Verecke-lépcső, kaptatós hágó, mintha itt folytatódna az ősi út, a nekibuzdult lovak patavisszhangja földübörög az aszfalt alól, s bár az emeletes villák elfelejtették jurta-árnyékukat, sorfalat állnak a Csíksomlyót idéző terebélyes földösvény bejárata előtt.

Számtalanszor kerestem annak okát, miért szólal meg bensőmben mindig Bartók zenéje, ha Szervátiusz Tibor szobrait nézem. Míg az őszön a Vármegye Galériában a Bartók-kompozíció előtt állván szavakká rendeződtek bennem a ritmusok.

Életemben először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben – magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást túlharsogták volna?!”