Beszélgetés magyarságról, művészetről Szervátiusz Tiborral

Számtalanszor kerestem annak okát, miért szólal meg bensőmben mindig Bartók zenéje, ha Szervátiusz Tibor szobrait nézem. Míg az őszön a Vármegye Galériában a Bartók-kompozíció előtt állván szavakká rendeződtek bennem a ritmusok. Hogy a forrás: a magyar népi művészet, a régmúlt hagyománya azonos a két művésznél, az nem volt kétséges eddig sem. Arra döbbentett rá egy pillanat, hogy ugyanaz a magasrendű művészi szintézis jellemzi mindkettőjük alkotásait. Amint Bartók Béla a zenében, úgy Szervátiusz Tibor a szobraiban ötvözte a sok ezer éves ősi kultúrát a modern törekvésekkel. S emelte ezáltal soha nem látott magaslatra a magyar formaművészetet. Hogy mi a magyar, milyen a magyar, azt sokan, sokszor próbálták megértetni a világgal. Ám soha úgy nem sikerült a lényeget láttatni belőlünk a tollforgatóknak (nem az ő hibájukból), mint amikor végigdübörögték a világot a Concerto, az Allegro Barbaro hangjai. A zene egyetemes érvényű jelei áttörték az értetlenség falait. Bartók művészetével, de emberi magatartásával is utat mutatott a XX. századi művészeknek, hogyan lehet megújítva megőrizni a magyar nép, a nemzet kultúráját. Értő követőre talált a kolozsvári szobrászban, Szervátiusz Tiborban. S amit eddig csak a ritmusok mondtak, most szobrai révén a formák is hirdetik: ez, ilyen a magyar sors, a lélek.
    Hiába próbálnánk szavakkal ecsetelni azt a tragédiát, amely több mint hetven évvel ezelőtt Trianonnal reánk zúdult, belénk maródott. Hűtlenné lennének hozzánk a szavak, nem lennénk képesek az évtizedek alatt összegyűlt fájdalmat adekvátan kifejezni. Szervátiusz Tibor Tüzes trónon című szobra elmondja az elmondhatatlant. A parasztvezér megcsonkított teste jelképezi egész megcsonkított életünket, sorsunkat. Míg a feketéllő szemüreg, az ordítás hangjait formázó száj a pusztulás, a pusztítás fájdalmát kiáltja, az egyenes gerinc, a nyak megfeszülő, ám szilárd inai az elpusztíthatatlanságot sugallják. Így is, csakazértis vagyunk és leszünk! - hirdeti Dózsa alakja. Erőt meríthetünk belőle. A szobor a formai megoldásokat tekintve is a század egyik legjelentősebb alkotása. A fémből hegesztett monumentális mű nem elbeszéli, hanem sugározza a tragédiát. S bár egyszerű, statikusnak látszó megoldást választott a szobrász: ülő alakot, mégis mozgás, lendület van a kompozícióban. Diadalmas élet a halálraítéltben. (A mű egyébként a Nemzeti Galéria kupolájában látható. Sajnos csapnivaló elhelyezésben és megvilágításban.)

- Hogyan lehet, hogy egy tragikus téma, egy tragédiát árasztó mű mégis a reményhez juttatja el a nézőt?-? kezdem a beszélgetést Szervátiusz Tiborral.

    - Nem véletlenül. A tragédia akár az életben, akár a művészetben arra hivatott, hogy megtisztítsa a lelket a katarzis révén, akár egy egész nemzetét is. A csúcspontjához érkező feszültség után jön a megkönnyebbülés sóhaja: eztán teljesen másként lesz! Eztán csak szebb, jobb következhet! Nem szokványos a képzőművészetben, főként a szobrászatban a tragédia jelenléte. Legfeljebb úgy, hogy elbeszéli azt. Én mindig arra törekedtem, hogy a formai megoldásokkal fejezzem ki a feszültséget, a drámaiságot. Dózsánál ezt a vázzá égetett test csontjainak ritmusával, néha diszharmóniájával igyekeztem elérni, a fából készült szobrok esetében a megnyújtott, a sikoltás-vékonyságú alakkal érzékeltetem. Ilyen többek között az Ispánkút vagy a Székely pietá.

- Az említett szobrokra, de egész életművére a hallatlan tömörség a jellemző

    - Ebben a számomra az ókori görög tragédiák a mérvadóak. No, meg Bartók zenéje. A művészetben én a drámát tartom a legmagasabb rendű műfajnak. Ehhez kerestem a szobrászatban az utat. A művészet egyébként egy nagy zöld mező, ahol utak csak mögöttünk vannak. Nekünk kell új ösvényeket taposnunk, új utakat találnunk, hogy a nemzet, az emberiség számára új művészetet teremthessünk. Ez a legnehezebb, de a legszebb feladat is. A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt, amit már valahol kialakítottak. Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját és jelenét. A szobrászat nyelvén erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég... Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.

