telefon: +36(20)338-9278, email:

Szervátiusz Klára: Szervátiusz Jenő 120

Szervátiusz Klára

„Az igazi művész önálló lény”

Szervátiusz Jenő 120 


Akárhányszor kérdeznek engem Szervátiusz Jenőről egy - egy rendezvényünkön, azon kapom magamat, hogy úgy beszélek róla, mintha személyes ismerősöm lett volna. Nem is csoda, hiszen a fia, a férjem: Tibor együttélésünk évtizedei alatt szinte minden nap beszélt nekem az édesapjáról, s a legapróbb „titkokat” is megtudtam tőle, a személyeseket, a szokásait, s ezek ölelésnyi közelségbe hozták a huszadik század nagy magyar szobrászát hozzám. A személyes „titkokat” persze nem osztom meg senkivel, annyira intimek, maradjanak csak a „családban”, és haljanak el vele.

Az a fájdalom persze, mindig felhorgad bennem, hogy valóságosan nem találkoztam a férjem édesapjával. De nem találkozhattam, az életkorom miatt, mert abban az évben: 1983-ban, amikor Szervátiusz Jenő eltávozott a földi életből, magam épp csak pályakezdő, kisgyerekes újságíró voltam.

Pedig szíves-örömest beléptem volna a Szervátiuszok kolozsvári műtermébe, hogy közvetlen közelről ismerkedjem a művekkel. Akkor még közös műterme volt apának és fiának.

A valóságos látogatástól sokkal többet mond erről a művészeti térről a művész-barát: Csoóri Sándor költő, aki a hatvanas évektől kezdve rendszeres látogató volt ott.

„Körülnéz az ember a Szervátiuszok kolozsvári műtermében, s különös érzékcsalódás éri. Mintha nem szobrokat látna maga körül, hanem megtestesült, láthatóvá vált érzékenységet: fát, vasat, márványt és követ alakító gondolatokat. Kifürkészhetetlenül és mégis pontosan működő természetátalakítást. Egy megdolgozott több mázsás tuskó is szinte szemünk láttára esik át gyötrelmes alakváltozáson. Gyökerei nem is olyan régen még a földbe kapaszkodtak, s most elvágva, elmetszve, fejtetőre állítva fölfelé merednek. De nem is gyökerek már, hanem fájdalomtüskék. Nem is tüskék már, hanem lángok-testet, koponyát, történelmet megemésztők. A vasabroncs, a szigorú koronapánt is ott feszül már az elszenesedő homlokcsont körül: egy ember - vagy egy nemzet? - összeszorított állkapcsa fölött. Hallom. szögeket vernek eleven fába, eleven húsba. Hallom: sercegnek, ropognak a rostok, a fa évszázados idegei... Akárhányszor megfordulok a műteremben, ez a folyamat mindig lejátszódik előttem. A késznek mondható szobrok jelenlétemben születnek újjá. Tuskó-vagy otromba kőlétüktől jutnak el a szellemi létezésükig.

Természetesen szó sincs itt semmiféle ördöngösségről. Sőt, még arról sem, hogy a két Szervátiusz: Apa és Fia valamiféle rendhagyó művészi elv szerint alkot. Legföljebb arról, hogy a történetileg kialakult képzőművészeti korszakok esztétikája helyett a legősibb s egyúttal legegyetemesebb elv ösztönzésére figyel. Az európai szobrászatot meghatározó görög vagy részben belőle megszülető absztrakt szobrászat helyett Ázsia-mélyi mintákkal és őskultúrákkal keres kapcsolatot. Ugyanarra törekedvén a szobrászatban, mint a zenében Bartók.”

A huszadik század legelején, a „boldog békeidőben” született Szervátiusz Jenő „a középkor névtelen fafaragói, s a barokk, jórészt külföldi mesterek által képviselt egyházi művészete után Erdély első jelentős szobrásza” - summázza a véleményt az apáról-művésztársról a fiú: Tibor.

Szervátiusz Jenő édesapját korán elveszítette, s ezért kényszerűségből - no, meg nemigen fűlik a foga ekkortájt a tanuláshoz! -, a polgári iskola elvégzése után a család iparosainak műhelyében, gyárában kezd dolgozni, hogy segítse imádott édesanyját. Így tanulja ki a kovácsmesterséget, a bútorkészítést, az intarzia faragását.

 "1925-ben már két évig Párizsban készült a hivatására - írja Lisztóczky László művelődéstörténész.

Hazatérve elvégezte a kolozsvári Művészeti Főiskolát szobrász tagozaton, és szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Trianon utáni új életre eszmélő Erdély magyar művelődési életébe. Az akkor kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzilvanizmushoz, az autonóm erdélyi hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Helikon - mozgalomhoz fűzték szoros szálak. A Marosvécsen 1926 és 1944 között minden év nyarán tanácskozásokat tartó írói csoportosulást Bánffy Miklós, Kemény János és Kós Károly triásza irányította. Az 1929-es marosvécsi találkozón Kós Károly előterjesztésére fogadták el azt a javaslatot, amely „az erdélyi képzőművészek szabad közösségének” létrehozását célozta. A Barabás Miklós Céh néven ismert 1930-ban - Szervátiusz Tibor születésének évében - megalakult és Kós Károlyt elnökének választó egyesület a korszak legtehetségesebb, legjelentősebb erdélyi magyar festőit, szobrászait fogta össze. Tagja volt Szervátiusz Jenő is. A Céh évente rendezett kiállításán tehát ott szerepeltek az ő művei is. Szolnay Sándorral együtt 1933 és 1936 között kísérletet tett a megszűnt kolozsvári magyar művészképzés újraindítására, a Minerva Nyomda emeleti traktusán, kettejük közös műtermében magániskolát nyitottak.

