar ősmúlt feltárásáért.

Bocskay Vince szobrászművész laudációja

„Lényegében szándékaim szerint alakult az életem. Családban és nemzetben gondolkodom, élek és alkotok. Azok közé tartozom, akik születésük helyén érzik a legjobban magukat.” Három évvel ezelőtt hangzott el ez a pár mondat Szovátán, amikor szülővárosának vezetősége díszpolgári címet adományozott Bocskay Vincének. Ez az egyszerű, tömör, de annál beszédesebb önvallomás a szobrász művészetét is jellemzi. A tematika, a stílus, a vizuális megvalósítás tekintetében egyaránt. Gondoljunk elsősorban azokra az impozáns köztéri szobrokra, amelyek Bocskay hírnevét, elismertségét méltán növelték az eltelt három évtizedben Erdély-szerte és Magyarországon is. A magyarság történelmének meghatározó, nagy egyéniségeit bronzban megörökítő egészalakos alkotásokra, a határvédő lovagkirály, Szent László csíkszépvízi szobormására, az erdélyiek példamutató római katolikus püspöke, a diktatúra által meghurcolt Márton Áron kolozsvári szobrára, a vértanú püspök, Apor Vilmos gyulai, a városépítő polgármester, Bernády György marosvásárhelyi, az államférfi Mikó Imre, a reformátor Kálvin János sepsiszentgyörgyi, Patachich Ádám érsek kalocsai emlékművére. Érdemes felidéznünk magunkban a romániai rendszerváltás óta köztérre került mellszobrokat is, amelyek szintén figyelemre méltóan fémjelzik Bocskay Vince tehetségét, tudását, szakmai felkészültségét. Petőfi Sándor Szovátán és Százhalombattán, Mikes Kelemen Zágonban, Bod Péter Felsőcsernátonban, Sütő András Sopronban, Deák Farkas Nyárádszeredában szervesült a város- illetve faluképbe, a szovátai szobrász tervezte bronzváltozatban továbbítva az elődök életműve és közszolgálata sugallta üzenetet. Hosszú a sor, a legutóbbi ilyen alkotását, a hadvezér Hunyadi János mellszobrát nemrég avatták fel a marosvásárhelyi várudvaron. Ez újabb múltidéző emlékhellyel gazdagította a Bolyaiak városának magyar közösségét.

A ’90-es évek elején történt... Klézséből Külsőrekecsinbe igyekeztünk Fehér Márton hegedű-prímáshoz zenei anyagot gyűjteni. Az utat jól ismertük már, hiszen azokban az időkben évente többször is jártunk Moldvában. A júliusi hőségben egyszer csak cséplőgép hangjaira lettünk figyelmesek, csángó férfiak, asszonyok szorgoskodtak a mezőn. Autónkkal megálltunk, az emberek szívesen fogadták köszöntésünket. A tűző nap sugarai nyomán csak úgy ragyogott a búzamező. Kicsit távolabb, pár lépésre a tarló szélén valami különös dologra lettem figyelmes... közelebb mentem, egyre közelebb... egy ruhákba burkolt furcsa valami volt a tarlón... ahogy odaértem, akkor láttam, hogy egy pár hónapos gyermek van a földön, katrincába, szőtt lepelbe csavart apró testéhez kezecskéit szorítva átkötötték házi szőtt övvel, bernyóccal, hogy mozdulni se tudjon... ez volt akkoriban a szükség teremtette szokás. Néztem arcát...nem sírt, némán tűrte sorsát, kicsiny ajkait nyalogatta nyelvével, a forróságban enyhet, nedvet, édesanyja kebelét remélve. Anyai szívem azt súgta, kapjam fel a gyermeket és keressem anyját, de tudtam, hogy ez nem lenne helyes, mert mi indokolhatta volna, hogy beavatkozzak az életükbe, hogy megtörjem a hagyományt, én, aki nem is oda születtem, és pár nap múlva már messze járok, mondhatni egy más világba térek vissza.

Homoki Gábor festő, rajztanár 1977.május 10-én Tiszapéterfalván született, a szabadságszerető kurucok földjén, ahol a tiszaháti táj, az anyanyelv szeretetét – kisebbségi létben is – az anyatejjel szívta magába, zárta szívébe, amely kibontakozó, környezet-megörökítő rajztehetségét táplálta.

Nagyon messziről fogom kezdeni… E körben tán van, akiben megütközést, meglepetést kelt, de tény: lelkes futballrajongó vagyok, és nagy örömemre szolgált, hogy kint lehettem a magyar-francia EB-selejtezőn. Túl a piros-fehér-zöld színekben rejtekező összetartozás megélt jó érzésén, a Himnuszok hallgatásakor tűnődtem el azon, ami egyébként régi meggyőződésem, hogy igenis, létezik néplélek, s hogy ezek a néplelkek milyen nagyon különbözőek lehetnek! Mert hogyan is fogalmaz a Marseilles, a franciák nemzeti himnusza?

Előszó

Hinta leng kivirágos almafaágon

A Petrás Mária-gondolatok kristálytiszta, összegző gyűjteménye ez a késpenge vékonyságú könyv. Sugárzó megvilágosodások ösztökéje elevenbe vágón. Benne a tanúságtévő magáévá szenvedett igazsága, magától értetődő egyszerűséggel, az egyetemesség igényével, a szívek magasáig mutattatik fel. Átható erővel.

