telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Bocskai Vincze laudációja

Bocskay Vince szobrászművész laudációja

„Lényegében szándékaim szerint alakult az életem. Családban és nemzetben gondolkodom, élek és alkotok. Azok közé tartozom, akik születésük helyén érzik a legjobban magukat.” Három évvel ezelőtt hangzott el ez a pár mondat Szovátán, amikor szülővárosának vezetősége díszpolgári címet adományozott Bocskay Vincének. Ez az egyszerű, tömör, de annál beszédesebb önvallomás a szobrász művészetét is jellemzi. A tematika, a stílus, a vizuális megvalósítás tekintetében egyaránt. Gondoljunk elsősorban azokra az impozáns köztéri szobrokra, amelyek Bocskay hírnevét, elismertségét méltán növelték az eltelt három évtizedben Erdély-szerte és Magyarországon is. A magyarság történelmének meghatározó, nagy egyéniségeit bronzban megörökítő egészalakos alkotásokra, a határvédő lovagkirály, Szent László csíkszépvízi szobormására, az erdélyiek példamutató római katolikus püspöke, a diktatúra által meghurcolt Márton Áron kolozsvári szobrára, a vértanú püspök, Apor Vilmos gyulai, a városépítő polgármester, Bernády György marosvásárhelyi, az államférfi Mikó Imre, a reformátor Kálvin János sepsiszentgyörgyi, Patachich Ádám érsek kalocsai emlékművére. Érdemes felidéznünk magunkban a romániai rendszerváltás óta köztérre került mellszobrokat is, amelyek szintén figyelemre méltóan fémjelzik Bocskay Vince tehetségét, tudását, szakmai felkészültségét. Petőfi Sándor Szovátán és Százhalombattán, Mikes Kelemen Zágonban, Bod Péter Felsőcsernátonban, Sütő András Sopronban, Deák Farkas Nyárádszeredában szervesült a város- illetve faluképbe, a szovátai szobrász tervezte bronzváltozatban továbbítva az elődök életműve és közszolgálata sugallta üzenetet. Hosszú a sor, a legutóbbi ilyen alkotását, a hadvezér Hunyadi János mellszobrát nemrég avatták fel a marosvásárhelyi várudvaron. Ez újabb múltidéző emlékhellyel gazdagította a Bolyaiak városának magyar közösségét.

1990 előtt szinte elképzelhetetlen volt egy ilyen jellegű köztéri feladat az erdélyi magyar művészek számára. Ceaușescu és elnyomó gépezetének bukása új esélyt nyújtott a legjobbaknak, ez nyilván egyfajta versenyhelyzetet teremtve, újabb kihívást is jelentett. Bocskay Vince állott elébe. 

„A történelemmel azelőtt ilyen módon nem kerültem kapcsolatba – nyilatkozta nem sokkal a változások után. Addig a témáimat mindig a belső indíttatás határozta meg. Ürügyként szolgált a téma ahhoz, hogy a hangulatomat kivetítsem. Ahhoz kerestem helyzetet, személyiséget, embert. A portré egyébként a kedvenc műfajom. Ezt tulajdonképp most is művelhetem, mert egy történelmi figura megmintázása is portrézás, de mégis más. A groteszkre való hajlamomat magamba kell fojtanom, és nagyon nehezemre esik. Alig várom, hogy visszatérhessek azokhoz a groteszk kisplasztikákhoz, amiket a köztéri megrendelések előtti időszakban készítgettem. Szeretnék bezárkózni a műtermembe és végre már csak saját indíttatású munkákkal foglalkozni, szigorú határidők nélkül dolgozni. A határidős feladat nagy stressz, nem kívánom senkinek. Közben azt is tudom, hogy ez csak naiv vágy, hiszen az erdélyi emlékmű-szobrászatban nagy még a lemaradás, sok a pótolnivaló, és mi, szobrászok elég kevesen maradtunk.”

