Szervátiusz Klára

„Az igazi művész önálló lény”

Szervátiusz Jenő 120 

Akárhányszor kérdeznek engem Szervátiusz Jenőről egy - egy rendezvényünkön, azon kapom magamat, hogy úgy beszélek róla, mintha személyes ismerősöm lett volna. Nem is csoda, hiszen a fia, a férjem: Tibor együttélésünk évtizedei alatt szinte minden nap beszélt nekem az édesapjáról, s a legapróbb „titkokat” is megtudtam tőle, a személyeseket, a szokásait, s ezek ölelésnyi közelségbe hozták a huszadik század nagy magyar szobrászát hozzám. A személyes „titkokat” persze nem osztom meg senkivel, annyira intimek, maradjanak csak a „családban”, és haljanak el vele.

Az a fájdalom persze, mindig felhorgad bennem, hogy valóságosan nem találkoztam a férjem édesapjával. De nem találkozhattam, az életkorom miatt, mert abban az évben: 1983-ban, amikor Szervátiusz Jenő eltávozott a földi életből, magam épp csak pályakezdő, kisgyerekes újságíró voltam.

Pedig szíves-örömest beléptem volna a Szervátiuszok kolozsvári műtermébe, hogy közvetlen közelről ismerkedjem a művekkel. Akkor még közös műterme volt apának és fiának.

A valóságos látogatástól sokkal többet mond erről a művészeti térről a művész-barát: Csoóri Sándor költő, aki a hatvanas évektől kezdve rendszeres látogató volt ott.

„Körülnéz az ember a Szervátiuszok kolozsvári műtermében, s különös érzékcsalódás éri. Mintha nem szobrokat látna maga körül, hanem megtestesült, láthatóvá vált érzékenységet: fát, vasat, márványt és követ alakító gondolatokat. Kifürkészhetetlenül és mégis pontosan működő természetátalakítást. Egy megdolgozott több mázsás tuskó is szinte szemünk láttára esik át gyötrelmes alakváltozáson. Gyökerei nem is olyan régen még a földbe kapaszkodtak, s most elvágva, elmetszve, fejtetőre állítva fölfelé merednek. De nem is gyökerek már, hanem fájdalomtüskék. Nem is tüskék már, hanem lángok-testet, koponyát, történelmet megemésztők. A vasabroncs, a szigorú koronapánt is ott feszül már az elszenesedő homlokcsont körül: egy ember - vagy egy nemzet? - összeszorított állkapcsa fölött. Hallom. szögeket vernek eleven fába, eleven húsba. Hallom: sercegnek, ropognak a rostok, a fa évszázados idegei... Akárhányszor megfordulok a műteremben, ez a folyamat mindig lejátszódik előttem. A késznek mondható szobrok jelenlétemben születnek újjá. Tuskó-vagy otromba kőlétüktől jutnak el a szellemi létezésükig.

Természetesen szó sincs itt semmiféle ördöngösségről. Sőt, még arról sem, hogy a két Szervátiusz: Apa és Fia valamiféle rendhagyó művészi elv szerint alkot. Legföljebb arról, hogy a történetileg kialakult képzőművészeti korszakok esztétikája helyett a legősibb s egyúttal legegyetemesebb elv ösztönzésére figyel. Az európai szobrászatot meghatározó görög vagy részben belőle megszülető absztrakt szobrászat helyett Ázsia-mélyi mintákkal és őskultúrákkal keres kapcsolatot. Ugyanarra törekedvén a szobrászatban, mint a zenében Bartók.”

A huszadik század legelején, a „boldog békeidőben” született Szervátiusz Jenő „a középkor névtelen fafaragói, s a barokk, jórészt külföldi mesterek által képviselt egyházi művészete után Erdély első jelentős szobrásza” - summázza a véleményt az apáról-művésztársról a fiú: Tibor.

Szervátiusz Jenő édesapját korán elveszítette, s ezért kényszerűségből - no, meg nemigen fűlik a foga ekkortájt a tanuláshoz! -, a polgári iskola elvégzése után a család iparosainak műhelyében, gyárában kezd dolgozni, hogy segítse imádott édesanyját. Így tanulja ki a kovácsmesterséget, a bútorkészítést, az intarzia faragását.

 "1925-ben már két évig Párizsban készült a hivatására - írja Lisztóczky László művelődéstörténész.

Hazatérve elvégezte a kolozsvári Művészeti Főiskolát szobrász tagozaton, és szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Trianon utáni új életre eszmélő Erdély magyar művelődési életébe. Az akkor kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzilvanizmushoz, az autonóm erdélyi hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Helikon - mozgalomhoz fűzték szoros szálak. A Marosvécsen 1926 és 1944 között minden év nyarán tanácskozásokat tartó írói csoportosulást Bánffy Miklós, Kemény János és Kós Károly triásza irányította. Az 1929-es marosvécsi találkozón Kós Károly előterjesztésére fogadták el azt a javaslatot, amely „az erdélyi képzőművészek szabad közösségének” létrehozását célozta. A Barabás Miklós Céh néven ismert 1930-ban - Szervátiusz Tibor születésének évében - megalakult és Kós Károlyt elnökének választó egyesület a korszak legtehetségesebb, legjelentősebb erdélyi magyar festőit, szobrászait fogta össze. Tagja volt Szervátiusz Jenő is. A Céh évente rendezett kiállításán tehát ott szerepeltek az ő művei is. Szolnay Sándorral együtt 1933 és 1936 között kísérletet tett a megszűnt kolozsvári magyar művészképzés újraindítására, a Minerva Nyomda emeleti traktusán, kettejük közös műtermében magániskolát nyitottak.

