A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt, amit valahol már kialakítottak. Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni. | ![]() |
![]() | |
![]() |
A huszadik század végefelé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel azt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utána gondolnak, utána éreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak.
Nem vagyok szakértő semmiben, csak szeretem a szépet. Fönt a csillagos eget a teliholddal, itt alant az engem körülvevő életet, a nagy vizeket, a Sváb-hegy mögé lebukó vöröslő napkorongot. Az egész teremtett világot s benne a teremtő embert. Irodalomban, zenében és művészetekben.
Szervátiusz Tibor hallgatag ember. Valamennyi barátom közül ő a leghallgatagabb. Sőt, ha jól belegondolok nem emlékszem találkoztam e valaha is bárkivel, akihez a csend, a csendesség, a hallgatagság annyira hozzátartozott volna, mint őhozzá. Szervátiusz Tibor ízig-vérig szobrász.