Igen, abban a szerencsés helyzetben lévén, hogy végigkövethettem felfelé ívelő félévszázados művészi pályáját, magam is tanúsíthatom, ma is hiányolja azt az élményt, amit indulásakor mintegy másfél évtizeden át az agyag kisplasztikák létrehozása jelentett. Ma is meg-megemlíti nosztalgiázva, hogy hiányzik a korondi kerámiaüzemben végzett égetések izgalma, mindaz, amit az izzó anyag látványa, a terrakották melege nyújtott. Az új esély, az emlékszobrászat kínálta teljesebb kibontakozás lehetősége viszont nagy hajtóerő. Bármennyire is ragaszkodott kisplasztikáinak népszerűvé vált világához, számos szobor- és emlékmű-pályázat nyerteseként idejét és energiáit a köztéri munkákra kellett fordítania. Művészetében így két nagy vonulat különült el: a kezdetben realista szemléletű terrakották, majd a romániai társadalom egyre kegyetlenebb és abszurdabb torzulásával mind groteszkebbé vált kisszobrok univerzuma, illetve a monumentális, köztéri, történelmi szobrászat bronz, andezit, műkő termése. A vízválasztó a rendszerváltozás volt. Az eddigi Bocskay-életmű mindkét arca közkedvelt, erényeik jól kirajzolódnak. Mire a kezdeti periódus emberközeli, köznapi vetülete halványulni kezdett volna a köztudatban, az utóbbi években telítődő köztéri szoborigény megcsappant, a felkérések gyakorisága is csökkent, a megbízatásokkal túlterhelt Bocskay Vincének is jutott már ideje a kisplasztikákra is. Felfrissült kedvvel fordult újra feléjük, a kiállításokon jól észlelhetőn lehetett tapasztalni, ismét felerősödött az a sorozat, ami a groteszk köntösében vagy éppen köntös nélkül, derűsen, szatirikusan, humorosan mutatja föl az emberi, társadalmi gyarlóságokat. Önigényességéből, szigorából pedig semmit sem adott fel a mester. Mindenben versenyre kel, együttműködik a fiatalabbakkal. Ez a Művészek Atyhai Társaságának rendezvényein hatványozottan megmutatkozik.   

A falu, a néprajzilag rendkívül gazdag és sajátságos Sóvidék nyilván életre szólóan befolyásolta a művész szellemiségét, közvetlenül viszont inkább csak bizonyos embertípusok megjelenítésében hatott a szobrász műveire. A székely népi mesterek évszázadokon átörökített igényességét, szakmaszeretetét viszont a génjeiben hordozza, az önmagával szembeni fokozott elvárás már gyermekkorában erőteljesen kifejlődött benne. Apai nagyapja görgényüvegcsűri kőfaragó mester volt, anyai nagyapja is fúró, faragó ezermester. Műbútorasztalos, fafaragó édesapjáról pedig meggyőződéssel jelenti ki, hogy azt a műgondot és igényességet, amelyet a munkái során példásan tanúsított, ő maga talán sohasem tudja elérni. 

Kitűnő mesterekkel, jó iskolákban készülhetett szenvedélyesen szeretett hivatására, ösztönző közösségekben gyarapíthatta talentumait, bővíthette ismereteit. Hat évig a marosvásárhelyi művészeti líceumban tanult, abban a hírneves szakintézetben, amelynek tehetségei a világban sokfelé tanúsítják alapos felkészültségüket. Izsák Márton és a kiváló szobrász hasonlóan jelentős tanítványa, a művészeti középiskola tanárává vált Hunyadi László volt a mestere. Ő is, akárcsak Bocskay ma már a Magyar Művészeti Akadémia megbecsült tagja. A kolozsvári képzőművészeti főiskolán következett újabb tudás- és tapasztalatgazdagító hat esztendő, amely alkotóművészete további útját is kijelölte. Ott Lőwith Egon, Korondi Jenő, Virgil Fulicea és Kós András voltak a tanárai. Mire végzett 1974-ben, diplomamunkái tanúsága szerint teljes szakmai fegyverzetben, komoly ígéretként léphetett a szobrászat útjára. Amikor visszament Szovátára művészpedagógusnak, csak Kusztos Endre jelentette ott a művészetet, mára már szakmai berkekben is elismerés övezi a szovátai művésztelepet. Ebben Bocskay nagy szerepet játszott. A Kusztos Endre emlékházban komoly kiállító munka zajlik, a fiatalabb művésztársak -  Kuti Dénes, Sánta Csaba, Kuti Botond és több más tehetséges alkotó - együttműködése révén példásan valósult meg a különböző nemzedékek kézfogása. Székelyudvarhely közelsége pedig lehetővé tette, hogy hosszú időn át az ottani Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolában tanítson.