Ennek az író-, és művésznemzedéknek a tagjai nem a nemzeti, nemzetiségi elzárkózást és öncélúságot hirdették. Erdélyiségük - Áprily Lajos szavaival – „világfigyelő tető” volt, „nem szemhatárszűkítő provincializmus”.

Kicsit visszakanyarodom a magánéleti eseményekhez: 1929-ben kötött házasságot a szobrász Lukács Ilonával, de 1938-ban már el is vált. Megszületett azonban közben, 1930-ban a közös gyermek: Tibor, aki a „magyar művészet ikertornyának” másik tagjává válik majd.

Ez igen fontos tényezővé lesz a mester életében: társak lesznek a fiú felnőtt korától, egymás támaszai életben és művészetben egyaránt, szoros szeretet-kapcsolat fűzi össze őket az apa haláláig. „Ő, a fiam az egyetlen, aki megértette az én művészetemet” - vallja egy interjúban.

A magánéletéből fakadó fájdalom igazította a lábait „vándorlásra”, többször bejárta - nyaranta a gyermek Tibor társaságban -, Erdélyt gyalogosan , szekeresen, és  egy életre megfogta az élmény. Megfogta, és kivirágoztatta a művészetét, most találta meg a valódi „témáját”, az ihlető forrást: Erdély tájai, népének élete, balladás történetei lettek a kiindulópontok a szobraihoz.

Banner Zoltán művészettörténésztől idézek:

„A saját mostoha sorsán szemlélt kisemberi történetek, egyáltalán a történés, a cselekmény iránti fogékonysága magyarázza rendkívüli termékenységét... Különösen 1937-től - tehát a Radnai-hegyekben történt barangolásait, s a népélethez fűződő első nagy élményeit követően, olyan sokféle és újszerű ábrázolnivaló halmazódik fel képzeletében, hogy a hagyományos körszobor kifejezési lehetőségeit már elégtelennek érzi, s megkísérli a festészet határai felé tágítani a plasztikai fogalmazás kereteit: mind gyakrabban vési témáit dombormű táblák mezejébe, s ezeket festi...

Kőben a terhet, a földre húzó nyomatékot, az örökérvényűt érzékelteti, faszobrai viszont, szinte átmenet nélkül megnyúlnak. Két, két és félméteres madonnái, hargitai pásztorai, bálványrönkjei nem a korábbi kis méretű, finom faragású művek felnagyításai...

A narratív népi életkép és faragási technika már-már veszélyes bűvöletéből A Cantata profana  ragadja ki. Szervátiusz Jenő Cantata profanája (1957) az ősi legendák szinte már nem fokozható plasztikai sűrítése.”

Az első Cantatát még kettő követi, majd - s ekkor már körszoborban -, megfaragja a Csodálatos mandarint, a Fából faragott királyfit és a Kékszakállú herceget is. Ám hangsúlyozom: ezek nem Bartók zenéjének parafrázisai! Itt is, mint az erdélyi utakon, a történet, a balladai tragikus történet ragadta meg a szobrászt, aki saját magát "botfülűnek " titulálta a zenét illetően.

Csoóri Sándor így értelmezte a Cantatát: „fontosabb ebben a drámai faragású műben az életrajzi elem, mint egy másik mű látványos  értelmezése. Az Apa és Fiú mítoszerejű elszakadása avatja személyessé. A visszafordíthatatlan törvény, hogy a Fiúnak, ha belőle sarjadt is, mássá kell válnia. Szervátiusz Tibornak mássá, mint Szervátiusz Jenőnek. Mert becsület és szeretet lehet, de a visszatérés a szülők világába lehetetlen.”

Benedek Katalin művészettörténész szerint a Cantata utáni Bartók ihlette szobrok „kissé patetikusnak tűnnek, de a stílus a lényegüket hordozza. Ilyenek ők. A zenéből kiemelt, valóságosan fából faragott királyfi immár tapintható naiv népmesei igazsága, a Mandarin elpusztíthatatlan szerelmi vágya, a Kékszakállú egzisztenciális üres magánya. Három erkölcsiség szcenikai egységbe terelve.”

Máig érvényes, a jövőben is érvényesen megmaradó összefoglalót Szervátiusz Jenő művészetéről Csoóri Sándor ad:

„Ő az a jó csillag alatt született művész, akinek nincsenek elméletei, Csak élete van és az életének célja. A humanizmusa se más, mint a mesterség örök gyakorlása. A dolgozó kéz nem papol, nem gesztikulál, hanem teremt. Így műveiben sohasem az a megszentelt, amit egy vallás vagy egy ideológia szentesített, hanem amit az emberi szenvedés. Akár a népballadáink világában.

Talán ezért is kötődik hozzájuk eltéphetetlenül. A hang, a balladai hang, amely irodalmunkban is csak elvétve szólalt meg hitelesen, Szervátiusz Jenő tiszafáiból, juharfáiból beszélni kezdett. Beszélni, mint a falba épített asszony.

S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen Arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is.”

Budapest, 2023. május 28.