Ez Mária-könyve!

Mily messze a közel s olykor mily közel a távol! Az óperenciás tengeren, az üveghegyeken, ahol a griffmadár fészkel s a Turul, még azon is túl, ahol a fehér táltos mén nyargalása s az űzött Csodaszarvas irama még egyritmusú volt a magyar idővel, ott a NAP-KAPU másik oldalán lakozik immár Szervátiusz Tibor. Az Isten jobbja mellől figyeli tetteinket, nem ítél, de szigorú hallgatása súlyos mondanivaló, üzenetes, néma kinyilatkoztatás: tehetség és jellemszilárdság egységéből lehet az a fundamentum, amelyre a megmaradást szolgálni képes, megtartó nemzet-erő felépíthető. Mint a kevesek egyikében, Tibor személyiségében ez a szándék áthatóan megnyilvánul.

Nincs egyszerű dolgom, ha röviden és velősen szeretném összefoglalni azt a tevékeny életpályát, amely Szabó Ottó mögött áll. Mert ő nem az a fajta művész, aki a képzőművészeti főiskolán készített alkotásainál lecövekelt volna, vagy még mindig azt járná körbe az unalomig ragozva.

“A Fénynek értéket ád a sötét” - Erősíti meg az ógörög ősdialektika nyomán keletkezett szép költői megállapítást Csűrös Csilla egyik önvallomásában, amely egyben rávilágít életcéljára. A sötétség felkészített hatalmai - márpedig azok vagynak bőséggel - elleni küzdelem kitartó vállalására. Ki merné tagadni, hogy ez a huszadik század közepétől mindmáig nem egy kisstílű, kockázat nélküli célkitűzés, hanem egzisztenciális, morális próbatétel.

Dr. Szmodis Jenő

Obrusánszky Borbála laudálása

Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy egy igen rangos kitüntetés átadásában mint laudátor közreműködhetek, nem különben nagy megtiszteltetés és különös öröm, hogy minderre egy olyan esemény kapcsán kerülhet sor, amikor a díjat az a személy kapja meg, akinek nemzetközi rangú tudományos munkája és rendíthetetlen nemzeti elkötelezettsége olyan jelentős értékeket hordoz, amelyek magára a díjra is üdvös módon sugároznak vissza.

A 2003-ban alapított Szervátiusz Jenő díjat a magyar művészetben jelentőset alkotó művészeken, a magyar művészet bemutatásában közreműködő művészettörténészeken és újságírókon túl – az alapító igen bölcs döntése szerint – olyan személyek is megkaphatják, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez.

Veres Emese-Gyöngyvér

Nagy Miklós Kund laudálása

Amikor első interjúimat készítettem azokkal az erdélyi írókkal, költőkkel, akiket még kisiskoláskoromban láttam, vagy verseiket szavaltam, különös meghatottság uralkodott el rajtom: hogy én, a pályakezdő, a médiába csak néhány különlegesebb jegyzetnek köszönhetően kerülő, épp legújabb könyvéről faggatom Fodor Sándort, Méhes Györgyöt, hogy csak őket emeljem ki. Bár azóta lassan három évtized telt el, a meghatódottság rutinná vált, mégis ugyanazt a különleges érzést, megtiszteltetést éreztem akkor, amikor e mai felkérés érkezett: Nagy Miklós Kund munkásságát méltatni. És ma is egyszerűbb lenne a feladatom, ha csak kérdeznék, ha Nagy Miklós Kund egyik könyvéről, valamelyik írásáról kellene őt faggatnom. Azonban a majd öt évtizedes munkássága alaposan feladja a leckét. Már csak ennek felsorolása is szétfeszítené a megadott időkeretet. Ám éppen a mai díjazás segíti a mederben maradást: ugyanis Nagy Miklós Kund ma művészeti írói tevékenységért veheti át a Szervátiusz-díjat. Azt a Szervátiusz Jenőről elnevezett kitüntetést, akinek szellemisége - mondhatni - egy életen át meghatározta Nagy Miklós Kund életét. Ahogy ő mondta egy rádióinterjúban: ez neki mindenképp Erdélyt jelenti, a Székelyföldet jelenti, azt a képzőművészetet, amely a hagyományokból kiindulva valami olyan újat tud teremteni, ami előremutató. Úgy ragaszkodik ahhoz, amit az előző nemzedékektől kapott és átvett, hogy közben tud egy olyan értéket felmutatni az utánuk jövőknek, aminek a szellemét szintén át lehet venni. És még mit jelent? Ragaszkodást a szülőföldhöz, akkor is, ha éppen világot látunk.

Nagy Miklós Kund

Oldja a víz a színeket

Gaál András festőművész laudációja

„Oldja a víz a színeket/ az ecset eljátszhat tehát/ és hirtelen friss-nedvesen/ a táj felismeri magát.” Ferencz Imre, csíkszeredai költő Gaál Andrásnak ajánlott verse, az 1996-os keltezésű Változatok, egyszerű, mégis meglepő metaforikus látomásként öltözteti lírai köntösbe a székelyföldi város máig sajátjaként szeretett és tisztelt festője képeinek lényegét: a hargitai tájakkal való teljes lelki, karakterbeli azonosulást. Indokolt a többes szám használata, hosszú pályafutása során a művész a szűkebb pátria, Székelyföld minden ösvényét bejárta, már a kezdetekben sem akármilyen társaságban, voltak hegyek, völgyek, vízpartok, ahova a tisztelt, szigorú Mester, zsögödi Nagy Imre kalauzolta. E pompás vidék megannyi arculatát megfestette, de nem csak Csíkszereda határozta meg az élményvilágát, noha immár hatvan éve, hogy azt az akkor még kicsi települést választotta alkotói kiteljesedése színhelyéül. 2016-ban, amikor a városi önkormányzat átfogó, szép albummal köszöntötte nyolcvanadik születésnapján az ottani művészeti mozgalmat fellendítő, iskolateremtő és művésztelepeket éltető festőt, Antal Attila alpolgármester joggal írhatta az előszóban: „Ma ott találjuk, viszontlátjuk benne a ditrói, gyergyói ember megfontoltságát, éleslátását, a háború utáni marosvásárhelyi középiskolások pallérozottságát, az ötvenes évek kolozsvári főiskolásainak kifinomult nyitottságát, tettrekészségét, alkotóvágyát. Így érkezhetett meg Csíkszeredába Gaál András 1959-ben, így találhatott társakra fiatal rajztanárként, képzőművészként. És erre tevődött rá évtizedek alatt mindaz, amit Csíkszereda adhatott számára, a barátokat, társaságot, emberi kapcsolatokat, pályatársakat, családot, tanítványokat és nagy kihívásokat. Nem egy helyhez kötött személyiség, hiszen Gyergyószárhegy, Marosfő és a Balaton vidéke is otthona és ihletője, stációja életútjának, alkotói pályájának.” 2003-tól, amióta áttelepültek az anyaországba, hogy a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élhessenek, Pannonhalma és Győr is ide sorolható. És még mennyi mindent kellene felidézni, amit egy ünnepi laudációba nem lehet besűríteni: legalább hetven egyéni kiállítást, ennél jóval több csoportos tárlaton való részvételt, számtalan olyan kiállítás rendezését, ahol kurátorként szerzett elavulhatatlan érdemeket, monumentális munkák létrehozását, a csíkszeredai képzőművészeti mozgalom irányító, szervező feladatait, a Gaál András-Márton Árpád-Zöld Lajos trió nagyszerű megvalósításaként a szárhegyi alkotótábor megalapítását, felfuttatását, 35 más alkotótáborban, művésztelepen való rendszeres, aktív jelenlétét, számos jelentős életmű, klasszikus érték – többek közt éppen a mai díj névadója, Szervátiusz Jenő munkásságának – megismertetését a csíki közönséggel, a fiatal székely tehetségek képzését, érvényesülésének elősegítését, hadd ne folytassam, mennyi területre fordította figyelmét, összpontosította energiáit. Úgy, hogy közben folyamatosan és következetesen, művészi hitvallásához híven építette, gazdagította, csiszolta, a kor sajátosságaihoz igazította alkotói életművét.

Tisztelt Díjátadó Közönség.

Nem ritka, de azért sűrűn se fordul elő, hogy egy művészcsaládon belül két vagy több generáció ugyanabban az alkotásnemben hozzon létre maradandót, illetve egy nemzedék megújítva tudja folytatni az őt megelőző hagyományát. Ilyen családi-művészi, nagyon szerencsés és fontos folytonosságról beszélhetünk az erdélyi illetőségű Szervátiusz családról szólva.

Szervátiusz Jenő, aki művészettörténész megfoggalmazása szerint "a legerdélyibb magyar szobrász", művészetét a néphagyományból eredeztethető indíttatás és küldetéstudat, nép- és kisebbségképviselet határozta meg. Robosztus alkotó volt mind az alkotás-technika, mind az ábrázolás szempontjából. Gazdag pályaívén megfigyelhetjük az ősi erdélyi kultúra értékeitől kezdve szinte az összes fontos kifejezési forma lehetőségeinek megjelenését a gótikától egészen az expresszionizmusig, s talán még annál is tovább.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezen a rangos eseményen engem kértek fel az Igéző alkotópáros méltatására.

A Mesterségek Ünnepén minden alkalommal lehetőséget biztosítok a bemutatkozásra azon alkotóknak, akik a hagyományos népviseletek mellett magyar népi motívumokkal díszített, kényelmes, mégis elegáns, ruhadarabokat készítenek, olyanokat, amik megfelelnek a mai kor elvárásainak.

2015. áprilisában leányfalui megnyitómat egy örömkiáltással kezdhettem: Hurrá! Hurrá, hogy végre, nagy betűvel is mondom-írom: VÉGRE Berend Iván kiállít Magyarországon, hogy végre önálló kiállítása van közöttünk. Ez azért volt óriási hír és esemény, mert Ivánnak addig még nem volt önálló kiállítása Magyarországon, miközben, miközben abban az évben töltötte be 75. életévét!

Kedves Elnök Asszony! Szervátiusz Tibor! Tisztelt Kuratórium! Egybegyűltek!

Jussomat ne vitassátok.
Tamási Áron után szabadon.

