Entz Géza nevével gyakran találkozik, aki megfordul a magyar szellemi életnek és közéletnek azokon a változatos helyein, ahol elmélyedt munka és távlatos gondolkodás folyik. Mivel ő, korunkban ritka kivételként, kerüli a zajos nyilvánosságot, arca kevéssé ismert – és sokan hihetik úgy, hogy többen is szorgoskodnak ezen a néven a kiváló Entz-nemzetség mai nemzedékeiből.
A régi korok, nagy, három-négyszáz éves periódusaival, lassú átmeneteivel szemben mi beleszülettünk egy olyan világba, amelyben a háborúk és forradalmak, minden fantáziát felülmúló felfedezések és csupán néhány évig tartó, tiszavirág életű művészi stílusok váltogatják egymást.
A huszadik század végefelé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel azt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utána gondolnak, utána éreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak.
Vannak a világban számomra jelentős helyek. Szeretem a tengert, egy régi templom merészen égre törő tornyát, valahol egy sziklát, a sok közül egy hegynek a csúcsát. Az országutat, melynek mentén bő sugárban forrás bugyog. Itt a táj egyszerű: kopasz domb, nő rajta kóró, néhány fűzfa, s mellette kukoricás.
Születtem az Úr 1930. esztendejében, július havának 26. napján, szombaton déli háromnegyed kettőkor, az Oroszlán és a Nap jegyében. Erdély fővárosában, kincses Kolozsvárott, annak is külvárosában, a Pillangó utcában, a nagy gazdasági válság idején, kisebbségi sorban, szegény művészcsaládban.
Vajon kell-e portré? S ha egyáltalán kell, milyen is legyen az? Régi értelmében ennek ma már nem is érdemes neki fogni, hacsak egyszer a divat nem hozza újra magával. Az új lehetőségek meg végtelenek. Kötött gyakorlat szabadon választott előadásban. Szubjektív és objektív szemlélet.
Szervátiusz Tibornak is el kellett menekülnie a szülőföldről. Menekült, nem volt más vétke, minthogy magyarnak született. Igaz, ezt tetézte még egy “kicsi” plusz is: zseniális tehetséggel megáldott magyarként látta meg a napvilágot. Menekült – nem tovább, csak a hazába, hogy megtarthassa magyarságát, emberi méltóságát. Szerelmese volt a szülőföldjének, amelyhez élete végéig ragaszkodott. És bár erős férfiként fogadta a csapásokat, majdnem összeroppant annak a fájdalmas felismerésnek a súlya alatt, hogy a szülőföld és a haza két külön hely. Mesterségesen kettémetszett.
A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valahogy elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.
Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr.
Életemben először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben – magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást túlharsogták volna?!”
„Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom, örül a szívem és mégis sajog belé” – idézem a költőt, mert hogyan is jövök én ahhoz, hogy a szobrász óriást, Kolozsvári Szervátiusz Tibort megszólítsam, köszöntsem?! Zavaromat csak tetézi, hogy rád gondolva Tibor, soha nem jutott eszembe, hogy mennyi idő múlt el már földi életedből, mert kortalan vagy, műveid évezredek távolából a jövőnek szólnak, kortalanok, vagyis örökérvényűek. Belőled születtek, ott élsz bennük, így te is örökéletű vagy.
Része vagy minden idők örökségének
(Szervátiusz Tibor köszöntése 85. születésnapján)
Vissza adható-e a száraz fa egykori élete? Lélegezhet-e valaha is a kő? Az újbeggyel tapintott hideg fém sugározhat-e válaszként csak egyszer is melegséget?
Tapasztalati ismereteink szerint ez a valóságos lehetetlen, mert még soha sem láttuk, hogy a kiszáradt fába visszatért volna az élet, a kő rideg és törékeny marad, a fém természetes állapotában merev és hideg anyag. Ezért aprítjuk erővel és lelketlenül a fát, zúzzuk a követ, vágjuk a fémet. Amióta az ember ember, így történik.
