Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr.

Vannak a világban számomra jelentős helyek. Szeretem a tengert, egy régi templom merészen égre törő tornyát, valahol egy sziklát, a sok közül egy hegynek a csúcsát. Az országutat, melynek mentén bő sugárban forrás bugyog. Itt a táj egyszerű: kopasz domb, nő rajta kóró, néhány fűzfa, s mellette kukoricás.

Része vagy minden idők örökségének

(Szervátiusz Tibor köszöntése 85. születésnapján)

Vissza adható-e a száraz fa egykori élete? Lélegezhet-e valaha is a kő? Az újbeggyel tapintott hideg fém sugározhat-e válaszként csak egyszer is melegséget?

Tapasztalati ismereteink szerint ez a valóságos lehetetlen, mert még soha sem láttuk, hogy a kiszáradt fába visszatért volna az élet, a kő rideg és törékeny marad, a fém természetes állapotában merev és hideg anyag. Ezért aprítjuk erővel és lelketlenül a fát, zúzzuk a követ, vágjuk a fémet. Amióta az ember ember, így történik.