Édes testvéreim, akik itt vagytok mind, Budapesten, a Duna-Tisza közén, az Őrségben, Zalában és Nógrádban, jussomat Magyarországhoz, ne vitassátok. Veletek együtt, de Erdély szótlan fájdalmából születtem magyarnak, és azok közül való vagyok, aki teste melegét odaadja a szeles Magyar Pusztának, a Bakony és Mátra hidegének, mindeneknek, aki és ami magyar!

Tisztelt Szervátiusz Tibor művész úr, Tisztelt Elnök asszony, Tisztelt Kurátorok, Díjazottak, Tisztelt Ünneplők, Kedves meghívottak!

Egy olyan embert szeretnék most bemutatni Önöknek, akit már a Kárpát-medence legnagyobb lovas hagyományőrző rendezvényének, a Kurultáj-Magyar Törzsi Gyűlésnek főszervezőjeként már jól ismerhetnek a hírekből, médiából, de akárcsak úgy, hogy meghívottként, látogatóként részt vettek ezen az ünnepen.

Úgy hiszem, hogy az erdélyi magyar művészek otthoni és anyaországi kiállításain látottak alapján volt módunk meggyőződni a kortárs erdélyi magyar képzőművészet eszmei törekvéseiben és művészi nyelvezetében való változatosságáról, sokszínűségéről. Ebben a változatosságban is egyedi színfoltnak tekinthetjük a Marosvásárhelyen élő Barabás Éva festészetét. A művésznő a viszonylag kisméretű alkotásaiban a szülőföld múltjának és jelenének valóságát álmodja-teremti újjá, mindig valami meglepő, titokzatos, meseszerű, vagy balladai jellegű látomásban. Ez a piktúra az előző években díjazott alkotók életművével ellentétben nem drámai, hanem a művésznő néhány festményétől eltekintve, többségében lírai jellegű alkotás. 

Jól tudom, hogy egy hölgy esetében nem illik beszélni akoráról, ezért én azt vallom, hogy egy nőnek két életkoralétezik: az egyik – amikor még nincs 18 éves, a másik – pedigamikor éppen 18 éves. Kivételt képez az az eset, ha errefelhatalmaz az illető hölgy. Ezen kivétel kapcsán bátorkodomelmondani, hogy Dr. Báthory Katalin a kárpátaljai Eszenyközségben 1927. január 22-én született. Mivel én is e faluszülöttje vagyok, ezért számomra közismert tény, hogy szüleiEszenyben köztiszteletbeli értelmiségiek voltak. Édesapját azegyik legelismertebb polgármesterként tartjuk számon mégma is. Neveltetésében meghatározó szerepet játszott aszármazás, mivel a nagy múltú Báthoryak somlyai ágánakleszármazottjaként a dicső ősök emberi tartásra kötelezték.Felhőtlen gyermekkora, Eszeny hangulata, a Tisza illatamesevilágként oldották a későbbi korok feszültségét, egy olyanbiztos menedéket képeztek, ahová a mindennapok zaklatásitólmindig el lehetett menekülni. Oktatását a beregszászigimnázium légköre alapozta meg. Sajnos azonban a háborúshelyzet miatt a kedves alma materben kaotikus helyzet alakultki, így az érettségi vizsgáit nem tudta Beregszászon letenni.1945-ben, a határok lezárása előtt, kihasználva a mégviszonylagosan szabad mozgási lehetőséget, nem mindennapikalandos körülmények között az anyaországban,Sátoraljaújhelyen a piaristáknál érettségizett. A beregszászigimnázium szellemisége azonban vezérfonalként fut át egészéletén. 

Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!

Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 

Némileg elfogódottan állok itt most Önök előtt, és köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim, hiszen Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő díjas grafikusművész kiállításait – s volt belőlük szép számmal – kiváló művészek, művészettörténészek nyitották meg, én pedig elsősorban élvezője s nem szakértője vagyok az erdélyi Szászsebesről indult, Kolozsvárt és Bukarestben tanult, Kolozsvárt rajzot tanító, majd a rendszerváltozás előtt öt perccel kalandos úton Magyarországra települt, többek közt gyönyörűséges könyvillusztrációkat készítő művész alkotásainak, akinek nevéhez a szárhegyi művésztelep éppúgy kötődik, mint a salgótarjáni rajzbiennálé, a miskolci grafikai biennálé, Tiszakécske vagy épp Kecskemét – és akit „a legszínesebb grafikus”- ként ajánlhatok figyelmükbe.

Az a karácsony reggel, amikor a szobrász apa lehasítja az Ady-szobor hátsó felét, és azzal gyújt be kettejüknek. Ebben a gesztusban benne van minden: az erdélyi magyar szegénység, amelyben mégis Adyt faragnak, és az apa-fiú kapcsolat. Ahogy Ady írta: „Apa, fiú. egy Igen s egy Nem”. Ritka jelenségnek vagyunk itt és most tanúi: egy apai igenre, egy fiúi igen következett.