A magyar nép tehetségét, a magyar nemzet életképességét jelzi az elmúlt évezred értékteremtése, mely rendkívül-minden közegben teremtő erő- nevek fémjelzik ezt a bőséget. Ezrek és tízezrek közül válogatva Szent István, Hunyadi Mátyás, Széchenyi István, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Balassi Bálint, Mányoki Ádám, Erkel Ferenc, Ferenczy István,Hild József, Szentpétery József, Ady Endre, Móricz Zsigmond nevét említem, ők reprezentálják társaikat is – több ezer géniuszt.
A XX. században végülis minden magyar nemzedék megtermette a maga Bartókjait és Kodályait, kikínszenvedte magából, mint a falba -sajtolt Kőmíves Kelemenné.
Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,
az Atya, a Fiú s a Szentlélek
külön sorsot s közös terhet szántak,
mint Nektek: apának s a fiúnak,
hozzá gigász-tehetséget mértek,
bírni roppant súlyát küldetésnek,
meglelni ösvényét a kiútnak.
Szervátiusz Tibor megteremtette és diadalra vitte a magyar szobrászművészetet, mind formai, mind tartalmi vonatkozásban. Az ősök üzenetét a génjeiben hordja, akár Attilát, akár Árpádot, akár Adyt, akár Szabó Dezsőt, akár a sumer isteneket mintázza meg.
Játszva tenném dolgomat, ha e könyv egy műtárgyak vásárának reklámjaként jelenne meg, ahol én kaptam volna a kikiáltó szerepét. Csupán azt kellene nagy betűkkel leírnom vagy rikoltonom: ha látni kívánják Szervátiusz Tibort, csak nézzenek körül, itt áll önök előtt számtalan példányban.
Kolozsvár már hírt adott Európának, amikor a két testvér, György és Márton 1373-ban, megelőzve az itáliai mestereket, bronzba öntötte Szent György lovon ülő alakját. E mű a csoportábrázolás új törvényeit valósította meg. Hasonló jelentőségű az a tény, hogy Szervátiusz Tibor 1930. július 26-án szintén Kolozsvárott látta meg a napvilágot és szobrász édesapjával, a legendás nevezetességű Szervátiusz Jenővel együtt hasonló szobrászi tettet véglegesítettek, mint magyar reneszansznyitó elődeik.
Ady Endre azt jósolta Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, 1905-ben keletkezett esszéjében, hogy a toleranciából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból az anyaországnak története során mindig magas mércét adó, három kultúrát egyesítő Erdély fogja megszülni a jövő nagy magyar tehetségeit.
Szervátiusz Tibor azokhoz az ősforrásokhoz nyúl vissza, melyeket - mint egy sztyeppei kultúra bizonyítékait - a többi között a magyar pásztornép faragásai is őriznek.
A művészeti kiadványok, amelyek egy-egy képzőművész vagy építész oeuvre-jét mutatják be gondos válogatásban, a fényképezés és a nyomdatechnika legjobb teljesítményét nyújtva, értő művészettörténész vagy műkritikus szakszerű magyarázatával kísérve, amikor ott sorakoznak egy erre kiválasztott könyvespolcon: sűrített kultúra- és művészet-konzervek, otthon-tartott kiállítás-molekulák. Az ember összegyűjtött, könyv-fedelek mögé préselt álmai. Olyanok a szem számára, mint a fülnek az otthoni diszkotéka, a világ monumentális zene-építménye, körkörös barázdákban lekötve, bármikor előhívhatón.
Szobrok jönnek át az emberben - csonkultan törten verten - agyunkba velőnkig kapna - kín-domború bordák karma.
Jaj, jaj, én Istenem! - Én Istenem, jaj, jaj! - Ágyútűztől, füsttől - Hollósul a hajnal! - Hollószín madarat - Szárnyaltatsz éjünkre...