Aligha tévedünk, ha kijelentjük, jól választott az ifjú szobrász, amikor lelki habitusához igazodva, a látszólag eseménytelen kisvárost választotta további életpályája és művészi ambíciói beteljesítésének színhelyéül. Tudta, hogy mindaz, ami igazán érdekli, Szovátán is fellelhető. Számára mindmáig legizgalmasabb téma az ember, a mondandói kivetítésére legalkalmasabb típusok ott voltak körülötte, a világ abszurditása, a társadalmi jelenségek groteszk egyvelege itt is szembeötlő, a nagy művészettörténeti példák, az irodalom ihlető ereje pedig bárhol, bármikor kéznél lehet. Eleinte tömbházlakásuk egyik szűk szobájában alakította ki a műtermét, majd hosszú évek sziszifuszi munkájával építette fel a ma már valóban tágas műtermet biztosító családi házukat. Véletlen, mégis jelképszerű, hogy Bocskayék új otthona a kiváló író, Petelei István egykori nyaralója helyére került. Köztudott, hogy az előző századforduló jeles elbeszélőjének egyik legnagyobb erénye az emberábrázolás. Mint az emberi lélek tudorát, érzékeny szeizmográfját tartjuk számon. Ő a szó mestere, Bocskay a maga plasztikai nyelvén szólal meg, de az emberábrázolók ugyanolyan nehézsúlyú, kivételes képességű kategóriájába tartozik. Karakteres terrakottáinak többsége ott sorakozik a műteremfalak polcain.: a Himnusz, a Néró, az Ablak, a Fej, a Savonarola, a Csillagjós, az Elfelejtett költő (Horatius), a Mozsár, az Anyám, az Emberfej, a Várva és a többiek, amelyekben az író Györffi Kálmán a szobrász „egyik legfontosabb vagyonát ismeri fel: a csontig, velőig hatoló lényeglátást.” És alighanem abban is igaza van, hogy „talán nem is groteszkek ezek az alkotások, hanem valami egészen mély, tiszta valóságot kutató realizmus képviselői.” Igen, Bocskay művészetének az alapja a maga értékelése szerint is a realitás, ebből is nevezetesen az emberközpontúság. Ő így közelíti meg és láttatja a világot. „A saját művészetem besorolása tekintetében nem érdekelnek az irányzatok.” –válaszolta egy vizualitásra vonatkozó körkérdésre húsz évvel ezelőtt. Művei korszerűségét mégsem kérdőjelezi meg senki. 