A Jóisten nagy dramaturg, kedvünkre és vigasztalásunkra rendez nekünk itt Budán, a Szentháromság téren, a Magyarság Házában, a Corvin teremben ilyen szép estét, ahol bennünket a nagykunsági Györfi Lajos szobrászművész süttői és erdélyi kövekből kimentett, faragott és bronzba öntött munkái fogadnak, és Kovács András művészettörténész személyében ideviláglik a kincses Kolozsvár, és falvakból, városokból az erdélyi rendeszánsz épületei, és Baranyából, a bővérű bor hazájából Tiffán Ede és nemes, nemzetes villányi pincészete, ahonnan a vérpezsdítő nedű lehetett, lehet és lesz vitézlő oskolája Döbrentei uramnak is. És mindezt kiteljesíti a legendák világában is otthonos Szervátiusz Jenő és fia Szervátiusz Tibor korszakos életműve, immár mítoszi fénytörésben, káprázatban, jövendőt is ingerlő örökmécsben.

Egy művészeti díjnak az adományozása és elfogadása találkozás, kölcsönös kéznyújtás az adományozó és a jelölt között, s ez a gesztus a díj, tartalmáról, értelmezéséről való azonos gondolkozást feltételez. A Szervatiusz Jenő-díj névadójának és fiának, az alapítónak a felfogása a művészetről határozott és karakterisztikus követelményeket támaszt a díjazandó munkásságával szemben. Olyan teljesítményt vár el, ami a Kárpát-medencében magyar művész által teremtett magyar művészet, aminek gyökerei a nemzeti kultúrából szívják éltető és erőt adó energiáikat, magas színvonalú művészetet hozva létre az alkotói műhelyben. A megfogalmazott elvárásoknak való megfelelés létrejöhet olyan művészi teljesítménnyel, amely a névadó és az alapító művészek alkotói módjával azonos szemléletű és lényegileg azonos eszközrendszerrel dolgozó alkotói pálya, de egy elismerő díj tiszteleghet más kifejezési módokat, eszközöket használó művész teljesítménye előtt is.

Az eredetileg képzőművészeknek alapított Szervátiusz Jenő díjat 2005 óta felváltva művészettörténész, illetve újságíró is kapja, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medence magyar művészetének bemutatásában és értékelésében elért kiemelkedő eredményekre. A díj idei művészettörténész kitüntetettje Kovács András, a Babeş-Bolyai Egyetem professzora és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Iskolateremtő tudósról van szó. Kétféle értelemben is. Az erdélyi késő reneszánsz művészet emlékeire és történeti összefüggéseire koncentráló nagyszabású tudósi munkássága az erdélyi művészettörténeti kutatás széles területei számára szabott új irányt. Az 1990 után kibontakozott egyetemi oktatói tevékenysége során pedig a keze alól kikerült kiválóan felkészített népes szakember gárda az erdélyi művészettörténeti kutatás újjáéledését és soha nem látott virágzását eredményezte.

Annak ellenére, hogy Ede barátom két évvel fiatalabb nálam, egy évvel előttem végzett mint kertészmérnök, egyébként egy kollégiumban laktunk a Somlói úton.

Az első emlékem róla még negyedéves koromból származik. 1965-ben szakmai látogatáson vettünk részt Villányban mint szőlész-borász hallgatók. Azt tudtuk, hogy Ede ott gyakornokoskodik az Állami Gazdaságban, annak országos hírű szőlészetében. Szüret előtti időszak volt, és az egyik szőlőtábla mellett vártuk, hogy jöjjön az agronómus tájékoztatni bennünket a szakmai feladatokról. Ahogy ott állunk egyszer csak a szőlősorok közül lóháton galoppozva megjelenik Tiffán Ede agronómus úr. Lepattanva a lóról mondja, hogy rendelkezésünkre áll. A meglepetéstől tátott szájjal bámultunk tanáraikkal együtt. Tudom, hogy ezt közülünk azóta sem felejtette el senki.

Tudattal és lélekkel megáldott emberi sorsunk ég és föld közé feszül. A bennünket körülvevő csodálatos kinti világnál is csodálatosabb, különösebb élet tenyészik bennünk legbelül, mindnyájunkban. Ez a világ teljesen személyes, lelki világ. Szinte természetes hát, hogy különbözőségéből adódóan gyakran konfrontálódik, fájdalmasan ütközik a „külső”, az objektív, a közömbös valódi világgal. Ilyenkor a festő, -- mert a művészet is az emberi önvédelem eszköze – nekiáll és képet fest, hogy valahogyan „kihúzza magát a csávából”. Ideiglenesen legalábbis. Feltárva érzelmeit, személyisége és szemlélete szerint értelmezi a világot és azon fáradozik, hogy gondolatait átadhatóvá tegye művében embertársainak.

1990 májusa és szeptembere között nyolcvanhárom erdélyi vendég kereste föl egri otthonunkat, viszonozva korábbi, évente olykor három-négy alkalommal megismétlődő látogatásainkat. Jövetelüket a diktátor várva várt bukása tette lehetővé, és amikor a tavasz is beköszöntött, szinte egy emberként, a felszabadulás eufóriájával keltek útra.

Közöttük volt Magyari Lajos is, akihez akkor már több évtizedes barátság fűzött. 