Szervátiusz Tibor Napisten címet viselő szobrai többek annál, mint amit ez a pogány csengésű elnevezés mondhat. A Napisten mint szobrászi forma Szervátiusznál azt jelenti, hogy van egy tiszta, felbonthatatlan egység, ami a maga nemében és módján kihat a körülötte levő világra, és az vissza is hat rá valamiképpen.
Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi - szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös - termékeny mámor és szenvedés, apa és fia, - Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor.
Spartacus katonáit keresztre feszítették a rómaiak. Nyomon - követve küzdelmüket, haláluk elképzelése megrendítőbb volt, - mint a templomi arcú Krisztusok látványa. A szenvedés és a - szelídség együttes jelenléte, melynek kettőségéből mindig az - utóbbi az uralkodó, valahogy a beletörődést és a megalkuvást - jelenti nekem.
Joó Tibor írja "A magyar nemzeteszme" című alapvető munkájában: "Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság.
Nem vagyok szakértő semmiben, csak szeretem a szépet. Fönt a csillagos eget a teliholddal, itt alant az engem körülvevő életet, a nagy vizeket, a Sváb-hegy mögé lebukó vöröslő napkorongot. Az egész teremtett világot s benne a teremtő embert. Irodalomban, zenében és művészetekben.
Gondviselő Istenünk! Saját képmásodra alkottad meg az embert, és arra rendelted, hogy tetszésedre alakítsa a világ arculatát. Ahogy Tőled bűnével elfordult, elhomályosította képmásod felismerhetőségét önmagában, teremtett világod értékeit és szépségeit lerontja, vagy megrontja.
Kolozsvár már hírt adott Európának, amikor a két testvér, György és Márton 1373-ban megelőzve az itáliai mestereket, bronzba öntötte Szent György lovon ülő alakját. E mű a csoportábrázolás új törvényeit valósította meg.
Mi történik velünk hosszabb-rövidebb életünk során, mi az a különös érzés, ami egy ponton hatalmába keríti tudatunkat és attól kezdve visszautasíthatatlanul irányítja cselekedeteinket?
1956 forradalma: alig tíz napnyi szabadságküzdelem az ezeréves történelemfolyamban. Mégis, elegendő volt egyetlen röpke őszi nap, hogy megváltoztassa a világot. Mert 1956. október 23-át követően már soha többé nem lehetett olyannak látni sem Magyarországot, sem Nyugat-Európát, sem a szocialista tábort, mint annak előtte.
Ahogy talajra nem találhat, - kifeszítve a lábad, - az ágyék szimmetriája és a szív egymvagában, - s csak az Isten helyetti némaság van.
Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni - történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit, - soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy - csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!
Látásmód és viszonyítás kérdése, hogy a ma itt megjelentek száma nagy vagy, hogy sokan vagyunk-e, vagy kevesen, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy akik ma eljöttek ide, a nemzet egészében képviselik, igaz, csak szellemiségben, igaz, csak jelképesen.
Verecke-lépcső, kaptatós hágó, mintha itt folytatódna az ősi út, a nekibuzdult lovak patavisszhangja földübörög az aszfalt alól, s bár az emeletes villák elfelejtették jurta-árnyékukat, sorfalat állnak a Csíksomlyót idéző terebélyes földösvény bejárata előtt.
Szervátiusz Tibor hallgatag ember. Valamennyi barátom közül ő a leghallgatagabb. Sőt, ha jól belegondolok nem emlékszem találkoztam e valaha is bárkivel, akihez a csend, a csendesség, a hallgatagság annyira hozzátartozott volna, mint őhozzá. Szervátiusz Tibor ízig-vérig szobrász.
Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.
Ady Endre azt jósolta Ismeretlen Korvin-kódex margójára című esszéjében, hogy a toleranciából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból az anyaországnak története során mindig magas mércét adó, három kultúrát egyesítő Erdély fogja megszülni a jövő nagy magyar tehetségeit.
