Előszó 

Hinta leng kivirágos almafaágon

A Petrás Mária-gondolatok kristálytiszta, összegző gyűjteménye ez a késpenge vékonyságú könyv. Sugárzó megvilágosodások ösztökéje elevenbe vágón. Benne a tanúságtévő magáévá szenvedett igazsága, magától értetődő egyszerűséggel, az egyetemesség igényével, a szívek magasáig mutattatik fel. Átható erővel.

Ez Mária-könyve!

Merészebben minősítve, mégse túlzón, akár evangéliumként is üdvözölhetjük. Nagy ínségben lévén, segedelmes tápláléka a léleknek a Jó Hír. Üdvözülhetnénk általa, ha nem engedtük volna át testünket, lelkünket a sátán kísértésének, agyafúrtan lépre csaló csábításának, logikusnak tetsző – később döbbentünk rá, mily visszatetsző! – érvelésének. Lét-mélyünket horzsoló szemfényvesztés, olcsó vásári trükk, elemi figyelmeztetés nélkül: vigyázat, csalok! Bedőltünk. A kiút reményében szövetséget kötött vele, pontosabban szerződést a Goethe megjelenítette Faust, vagy, akár Madách látomásos realizmussal feszített, hatalmas ívű tragédiájában, színről színre Ádám és Éva. Az első édenkerti emberpár, akik a Paradicsomban egy Almán buktak el. Az ősszülék, génjeik mibennünk. Radioaktív sugárzású örökség. Máig ható. Főbűnük nem csak az, hogy almát szakítottak a tilalmazott Tudás fájáról, hanem, hogy csupán egy harapásnyira futotta, ám úgy nyelték, mintha a Teljes tudás birtokába kerülhetnének. Hiú ábránd. Alátámasztásul Máriától idézek: „Megérthetjük Jézus azon szavait, amikor azt mondja, több mindent mondhatnék még nektek, de nem bírnátok el. Több mindent mondhatnék én is erről, de egyik nagyanyám azt mondta, hogy nem szabad mindent elmondani… Bizonyos dolgokat nem szabad elmondani, mert akkor veszítenek az erejükből. Más dolgot nem szabad kimondani, mert megidézed azt… “

Ádámék bár falták volna föl az egész kárhozati gyümölcsöt, vagy ki se kezdték volna! Volna.

Most 2000 év beteljesületlen adventjeivel a háta mögött, a tartásában megroggyant, hitében megingatott emberi nyáj, melyből az önvédelmi ösztön kihalt, a gonosz kolompszavára – nehezen hihető, hogy harangzúgásnak vélhető – elvetné, megtagadná az Istent. Csökött agyával, morzsányi értelmével Mindenhatót vágyna játszani. Lehet-é elégséges fölmentés a jézusi szomorú belátás: nem tudják, hogy mit cselekszenek. Noha számosan tenyésznek, előszeretettel tenyésztik is a körünkbe fondorlattal becsempészett, hamis profétákat, akik átgondoltan művelik a „szakmát”, a lélekcsiszárkodást. Mindnyájan tudjuk, nem érdemelnek bűnbocsánatot, mert visszaélnek vele, a visszatartó erő nem hat rájuk, megátalkodottak. Mintha Jézus nem törődne emelkedettségében ezzel az emberi nemre oly veszélyes tényezővel. Az ember-léptékkel mérhetetlen türelem, a Krisztusi, olykor nagyon súlyos nekünk, lesüllyeszt, mi nem tudunk a vízen járni.

És még mindig az alma, a Jung-féle kollektív emlékezetbe, képzeletbe vésődve: Párizs almája, országalma, mellettük az „almaság” végteli két pontjával. Egyik a Tell Vilmos-i vértelen legenda – fia fejéről bravúrosan lenyilazza az almát - , a másik, a Newtont a tömegvonzás felismeréséhez vezető almahullás, mely vérvaló. S tán akkor lesz bensőségesen emberi eme esendő gyümölcs, ha a nemes rothadás gyötrelmes stációin át eljut, megjárva a maga sajátos kálváriáját a szellem-szárnyaltató „pálinkaság” állapotába, mely magasabb minőség, az éteri harmadik dimenzió, szakrális ösvény. A mutatis mutandis, avagy a megváltoztatandók megváltozása, mely nem oly szelíden esik meg, miként a tél lágyul bele a kikeletbe. Ám a cefre esszenciális lelke öntisztulni segít, bacilusok, vírusok, gombák, járványok, ragályok, nyavalyák, lelki ártalmak és ártalmazók elleni áfium. A szaga sem olyan brutálisan penetráns, mint a nyugati civilizáció bomlásának miazmás lehe. Az a rothadás lefelé visz, agresszív bűzétől nem szabadulhatunk, zsigereinket átjárja. Beleszokunk, beletörődünk az oszlásnak indulás pöcegödör-büdösségébe, és egy idő után már nem érezzük. A szellemi vakságot a szagvakság követi. Ha a Fennvaló illúziója valóban az Ember, egy ekszumáció nyomán egekig fölcsap a sátán deheroizáló odőrje, és maga az Úr is kiábrándul a Teremtésből.

Hová menekülhetünk? Ésszel mérhető pontokon túlra. Hogyan? Csak a Hit által. A hit, nem kizárólag a Szent Ágoston-i primer értelmezés, megfogalmazás szintjén értendő:” hiszem, mert lehetetlen”. Hanem valami örök mozgósító, működtető erőként, hiszen Jézus szerint egy mustármagnyi hit is hegyeket mozgathat meg. Efféle fölismerésekre, gondolati alámerülésekre, magasságok meghódítására ösztönöz ez a könyv. Vetkeztessük magunkat a pőre lényegig, a hit erejével találjuk fel bensőnkben a választ: mivégre vagyunk?

Késztető könyv a Mária könyve, ne csupán az égiekre hagyatkozzunk, amikor a nagy Miértet járjuk körül. A merészség könyve, a szabadságé, a szabad akaraté, legyen kellő elszántságunk, imával gyámolított akaratunk kiszakadni a földi béklyóból, a lekötözöttségből. Noha tudjuk, nem vagyunk képesek leküzdeni a tömegvonzást, ám ez a küzdelem, mely a lent tartó siralomvölgyben folyik éppen az, ami fölemel a fohász felhajtó ereje által. Embert és egy népet is, sorsának ez, mi értelmet ad, valós reményt a megmaradásra. Csak ennyi a minden. S egy könyörgés: Emeld fel, Uram, kicsiny népemet! Külön jelentést nyerve, e témát erősítve, behallszik egy Ady vers: Föl-föl dobott kő/ földre visszahullva… A hűség gravitációjáról szól, mely nem elevenen eltemetésre ítél, inkább csírázásra!

Miként a föld-menny ingajárás, amit Petrás Mária még kislány korában szülőfalujában, a csángóföldi Diószénben tapasztalt meg. Máig meghatározó feledhetetlen, delejjel telitett pillanat volt. Az udvarukon egy hatalmas almafa állt, melyre az ezermester édesapa, a legendás Tátika, hintát szerelt. Mária testvérei „még nem voltak úgy felnőve”, hogy ráülhettek volna, hát egyedül hintázott rajta. Mégse magára zárt, elszigetelt magányban, hanem valami érzékelhető egyetemesség részeként. Érdemes idézni a „beszélgető könyvből”. „Emlékszem, hogy egy napon, tavasszal, amikor kivirágzott a fa, a vacsora után kimentem hintázni, s néztem fel a virágok között a csillagos égre. Olyan szép volt, ezt soha nem felejtem el! Akkor nagy boldogságot éreztem… Álmomban szintén egy nagy virágzó almafát láttam, sok-sok virággal, amelyeken a kisangyalok úgy jártak, mint a méhek. És akkor is boldog voltam. De nem csak álmomban, hanem ébren is – vallja.

Csak ennyi a minden. És mégis, vagy éppen ezért, kiárad, túlcsordul rajtunk, eggyé válunk vele.

Petrás Mária a nagy próféták, kinyilatkoztatók hűséges, szemérmesen szerény követője, az övékéhez mérhető legalább akkora hittel, tán kevesebb ünnepélyes pátosszal. Hiszen a Babba Máriás, mint Hitvallásában írja, névtelen szentek közt nőtt fel. Megtéveszteni nemigen lehet, hamar átlát a hamis prófétákon, a lélekkufárokon, a farizeusokon, akiket Jézus annak idején kivert az Úr Házából. Mária hitének a kétkezi pór nép lelkülete a tápláló, éltető forrása. Dalaik, imádságaik, az idők kezdetéig visszanyúló hagyományaik megtartó horgonyán évszázadok óta küzdenek az elsodratás, a végleges elveszejtés ellen, ott a Keleti-Kárpátok küloldalán. A valamikori védőgyepű széltében-hosszában, de mindig kívül. Makacs-elszántan őrzik magyarságukat, mert szívükben itt vannak hon. Anyanyelv fosztottan, el-és kitagadva, magukra hagyottan, elárulva és elárvultan is ide akarnak tartozni. Míg egyéb idegenszívűek, befurakodók számára az ország csupán érdekhajhászásra, szabadrablásra, gyarmatosításra alkalmas terep, nem vállalják, olykor kérkedve és látványosan, meg is tagadják magyarságukat. Tisztátalanul élnek, mindent beszennyeznek, lezüllesztenek, amihez csak hozzáférnek. És milyen távlat nyílik az igazaknak? A jószándékú embereknek?Rögbe fúló horizont? Föloldhatatlan zárójelbe szorított létezés, vége-hossza nincs vesztegzár. A génjeikbe elvermelt advent az egyetlen reményük, mégha kudarcos is, de ez a balsorsba torkollás nem kőbe vésett. Az csak a tízparancsolat. Változhatnak az idők, és bennük mi is.

Kitörni a kalodából, gyerekkori hintázások emléke segíts!

Ismét rendelt ideje van a Mária-könyvnek. Újra kell gondolnunk magunkat, úgy is, mint Emberiség. Zsákutcába kerültünk, Így nem lehet tovább. A visszatalálásban, az eligazodásban segítenek Mária személyes megnyilatkozásai, egyetemes igénnyel. Gondolatai üde fakadóvízként, mely a föld mélyrétegein átszűrve tör föl, igazolva, éppen a hosszútávú megmaradás érdekében a kategorikus imperatívusz erkölcsi érvényességét: csak tiszta forrásból szabad meríteni. És, hogy ne koszosodjon meg a lelkük, kötelező beteljesíteni a principiis obsta parancsát, azaz, már a kezdetek kezdetén álljunk ellen a gonosz csábításának. Hittel és imádságval:” ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Garantálja a könyvbeli „szűzbeszédet” Mária jelleme és szándéka, és Szervátiusz Klára – keresztneve jelentése: fénylőn tiszta - , aki inspiráló kérdéseivel egyenrangú, együttérző társként egyengette a sokrétű, szellemi felfedező utat, amit Mária könyve bejárt. Klárával bevilágítanak minden álcázott zugba, hová az Isten-titok rejtetett. Többségükben gyarló elménk számára nem megfejthetők, de a sejtelem szintjén megérezhetők. Ennél többre nem igen vergődünk a Homo Sapiens története során.

Nincs másképpen ez napjainkban sem. Néhai költőbarátom, a nagyformátumú Balaskó Jenő, ezt egy versében valahogy így fogalmazta meg: Tágul a világegyetem, / szűkül a börtönöm…/ Pontos! Ez történik a horzsolón durva, rideg tartású létben, és ez a képzeleti, a virtuális élet-átélésben. Mária szerint igyekezzünk minél közelebb jutni az isteni lét-igazsághoz. Tán maga az igyekvés a fontos, fényévek illannak el, és mi megközelíteni sem vagyunk képesek. Illetve minél közelebb véljük magunkat, annál távolabb kerülünk? Összes, nagy ihletésű és hírelésű Istenhez-rugaszkodásunk és megérkezésünk elfér egy urnában. Mert valóban isa pour , és homu vogymuk.

Ám, most az ördög zsákutcájánál járunk. Behajtani tilos! Hová, merre? A Mária -könyv eligazít. És addig, amíg irányt lelünk…?

Bízzunk a mindörökké megtörténő, legyőzhetetlen, kikeleti almafavirágzásban.

2021. Pomáz Döbrentei Kornél