- Ez a gondolatsor engem kényszerít visszakanyarodni Bartókhoz. Tudniillik úgy érzem, amit Ön teremtett, az a szobrászat pentatoniája.

    - Amikor én a nagy magyar muzsikusnak állítottam emléket a Bartók kompozícióval, akkor egyúttal tisztelegni szándékoztam az előtt a sokezer éves kultúra előtt is, amely szinte teljesen elpusztult a kereszténység felvételével... De amelynek a nyomait én még megtaláltam Erdélyben. Ott még tudják ezt az emberek, mint a Kalevala hősök verselik, éneklik. A fafaragók a székelykapura faragják az ősi nap és tulipán motívumokat, amelyek nekünk még megmaradtak, s amelyeket én a régi szkíta-sírok anyagaiban is felleltem. Bartók és Kodály példáján indulva, én ezeket az emlékeket felkutattam, s mivel ez a képzőművészetben még nem történt meg, kísérletet tettem arra, hogy a képzőművészetbe beillesszem, felhasználjam, megtartsam, megörökítsem. Egyúttal arra is, hogy az ősi népi gyökerek felmutatását be tudjam építeni a XX. századi művészetbe. Ez nem egy ismert és megszokott gondolkodásmód, mert most mindenütt az úgynevezett avantgarde dívik. S aki nem ezt követi, arról nem sokat beszélnek. De én úgy gondolom, hogy az, ami Nyugatról jött, az nem fedi egészen a művészet fogalmát. S én azt követni nem akarom. Azt mondják nekünk, térjünk vissza Európába. Ez hamis beállítás. Mi ezeregyszáz éve itt élünk, s csak ezzel a nemzeti kultúrával, a magyarságunkkal szabad nekünk jelen lenni Európában. Ezt kell nekünk felmutatni, ezzel kell gazdagítani az emberiséget.

- Bartók bronz alakja két, kissé elhajló kopjafa között áll. A sötét tónusú fejfákon tulipán és nap-motívumok. Mi a jelkép értelme? Innen jön a fényre a muzsikus?

    - A két fejfa az ősi kultúra nyomait hordozza. Ez jelzi azt az inspirációt, amelyből Bartók táplálkozott, s megalkotta hatalmas életművét, amelyet annyira szeret a világ. Éppen azért, mert ilyen: hordozza magában nemcsak népének, de az egész kelet-európai térségnek a feszültségét, drámaiságát. Ugyanakkor mindez az ősi elemekhez visszanyúlva a legkezdetlegesebb, a legegyszerűbb pentaton rendszerből épült. De ezzel képes a legbonyolultabb kozmikus viszonylatok kifejezésére is. A pentatóniát én átvitt értelemben, tehát mint az ősi gyökerekre támaszkodó, tiszta, világos gondolkodást tartom követendőnek a politikában is. Ilyen vezetőkre van szüksége ennek a nemzetnek.

- Hogyan látja, van esély arra még, hogy ezen eszme jegyében fogjon össze az ország, a nép?

    - Azt gondolom, hogy a mai magyarságnak ez kulcskérdése. Azt szokták mondani: a magyarok csak akkor fognak össze, akkor lehet őket felrázni, ha valami nagy tragédia éri a nemzetet. Lehet, hogy így van, de szakítani kellene már ezzel a sorral. Átfogó stratégiát kellene felállítani a magyarság megmentésére. Emlékszem, a háborút menekült gyermekként a fővárosban vészeltem át szörnyű körülmények között. De amikor eljött a tavasz, véget ért az ostrom, feljöttünk a pincékből sápadtan, legyengülve és támolyogva; megráztuk magunkat, s munkához láttunk. Eltemettük a halottakat, hozzáláttunk a romok takarításához, az ország újjáépítéséhez. Most is hasonló dolog történt, óriási változás következett be a nemzet életében. De sajnos ezután a katarzis után elmaradt az eufória, az öröm, az ujjongás. A nemzet várta azt, hogy újraépítheti az országát, birtokba veheti, s megteremthet végre egy tiszta, igazi, nemzeti Magyarországot. Amit évszázadok óta tiltottak nekünk, s amelyre évszázadok óta várt ez a nép, s szívéből kíván. Elmaradt az eufória, elmaradt az újjáépítés. A népet félrevezették, elaltatták. Mintha tilos lenne ennek a nemzetnek magára találni, ezt az országot magyar országgá tenni, saját nemzeti érzésünk szerint élni.
    Láthatjuk pedig, hogy a fejlett Nyugat sem mond le a nemzeti létéről. A francia az francia, az angol az angol. S ha az angol parlamentben viták is vannak, s ha bántják és meg is sértik egymást, azt biztosan tudom, hogy angol parlamenti képviselő Anglia érdekei ellen nem tesz semmit. Ott mindenkinek Anglia a szent, a sérthetetlen.