Minden zene népzene. Mi csak elrendezői vagyunk a témáknak, mondta Bartók, akinek aztán tényleg sok estéje volt a székelyeknél. A zene rendet tesz a zűrzavarban, a ritmus egyesíti a szétesni készülő hiteket, a dallam folyamatosságot ad a szakadozott életeknek, a harmónia összebékíti az összeférhetetlent. Az élet nagy szimultánjában egyszerre történnek velünk a dolgok: a zenében tud az egymásutániság egymás mellett megjelenni. Ahogy ifj. Csoóri Sanyi mondta 1993-ban egy Muzsikásról szóló tévéfilmben, amelyet szerénységem forgatott a Duna Tv-nél, hogy a szeretetet úgy hívják a zenében, hogy összhang. Ez a zene egyik hatalma.

Szavakon túli régió tárul elénk Kákonyi Csilla festményein. Órákon át beszélhetünk, írhatunk róla, fantáziadús narrációt is kerekíthetünk képei köré, mégis nyilvánvaló, hogy nem a beszélt nyelv hagyományos eszköztárával fedhetjük fel látomásos látványvilága, álomszerűen megfoghatatlan, különös festői univerzuma, groteszkbe hajlón is katartikus képi tartománya titkait. Ez a mindennapokban rendkívül szerény, az alkotók képzeletbeli rangsorában annál előkelőbb helyet érdemlő festőnő sajátos nyelv- és jelrendszert épített ki magának, ezzel vonja bűvkörébe a piktúrában jártas művészetkedvelőt éppúgy, mint a képei elé véletlenszerűen vetődő laikust. Ki tudná kivonni magát izgató vörösei, izgalmas bíbor, fényfakasztó sárga és narancsos tónusai, üde, buja zöldjei, titokzatos kékjei, földbarna és kozmikus mélységű, sötét árnyalatainak összhatása alól? Ki ne próbálná fogni üzenetét, megfejteni rejtélyeit, kíséretéül szegődni múltba, zaklatott jelenbe, fürkészni bizonytalan jövőt, bepillantani kompozícióival ama rettegett, sejtelmes túlvilágba, ahol talán a megnyugvás ösvényeire is rátalálunk? Sorjázhatnának a kérdések hosszan tovább, Kákonyi Csilla erre késztet, hiszen mint mindenki, akit évezredek óta hivatástudattal áldott vagy vert a sors keze, ő is folyamatosan kérdez. 

A Szervátiusz Alapítvány tíz éves. A kerek évfordulóra tizenöt órás repülés után érkeztem a budapesti Hilton Szállóba a legnagyobb tisztelettel, hálával és szeretettel. Tisztelettel, mert a Szervátiusz név már kora ifjúságom óta erre kötelez.

Kedves Klára Asszony, kedves Tibor!
Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) - mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.„

Nem egy leigázott távoli földrész sanyargatott bennszülöttjének a szavai ezek, hanem egy Kárpát-medencei foglyul ejtett gondolat bennszülöttjének vallomása.

Szervátiusz Jenő élete alkonyán ezekkel a szavakkal foglalta össze a sorsát.

Arcpirítóan sok szépet és jót elmondtak itt rólam, pedig nekem semmi érdemem nincs. Juhász Gyula szavaival: „Hangszer voltam az Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot.” Isten kegyelméből voltam az, aki lehettem. Elsősorban neki tartozom tehát hálával.

Tőle kaptam az életet, neki köszönhetem, hogy gyönyörködhettem és borzonghattam a lét csodálatos, titokzatos szentélyében, hogy keresztet vethettem nemcsak az Atya, Fiú és Szentlélek, hanem a természet, a művészet és a tudomány nevében is.

Úgy tartják, a házasságok az égben köttetnek, én hozzátenném, a barátságok viszont a földön. De nem mindegy, hogyan, hol és kik között alakul életre szóló barátság-szövetség. Én Lisztóczky tanár úrral a felső-háromszéki Csernáton múzeumkertjében ismerkedtem meg, s mintha azok a jófajta huncut Haszmann-fiúk, a gyűjtemény alapítói, gazdagítói, fenntartói tudták volna, nem lenne érdemes kihagyni az alkalmat, hogy minket összeismertessenek, meg is tették. Azt hiszem, mindkettőnk örömére és elégtételére, hiszen úgy talált a szó, annyira egymásba simultak a gondolatok, hogy a megismerkedést az én kommandói kis vityillómban, majd Egerben és másutt is ápolgattuk.

Arcpirítóan sok szépet és jót elmondtak itt rólam, pedig nekem semmi érdemem nincs. Juhász Gyula szavaival: „Hangszer voltam az Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot.” Isten kegyelméből voltam az, aki lehettem. Elsősorban neki tartozom tehát hálával.

Laudációt írni-mondani nem könnyű. A puszta dicsérgetés talmi. Minél nagyobb talentumú művészt méltatunk, annál nehezebb. Egyensúlyt kell találni, teszem fel egy születésnapi köszöntő, és akár egy végbúcsúztatás között. Mert az érdemek felsorolása közben önfeledten átcsúszhatunk egyik vagy másik végletbe, bár nem az lett volna szándékunk. Tapintható példa erre, az a valamikori 92 éves pápa, akinek születésnapját ünnepelték. A köszöntőt egy közismerten, a Szentatya tisztségére vágyó, ambiciózus bíboros mondta, felsorolva az égi helytartó minden érdemét múlt időben. Célozván, Őszentsége most már megérdemelten járulhat az Úr színe elé. A pápa türelmesen végighallgatta, majd szelíden annyit válaszolt: köszönöm fiam a szép szónoklatot, de azért ne sürgessük annyira a Gondviselést.