Ennek az író-, és művésznemzedéknek a tagjai nem a nemzeti, nemzetiségi elzárkózást és öncélúságot hirdették. Erdélyiségük - Áprily Lajos szavaival – „világfigyelő tető” volt, „nem szemhatárszűkítő provincializmus”.

Kicsit visszakanyarodom a magánéleti eseményekhez: 1929-ben kötött házasságot a szobrász Lukács Ilonával, de 1938-ban már el is vált. Megszületett azonban közben, 1930-ban a közös gyermek: Tibor, aki a „magyar művészet ikertornyának” másik tagjává válik majd.

Ez igen fontos tényezővé lesz a mester életében: társak lesznek a fiú felnőtt korától, egymás támaszai életben és művészetben egyaránt, szoros szeretet-kapcsolat fűzi össze őket az apa haláláig. „Ő, a fiam az egyetlen, aki megértette az én művészetemet” - vallja egy interjúban.

A magánéletéből fakadó fájdalom igazította a lábait „vándorlásra”, többször bejárta - nyaranta a gyermek Tibor társaságban -, Erdélyt gyalogosan , szekeresen, és  egy életre megfogta az élmény. Megfogta, és kivirágoztatta a művészetét, most találta meg a valódi „témáját”, az ihlető forrást: Erdély tájai, népének élete, balladás történetei lettek a kiindulópontok a szobraihoz.

Banner Zoltán művészettörténésztől idézek:

„A saját mostoha sorsán szemlélt kisemberi történetek, egyáltalán a történés, a cselekmény iránti fogékonysága magyarázza rendkívüli termékenységét... Különösen 1937-től - tehát a Radnai-hegyekben történt barangolásait, s a népélethez fűződő első nagy élményeit követően, olyan sokféle és újszerű ábrázolnivaló halmazódik fel képzeletében, hogy a hagyományos körszobor kifejezési lehetőségeit már elégtelennek érzi, s megkísérli a festészet határai felé tágítani a plasztikai fogalmazás kereteit: mind gyakrabban vési témáit dombormű táblák mezejébe, s ezeket festi...

Kőben a terhet, a földre húzó nyomatékot, az örökérvényűt érzékelteti, faszobrai viszont, szinte átmenet nélkül megnyúlnak. Két, két és félméteres madonnái, hargitai pásztorai, bálványrönkjei nem a korábbi kis méretű, finom faragású művek felnagyításai...

A narratív népi életkép és faragási technika már-már veszélyes bűvöletéből A Cantata profana  ragadja ki. Szervátiusz Jenő Cantata profanája (1957) az ősi legendák szinte már nem fokozható plasztikai sűrítése.”

Az első Cantatát még kettő követi, majd - s ekkor már körszoborban -, megfaragja a Csodálatos mandarint, a Fából faragott királyfit és a Kékszakállú herceget is. Ám hangsúlyozom: ezek nem Bartók zenéjének parafrázisai! Itt is, mint az erdélyi utakon, a történet, a balladai tragikus történet ragadta meg a szobrászt, aki saját magát "botfülűnek " titulálta a zenét illetően.

Csoóri Sándor így értelmezte a Cantatát: „fontosabb ebben a drámai faragású műben az életrajzi elem, mint egy másik mű látványos  értelmezése. Az Apa és Fiú mítoszerejű elszakadása avatja személyessé. A visszafordíthatatlan törvény, hogy a Fiúnak, ha belőle sarjadt is, mássá kell válnia. Szervátiusz Tibornak mássá, mint Szervátiusz Jenőnek. Mert becsület és szeretet lehet, de a visszatérés a szülők világába lehetetlen.”

Benedek Katalin művészettörténész szerint a Cantata utáni Bartók ihlette szobrok „kissé patetikusnak tűnnek, de a stílus a lényegüket hordozza. Ilyenek ők. A zenéből kiemelt, valóságosan fából faragott királyfi immár tapintható naiv népmesei igazsága, a Mandarin elpusztíthatatlan szerelmi vágya, a Kékszakállú egzisztenciális üres magánya. Három erkölcsiség szcenikai egységbe terelve.”

Máig érvényes, a jövőben is érvényesen megmaradó összefoglalót Szervátiusz Jenő művészetéről Csoóri Sándor ad:

„Ő az a jó csillag alatt született művész, akinek nincsenek elméletei, Csak élete van és az életének célja. A humanizmusa se más, mint a mesterség örök gyakorlása. A dolgozó kéz nem papol, nem gesztikulál, hanem teremt. Így műveiben sohasem az a megszentelt, amit egy vallás vagy egy ideológia szentesített, hanem amit az emberi szenvedés. Akár a népballadáink világában.

Talán ezért is kötődik hozzájuk eltéphetetlenül. A hang, a balladai hang, amely irodalmunkban is csak elvétve szólalt meg hitelesen, Szervátiusz Jenő tiszafáiból, juharfáiból beszélni kezdett. Beszélni, mint a falba épített asszony.

S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen Arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is.”

Budapest, 2023. május 28.

 

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész