Nagyon messziről fogom kezdeni… E körben tán van, akiben megütközést, meglepetést kelt, de tény: lelkes futballrajongó vagyok, és nagy örömemre szolgált, hogy kint lehettem a magyar-francia EB-selejtezőn. Túl a piros-fehér-zöld színekben rejtekező összetartozás megélt jó érzésén, a Himnuszok hallgatásakor tűnődtem el azon, ami egyébként régi meggyőződésem, hogy igenis, létezik néplélek, s hogy ezek a néplelkek milyen nagyon különbözőek lehetnek! Mert hogyan is fogalmaz a Marseilles, a franciák nemzeti himnusza?

„Már küldi a zsarnok vad, bősz ölni kész rab hadát,

Letörnek népet és hazát, bosszút állnak ifjon, s gyönge lányon!

Hajrá, fegyverbe hát, ma harcba hív hazád, csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát rút vérük a határt!”

Az Istentől áldást és megszánást majd jókedvet, bőséget kérő, a megbűnhődést, bűnt és megbocsátást emlegető magyar himnusz, ugye, milyen más lelkületet takar?

És még ehhez képest is milyen más a csángó néplélek bánatos, keserves hangja, tiszta egyszerűsége!? A hazátlanságot sirató, nem hivatalos, gyönyörű himnuszukban az ágról szakadt vándormadár a messzire csángált, árvaságra ítélt, a szabadságot mégis mindennél többre becsülő, maroknyi, fogyatkozó népcsoport szimbóluma a nagy román tengerben.

S egy árvaságra kárhoztatott nép hol is lelhetne menedékre, megértő szülőre, ölelő karra, vigasztaló szóra, mint Babba Máriánál, szép Szűz Máriánál, az égi édesanyánál?!

Oly szoros ez az összekapaszkodó, védelmet és szeretetet kérő-vágyó-óhajtó-megélő kapcsolat, hogy e kicsi népcsoport identitásának fundamentuma, tudjuk jól, nem is magyarsága avagy románsága, hanem katolikus mivolta. És az ősidők óta rengeteg munkával, megkérdőjelezhetetlen hittel, a földdel, az éggel, a természeti jelenségekkel szoros szimbiózisban megélt életek sora, amely egyszerre teremti meg a továbbélés keretrendszerét és a szabadon szárnyaló gondolat és érzés lehetőségét. A közösségi hitélmény az egyes ember saját, csak általa megélt hitélményéből születik, tevődik össze.

Petrás Mária lelkének tiszta egyértelműsége, a Teremtőhöz magától értetődő természetességgel fűződő, meghitt, bizalmi kapcsolata - mely lénye mesterkéletlen természetességének alapja - az ajkáról felcsendülő, gyöngyfüzérként – rózsafüzérként? - leperdülő népdalokban- és énekekben is mindig megborzongat, rabul ejt, gondolom, nem csak engem…

Petrás Mária beszélgetőkönyve e lélek – s a csángó néplélek - szavakba, prózába foglalt rezdüléseinek tárháza, egy másik dimenzió sejtetése, kísérlet a kimondhatatlan – mert csak meg- és nap mint nap átélhető lélekállapot- kimondására. Tiszteletben tartva Mária nagymamájának, mámikájának intését: nem kell, nem szabad mindent kimondani...

Irigylem Petrás Máriát – bár ez bizonyosan nem jó szó! Inkább úgy fogalmazok: nagyon-nagyon vágyódom egy olyan istenkapcsolat megélésére, amilyen az övé. Arra a pillanatnyi kétely és megalkuvás nélküli, mély-mély hitre, amely minden nehézségen, megpróbáltatáson átsegít. Amely nem megóv az élet gyötrelmeitől, de mindig elviselhetővé teszi azokat a tudat által, hogy nem vagy egyedül! Hogy Isten minden pillanatban melletted, veled van, hogy bármikor fordulhatsz hozzá, beszélgethetsz vele, fohászkodhatsz hozzá, s azáltal, hogy tudod, mindig van kihez fordulnod, mindig meghallgatásra találsz minden kínoddal, kérdéseddel, a jó válaszok megtalálásához is közelebb kerülsz!

Persze, tudom, a kicsi csángó gyerekeknek amilyen természetes volt a naponkénti misére járás, éppoly természetes volt az isteni tekintély, a neki való megfelelés, engedelmeskedés imperatívusza. E talajból mégis szárba tudott szökkenni egy olyan kapcsolat, mint Máriáé, a feltétel nélküli szeretet és bizalom kapcsolata. Az élhető élettel való egyetlen lehetséges kapcsolat.

Köszönöm Petrás Máriát. Lényének gyermeki tisztaságát, sérülékenységet is jelentő, ránk is sugárzó bizalmát és szeretetét. És köszönöm Petrás Máriának a tudást, a hitet, a bizonyságot és megbizonyosodást, hogy eltávozott szeretteink figyelnek ránk, tudnak rólunk, még ha ez nem is lehet kétirányú kapcsolat. De kapcsolat!! Neki elhiszem, hogy ez több mint remény – ez bizonyosság…

Emeld fel, uram, népemet!- kéri Mária, hiszen az egyes emberek külön-külön sugárzó hite - íme, szavainak bizonyossága - egy nép erőforrása, megmaradásának záloga, ereje, eszköze. Emeld fel, uram, lelkemet, lelkünket – küldhetjük az ég felé társul a magunk fohászát, hogy aztán közösségként is részesülhessünk a lelki megtisztulásban! Lám, a könyv minden beszélgetése, légyen szó énekről, kerámiaszobrokról, személyes életsorsról, mindig-mindig az emelkedés, a felfelé nézés, az Isten felé fordulás szándékát sugallja, fogalmazza újra és újra. A szeretetben fogant emelkedését.

Köszönöm, Uram, a népét szerető, szolgáló, tiszta szívű, nagy –mondhatnám joggal, a régmúltat is ideidézve - őstehetségű Petrás Máriát!

És köszönöm Szervátiusz Klárának is e könyv születését. Az értőn figyelő, érzékeny, megérteni, megélni és átérezni akaró, elegáns és együtt gondolkodó kérdéseket, a finom és árnyalt lélekrajzot, az észt és a szívet egyszerre megszólító üzenetek megfogalmazását. Köszönöm a tartalom tiszta egyszerűségét letisztult eleganciával megjelenítő formavilágot, amelyet e könyvsorozat képvisel. A gyönyörű iniciálékat. Köszönöm a Petrás Mária alkotásairól készült szépséges fényképeit, amelyek továbbgondolni s továbbérezni segítenek a könyvben olvasottakat. S köszönöm, hogy újra kiadta férjével 10 éve készült beszélgetéseit is a könyvsorozat nyitányaként, hiszen mintha Szervátiusz Tibor csángókról, hitről, megmaradásról, és a magyar és csángó néplélekről vallott gondolatainak továbbfűzése, igazolása lenne a Petrás Máriával készült beszélgetőkönyv.

Köszönöm Szervátiusz Klárának e fontos könyvsorozat születését, amelyet egy fontos, a mai estével megszületett kulturális térben mutathatunk be, köszönöm a Szervátiusz Szalon létét. Köszönöm a Szervátiuszok - Jenő és Tibor - szellemiségének Petrás Máriában tovább élő és éltetendő létezését.

Végül köszönöm Máriának és Klárának, hogy bepillantást nyerhettünk velük, általuk - nem is egy – hanem a másik, az igazi, az isteni dimenzióba!

Hogyan is fogalmazott Istenről szólván a Szervátiusz Tibor szívének is oly kedves Ady Endre, akinek Istennel örökkön perlekedő mégis hozzá hanyatló istenhite, talán mondhatom úgy, a másik pólusa Petrás Mária feltétel nélküli hitének?:

„Napsugarak zúgása, amit hallok/ Számban nevednek jó íze van.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!”