 Mély humánum árad Bocskay több szobrából. Tulajdonképpen a mindennapi életünkből jól ismert típusokról beszélhetünk, még akkor is, ha netalán történelmi személyeket mintáz meg a szobrász. Elvégre azok se valóságos arcképek, a művész nem a korabeli rajzokon, metszeteken feltűnő vonásokat adja vissza, hanem a maga céljainak megfelelő arcot örökíti meg. Láthatatlanul a magáét is. „Ha akarom, ha nem, valamiképpen én is benne vagyok a szoborban, a portré így vagy úgy nemcsak az az illető, akit megformálok, hanem egy kicsit Bocskay Vince is” – vallja. Maradéktalanul azonosulni természetesen az egyenes, az igaz, az etikus magatartású emberekkel tud. A kisemberek iránti rokonszenve első pillantásra nyilvánvaló szobrain. A groteszket ilyenkor egyértelműen a realizmus váltja fel. Ilyen kisplasztikája az édesanyjáról készült Anyám. „Finom, melegmosolyú, középkorú, fejkendős asszonyt ábrázol, lágyan egymásba olvadó, kivezetett formákkal, a felületen apró utalásokkal a részletekre”- összegez Borghida István művészettörténész. E tartalmasan találó, összetett mondatnyi szintézist kiegészíthetjük a tollforgató szobrász pályatárs, Burján-Gál Emil meglátásával (Utunk, 1988): „Belső teljesség és a külvilággal harmóniában élés kifejezője, az Anyám című portré, a minden lehető megmérettetésének pillanatáé, amely a visszatekintés vagy az előrelátás állapota egyformán lehet. Mintha kortársa volna a Sándor bá című arckép, amely úgy beszédes, hogy egy cérnavékony utalás sincs öltözetre, társadalmi hovatartozásra, de kellékek nélkül is leolvasható gondolkodásmódja, érzelemvilága, önismerete. A köztérre szánt méretes szobroknál még nyilvánvalóbb, hogy Bocskay az emberarcú szobrászat híve. 

Emlékművek is bizonyítják a művész kompozíciós készségét, jelkép teremtő ötletességét: a két világháború hőseinek tisztelgő kőkompozíció Szovátán, illetve a politikai foglyok kovácsoltvas monumentuma Székelyudvarhelyen. Jellegükben más feladatok, másfajta megoldásokat feltételező munkák. Inventivitása, formakultúrája ezúttal sem hagyja cserben. Szovátán kettős tagoltságú mű őrzi a két világégés áldozatainak emlékét. A két hasábszerű tömböt fejféle félgömb kapcsolja össze, az elesettek neve, akárha egy katonaköpeny két szárnyára került volna fel. Székelyudvarhelyen a téma, a hely, a használt anyag és technika az előbbitől eltérő ötletet sugallt. A megkínzott, lelkileg és fizikailag kegyetlenül meggyötört, ártatlanul meghurcolt politikai elítéltek, üldözöttek, áldozatok iránti főhajtást szimbolikus elemeket ötvöző, kifejező kompozícióba sűrítette. 

Marosvásárhelyen sokezer ember gyűlt össze 1994-ben, amikor dr. Bernády György bronzszobrát avatták. Évente számos vásárhelyi tiszteleg a Don-kanyari hősök emlékművénél. És Kolozsváron, Székelykeresztúron, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon is Bocskay-emlékműnél emlékeznek az egykori áldozathozók utódai. Ezért is méltó a szobrász a Szervátiusz Jenő-díjra.

 

2022. szeptember 21.                                           Nagy Miklós Kund 

                                                                                 művészeti író

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész  

Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmából »

2023. szeptember 15. Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmábólSzervátiusz Klára elnök megnyitó szavai: Isten hozott benneteket drága Barátaim! Isten hozta mindannyiukat. Kodály, a két Szervátiusz, Erdély és Fülei Balázs csodálatos zongoraszava: a Marosszéki táncok köszöntötte az ünnepi rendezvényünket. A Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneakadémia tanszékvezető tanára neves pódiumművész az ünnepségünk végén még zongorázik Kodályt. Árpád fejedelem imáját Lázár Csaba Kazinczy -díjas színművész tolmácsolta. A nemzet színe-java van itt jelen ma a szépséges, fenséges parlamentben, amely régen nem Országház már, hanem a nemzet háza Kövér elnök úr és munkatársa jóvoltából. Ennek szánta a kiváló építész Steindl Imre is, Nagy Magyarország házának. Naggyá kell válnunk újólag. Erre kötelez a múlt, a hazáért áldozatot hozó eleink, Isten akarata. El vagyunk tiltva magunktól - mondta Ratkó József költő a történelmi drámája: Segítsd a királyt című írásának idején. Kettős értelemben is -teszem én hozzá: egyrészt a történelmi énünktől, sok ezer éves nagyságos eredetünktől és múltunktól, másrészt önvalónktól az örök és halhatatlan lélek - magunktól, Istent hordozó mag-lényünktől. Pedig nincs más út a megmaradásunkhoz: mint a gyökereink megismerése, erősítése, isteni erőnk, hitünk, kultúránk. Ez végtelen, határtalan és halhatatlan. Talán soha nem volt olyan nagy szükség arra, hogy megfogalmazzunk egy nemzeti-erkölcsi minimumot, mint a mai néha már elmebajosnak mutatkozó időben. Én Széchenyi egyik szép ösztönző mondatával kezdeném: Ne azt kérdezzétek mit adott nektek a haza, hanem azt, hogy ti mit adtatok a hazának! Igen, csak addig marad meg a haza, amíg lesznek érte önzetlenül tenni kész, akár életüket is áldozó magyarok. Ehhez az is kell, hogy kicsit átértelmezzük a család fogalmát, s a legfontosabbnak a nagy családot: a nemzetet tartsuk, s ennek követésére neveljük a jövő nemzedékeit. A kis család az a felnövekvést segítő, meleg közeg legyen, amely a nemzet javára, szolgálatára neveli a fiakat, leányokat. Csak ez biztosíthatja a jövőt, hitem szerintem. Ha a nemzet javáról, szolgálatáról beszélünk, jogosan idézem ide a két Szervátiuszt, a nevében is szolgálattevő nagy magyar szobrászokat, a magyar művészet ikertornyait. Dicsérni, sőt dicsőíteni óhajtok ma ünnepi lélekkel. Dicsőítem Istent, aki adta nekünk, valamely részben nekem, Szervátiusz Jenőt és Szervátiusz Tibort. Hálatelt szívvel köszönöm a lehetőséget, a feladatot: úgy hordozni, a művészetük iránti elkötelezettségemet, hogy az egyúttal a nemzet szolgálata is legyen. Hálásan köszönöm az utunkon a segítőinknek a támogatást: Kövér László házelnök úrnak, dr. Hammer Hilda ügyvédnek, akivel együtt fogalmaztuk meg, s indítottuk útnak a Szervátiusz Alapítványt. Folytathatnám a sort, de most Szervátiusz Jenőt szeretném méltatni, akinek kettős születésnapját ünnepeljük. A földi 120 éves, az égi éppen ma negyven éve történt. A születésnapok alkalmából a Szervátiusz Alapítvány ajándékot adott át a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartománynak, Berhidai Piusz tartományfőnöknek, és az Országháznak. Egy-egy értékes Szervátiusz Tibor szobrot. A rendezvény a díjátadással folytatódott:  Szervátiusz Jenő-díjat kapott Árkossy István, festő-grafikusművész "a magyar kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért" Jánosi Zoltán író, a Magyar Napló főszerkesztőjének laudációja Bánky Zsuzsa gyöngyékszer készítő mester "a magyar népi hagyományok tovább éltetéséért, a művészi színvonalú munkáért." Igyártó Gabriella, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének igazgatója laudációja. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott egy esztendőre Dregics Árpád Dániel a marosvásárhelyi Művészeti Líceum volt diákja, jelenleg a kolozsvári egyetem szobrász tagozatának hallgatója. Közreműködött, felejthetetlen zenei élményt nyújtott: Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész, valamint Tímár Sára népdalénekes Szabó Dániel cimbalom művész.A Szervátiusz Alapítvány Youtube csatornáján hamarosan videóban látható lesz az ünnepség.