- Vajon miért okoz nagy sokkot a környezetünkben, ha mi magyar összefogásról beszélünk?

    - Ennek több oka van. Mi ezeregyszáz éve itt élünk a Kárpát-medencében. Védtük ezt a területet az életünk árán is. Ez a nép sokat szenvedett, áldozott országáért, de Európáért is. A helyzetünkből adódik a tragikus sorsunk. Mi Európa átjáró szobája voltunk keletről nyugatra, délről északra. Jöttek, mentek az idegenek, az ellenségek. S a magyarság annyira nemes, s olyan gesztusokat tett, hogy mindenkit befogadtunk, sőt érdekeink ellen, a magyarsággal szemben megbecsültünk. Ennek a következménye, hogy köröskörül felnőttek új népek, amelyek a tragédiáink árán is megerősödtek. Az egészben az a legtragikusabb, hogy itt van ez a kis csonka Magyarország tele belső ellenséggel. Ez az ami teljesen érthetetlen. Ugyanis, ha ez az ország nem áll talpra, nem erősödik meg minden tekintetben, akkor az elszakadt területek magyarsága számára is reménytelenné válik a helyzet, a sors. Ezt a beteg országot kellene meggyógyítani, talpra állítani, és innen megszervezni a világ magyarságát. Ehelyett most itt belső ellenség irtja és pusztítja mindazt, ami magyar, ami tisztesség, becsület.

- Elkomorult. Nincs jó hangulatban?

    - Nem vagyok jó hangulatban amióta születtem. Tudniillik én kisebbségben születtem, ez a sors jutott nekem. Gyermekkoromban azt gondoltam, hogy ez a természetes. Később tudatosult bennem, hogy ez egy ránk mért igazságtalanság, amelyet elfogadni nem tudok. A trianoni diktátum egy olyan igazságtalan, a nagyhatalmak dilettantizmusából, egyéni érdekéből fakadó döntés volt, amelyet magyar ember soha el nem fogadhat, magyar politikus ennek jóváhagyását soha ki nem mondhatja.
    Meg kell keresni a megoldásokat, amelyek segítségével a magyarság ismét elfoglalhatja a térségben az őt megillető helyét. Ha a politikában nem vagyunk annyira tehetségesek és erőszakosak, mint mások, akkor olyan erőket kell keresnünk, amelyekben nagyok vagyunk. Szerintem Magyarország szellemi nagyhatalom. A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel, hatásokkal. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk. Ám a kultúránkat is olyan támadások érték, érik, mint még sohasem. Eddig Moszkvából szabták meg, parancsolták a világunkat. Most pedig úgy látom, mindez Amerikából jön. Most történik a gyarmatosításunk újra és újra. De míg a keleti veszedelemmel szembe tudtunk szállni, mert meg tudtuk határozni mi az, addig ezt a rágógumi-hotdog-farmernadrág-kultúrát felmérni sem tudjuk. Ez a szenny az egész világot elárasztotta, s mindenütt bomlaszt és rothaszt. Ez történik most Magyarországon, s ez az oka többek között, hogy a nemzeti gondolatokat hordozó emlékműveim nem készülhettek el, s ma sem megy előrébb az ügyük. (Kőrösi Csoma Sándor, 1848-as emlékmű.) Úgy vélem még ma is az avantgarde a hivatalos művészet nálunk a nemzeti kultúrával szemben. És az avant-garde, korunk szocreálja, nem engedi a nemzeti emlékművek felállítását. És persze az Aczél-féle kultúrmaffia, mert a változások ellenére még ma is ő az úr.

A tárlatlátogató igazolhatja ez utolsó mondat igazságát. Kolozsvári Szervátiusz Tibor felmutatta nekünk a napot, az ősi kultúránk gyökerét. Csillagot hozott ráadásnak, lángot (hiszen Erdélyben ez a csillag jelentése), hogy ne csüggedjünk. S ezt szétsugározzák művei. Amelyekre, akár egy táltos, rendíthetetlenül rója rovásírással a magyar nép védelmét óhajtó varázsigéit.
    Egyetlen festett madonna-szobrán a köntöst a szokványos kék helyett szándékosan a remény színére: zöldre festette a művész. Vajha ebbe burkolózva erősödne hitében, magyarságában a nemzet! (Szervátiusz Tibort a Magyar Kultúra Napja alkalmából magas kitüntetésre terjesztette fel az illetékes minisztérium, amelyet január 18-án Göncz Árpádtól kellett volna átvennie. Ám ő értesítette a köztársasági elnöki hivatalt, miszerint Göncz Árpád kezéből elvi okok miatt nem óhajtja átvenni a kitüntetést, amelyet egyébként örömmel fogad.)

Babiczky Klára (Első közlés: 1993. Magyar Fórum)