A családi fényképek között van egy, amelyet nagyon szeretek. Egy díszmagyarnak látszó kabátban állsz édesapád kezét fogva, a fejeden egy tollforgós, tolldíszes magyar sapka van. Emlékszel rá, mikor készült ez a kép?
Ezt a képet én is nagyon kedvelem, de különösen azokat az eseményeket őrzöm szívemben, amelyek ehhez fűződnek. Azt a báránybőr, magyar zsinóros kabátot édesapám varratta nekem, s először 1940 november elsején viseltem, amikor az erdélyi élet újjászületése utáni első világításra mentünk a kolozsvári Házsongárdi temetőbe. Emlékszem, csikorgó hideg volt, talán mínusz tíz fok is lehetett, s frissen hullott hóban gázoltunk a temető felé menet. Útközben készült a fénykép. Nálunk az volt a szokás, hogy mindenszentekkor az egész város egyszerre ment világítani, gyertyát gyújtani a halottakért. Úgyhogy gyönyörűen fénybe borult a házsongárdi temető, világított messzire a sok mécses lángja. Ilyenkor az egész család, távoli rokonok is összegyűltek, emlékeztek a holtakra, s számba vették az élőket is. Azt hiszem a szokás máig él Kolozsvárt. A díszes kabátom már megvolt szeptember 11.-én, amikor bevonultak a magyar honvédek Kolozsvárra, Észak-Erdély visszatért. Azonban ez olyan gyönyörűséges, meleg nap volt, hogy nem kellett felvennem, csak a sapkát , amelyen valódi boglár tartotta a darutollat. Büszkén feszítettem édesapám nyakában, mert hamarosan odakerültem, hogy a nagy tömegben, amely a főtéren összegyűlt , hogy lássak is valamit a bevonulásból és ünneplésből. Már szeptember elsejétől tudtuk a döntést, s vártuk Erdély visszacsatolását, igaz, azt már 22 éve vártuk bizakodva, reménykedve. S eljött a várva várt nap!
Minden alkotásnak meg kell találni a megfelelő, méltó helyét, ahol a földi erővonalak, az energiasugárzások és a természeti környezet hatni és érvényesülni engedi a művet. Ez a hely ideális az Ister-pár számára." - E szavakkal avatta fel Bakay Kornél történész Szervátiusz Tibor legújabb szobrát Táton.
A Húsvét-szigetekre nem adatott meg eljutnom, bár mindig vonzottak a tenger partján sorjázó időtlen, kőbe vésett arcok, de az európai régi monumentumok közül láttam a korzikai nyolcezer éves faragott kőtömböket, szobrokat, s kezdtem igazat adni azoknak, akik a szobrászatot a művészetek legmagasabb rendű válfajának tartják.
Amikor a beszélgetés végén a fenti cím ötlött eszembe, először kérdőjelet képzeltem a mondat végére. Mert fájt kimondanom: magyarnak számkivetve. Fájt a két szót leírnom, a szörnyű sorsot, mit jelent betűbe merevedten véglegesíteni.
Számtalanszor kerestem annak okát, miért szólal meg bensőmben mindig Bartók zenéje, ha Szervátiusz Tibor szobrait nézem. Míg az őszön a Vármegye Galériában a Bartók-kompozíció előtt állván szavakká rendeződtek bennem a ritmusok.
Szervátiusz Tibor könnyen teljesíthette Buda Ferenc kérését, hiszen ő már művészi magáratalálása idején is ott volt: a múlt mélységes mély kútjában. E kérés után legfennebb kicsit lejjebb ereszkedett. Ott született s nevelődött ugyanis Erdélyországban, ahol a magyar múlt őrződik a kaput faragó férfiak kézmozdulatában, a rigmust mondó énekesek hangjában.