Zavarba ejtő megtiszteltetés és mérhetetlen büszkeség számomra dr. Lisztóczky László irodalomtörténész Szervátiusz Jenő díjának átadásán laudációt mondani. Teszem ezt mégis remegő hanggal, de eufórikus örömmel, mert felkértek engem erre a felemelő feladatra és mert meggyőződésem, hogy az idei Szervátiusz Jenő díjakat a lehető legméltóbb személyek kapják, köztük dr. Lisztóczky László irodalomtörténész. Jómagam az egri tanárképző főiskolán tanítványa és csodálója lehettem annak az alázatnak és „szelíd megszállottságnak”, amellyel szívügyének élte meg a magyar irodalom ügyét. Kiváló intelligenciával és páratlan előadói kvalitásokkal beszélt klasszikusainkról, ám köztudott volt róla, hogy mutatóujját folyamatosan a határon túli, főként az erdélyi kortárs irodalom ütőerén is rajta tartja.

Loránd Klára különleges asszony a szó legnemesebb értelmében. Hivatása és hitvallása az értékteremtés és értékőrzés. Egyedi és pótolhatatlan. Mindazok számára, akik ismerik, nem lenne teljes az élet nélküle. Azzal a tudással, életörömmel és elhivatottsággal, mellyel a mindennapjait éli, mindannyiunk számára követendő példát mutat. Engedjék meg, hogy ezt az elismerésre méltó életutat, ne csupasz évszámokkal tárjam Önök elé. Ehelyett inkább fűzzük fel közösen az általa megmentett és életre hívott értékek láncszemeit!

Tisztelt Polgármester úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Szervátiusz Tibor és Klára asszony!

Lélekből teljesíthető feladat a Nemzeti Összetartozást kőbe vésni és bronzba önteni, ugyanis a közösség számára az összetartozás olyan, mint az egyén számára az egészség: csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha nincs, vagy már kevés, ami belőle megmaradt.

Vannak az életben olyan pillanatok, amelyekről az ember azonnal tudja: nem fogja elfelejteni sohasem.

Nekem is van számos ilyen pillanatom - s az egyik egy fiatalemberhez kötődik.

Nem sokkal megismerkedésünk után ez a fiatalember azt mondta nekem: nézd meg barátom! Hatalmas erők, embert próbáló s embert nyomorító hatalmak munkálkodtak azon, hogy ez ne történhessen meg.

Arra gondolok, hogy itt vagy te, a budai "úrifiú", aztán itt van a mi Gábor barátunk a Csallóközből, és itt vagyok én, a székelyudvarhelyi gyerek. Hatalmas erők munkálkodtak tehát azon, hogy mi hárman soha az életben ne találkozhassunk. És most itt ülünk egy asztalnál, beszélgetünk a világ dolgairól, és barátok vagyunk. Ha őszintén belegondolsz, ez tényleg csoda...

„Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, - Ady Endre sorai mintha csak Matl Pétert vezetnék elénk, azt a gondolkodó embert, azt a szobrászművészt, aki a magyarlakta területek közül, még ma is a legkiszolgáltatottabb, tán legmegalázottabb helyről, a Kárpátaljáról érkezett közénk.

Jálics Kinga nem készült újságírónak. Táncolni szeretett a törékeny, szőke kislány. A nagyhírű Nádasi mester balettiskolájának érzékeny növendéke a balett finom, szavak nélküli beszédességével akart szólni a világhoz. Mozdulatokkal érzékeltetni, milyen fájdalmasan hiányzik az édesapja, hogy miképpen is képzeli el a mennyországot, milyen mélyen átéli nagyszülei hideglelős aggodalmait, s ugyanakkor a légies piruettekkel saját testét is magasba röpítve mindenkinek elújságolni: micsoda boldogság várja az Állami Balettintézetben! Ám 1951. május 24-e hajnali csendjében két ávós verte fel álmából az „úri családot”. A kitelepítési végzéssel 24 óra múltán a kicsi Jeney Kinga – nővérével, édesanyjával és a nagyszülőkkel – már egy Szolnok megyei tanyán találta magát. Három év. Három év kemény fizikai munka a földeken – nyaranta a gyermekeknek is! – éjszakai zaklatásokkal, házkutatásokkal, mindennapos megaláztatással. A balett cipő a szegényes holmik legaljára került.

Az elmúlt évtizedek alatt itthon és világszerte a személyes kapcsolatok erodálódását éltük meg, mely tendencia mindmáig folytatódik. A közelünkben élők híreit, véleményét, érzéseit egyre kevésbé fogjuk fel, az egyszerű, a szép és igaz szó szerepét átvette a média. Elképzelhetetlenül nagy hatalomra tett szert a világon, brutálisan, vagy rejtetten finomhangolva manipulál, véleményformáló jogokat vindikál magának és a többség ezt akarva-akaratlanul el is fogadja. Kevés az az erős lélek, aki valódi értékekre támaszkodva, biztos sziklára építve életét, eligazodik a mai lét egyre nagyobb hang- és képzavarában. Világosan látni ennek tragikus következményeit. Nagyon kell a tájékoztatásban az ellensúly, a hiteles hang, az elkötelezett, Istent a középpontba, az embert pedig a legfontosabb helyre tévő, s ekként megszólaló médium! Számomra ez a Magyar Katolikus Rádió.

Az ember dolga, hogy nyomot hagyjon maga után a világban. Nem is akármilyen nyomot.

A Teremtő parancsa: építsük és szépítsük a Földet. Amely nem csak a talpalatnyi föld, nem csak az én kertem, a magam zárt világa, hanem az Isten világa, mindannyiunk élettere.

Isten hozta mindannyiukat! Sok szeretettel köszöntöm a jelenlévőket a Szervátiusz Alapítvány kuratóriumának nevében.

Nehéz, sötét idők járnak ránk mostanában. A természet szokásos, novemberi hideg, nyirkos sötétségét most tetézik a nyomasztó, az egész világot csapdában tartó társadalmi események. Elszabadult az Antikrisztus, a Mammon képében tombol, s elnyeléssel fenyegeti a jóságot, az igazságot, a szépséget.

Ha valaki a dolgok szépítésére való hajlam nélkül vizsgálja közelmúltunk éveinek jelenségeit, nagyon időszerűnek kell éreznie Bessenyei egykori diagnózisát arról, hogy „nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségében sohasem voltunk”.

Juhász Zoltánt – mint sokunkat – egy dallam ébresztette föl, „hamvas bélai” értelemben. Egy gyimesi furulyás lemezről felhangzó játéka döntötte el egy szempillantás alatt, hogy mi lesz az ő küldetése.

Dr. Losonci Miklós, a magyar képzőművészet és irodalom szerelmese, művelője, a művészettörténész, a tudós tanár – és a jó barát – kivételes ember volt.

Akinek megadatott a lehetőség, vagy inkább kiváltság, hogy időről időre felkereshesse korondi otthonában Páll Lajost, az tudja: bármikor érkezik, a festőállványon éppen készülő képet talál. Így volt ez a hetvenes években, így a nyolcvan-kilencvenesekben, nemkülönben legutóbb, most ősszel, amikor megfordultam nála.

Mi emberré lelkesült földi lények valójában vakon születettek vagyunk. A művészet vakon születettjei. Várjuk a látás könyörületét, mint ama bibliai vakon született, aki várta, hogy majdcsak kijön Jézus a templomból, megsajnálja és sarat ken a szemére, arcára, majd mondja neki: Eredj és mosdjál meg Siloám tavában és megmosdván láss és dicsőítsd Istent! Biztos a legszebb földi szobor lehetett az az arc, amit az Emberfia sárral megmintázott, de ennél is fontosabb a felszólítás: láss és dicsőítsd Istent! Az igazi művészet ebből a látásból születik. A látás és Isten összetartozik. Nem véletlen, hogy a nagy kultúrákban, vallásokban a szem fejezi ki Isten jelenlétét.

Azok a jelzők, amelyek oly régóta megilletik, az utóbbi két hónapban mondattak ki. Első hallásra – vagy olvasatra – talán túlzónak tűnhet, hogy tűzvigyázó, hogy a kanadai magyar irodalom nagyasszonya, hogy XXI. századi női Ábel, vagy hogy vállán hordja a székelység, a magyarság, s vele az egész emberiség sorsát, de ha közelebbről megismerjük Dancs Rózsa személyét, eddigi életútját és munkásságát, mindezt nem fogjuk túlzónak találni, hanem e meghatározások mellé hozzáillesztünk néhány hasonlót magunk is.

Az igazi kultúrára szomjazó magyarság legtisztább forrása. A nemzeti elkötelezettségű kultúremberek szellemi zsinórmértéke. A magyar kultúra Noé-bárkája. E három mondat jutott eszembe, amikor nagy örömömre hírül adta nekem a nagyszerű Szervátiusz család, hogy másokkal, méltó személyiségekkel és intézményekkel együtt idén a Hír TV Különkiadás című művészeti kapja meg a Szervátiusz Jenőről elnevezett díjat, felelős szerkesztője Tuba Marian, aki a díjat átveszi Kántor Viola szerkesztő, riporter.

Jánó Mihály művészettörténész méltatását néhány személyes emlékkel szeretném kezdeni. Magam egyetemistaként kezdtem el Erdély középkori falfestészetével foglalkozni, nagyrészt családi indíttatásból. Így lett szakdolgozatom témája a gelencei templom, ahol a faluban Bodor György nagyapám töltötte gyermekkori nyarait, és ahol több rokonunk is lakott.

Egy képzőművész bemutatásakor általában megkerülhetetlennek tűnik az életrajzi adatok rögzítése mellett a példaképek, az iskolák, a mesterek, a hatások, tanítványok, az egyéni és csoport kiállítások, a gyűjtők, a gyűjtemények, hazai és külföldi művésztelepek végeláthatatlan sorának a bemutatása.

A Szervátiusz Alapítvány 2003-ban, Szervátiusz Jenő születésének századik évfordulójára díjat alapított azzal a céllal, hogy újra megerősítsék a liberális neoavatgárd által háttérbe szorított magyar művészetet. Az első díjazott Győrffy Sándor Karcagon élő szobrászművész volt, míg az alapítvány idén Márton Árpád gyergyóalfalui születésű, jelenleg Csíkszeredán élő festőművészt találta méltónak a Szervátiusz Jenő-díjra.