"Nem igaz, hogy a korszerűnek kikiáltott igénytelenség korszerű, és  azoknak sincs igazuk, akik a  nem-ragyogást próbálják hitelesíteni "

Szécsi Margit szavaival kívánok jó estét, és szeretettel köszöntök mindenkit.

Mindenkit, de elsősorban a művészeket, akiknek ünneplésére szerveződött e kiállítás.

Hálás köszönettel emlékezem és emlékeztetek a magyar képzőművészet ikertornyaira.: Szervátiusz Jenőre és Szervátiusz Tiborra, akik nélkül most nem lennénk itt.

Róluk és a kiállító művészekről részleteket a katalógusban és az alapítvány youtube-csatornáján, honlapján találnak majd.

Nagy szeretettel üdvözlöm a kiállító művészeket a Kárpát medence minden tájáról, és a hozzátartozóikat.

Köszönöm, hogy hűségesek vagytok a művészethez, a nemzethez, a szűkebb pátriához, hogy vállaljátok népünk sorsát , s hogy világító lámpásként  adtok útmutatást  az elszakított területek magyarságának és az anyaországnak. Útmutatást, erőt és örömöt.

Szeretettel köszöntöm Kiss János világhírű balettművészt a MMA alelnökét, és köszönöm bátorító segítségét, védnökségét. Aminthogy Kövér Lászlónak és Veress László kabinetfőnöknek is köszönöm a támogatásokat.

Előre veszem a hálaadást, hogy  majd az ihletett  művészethez méltó himnikus szólamokkal zárjuk a megnyitót.

A huszadik század elején- megunván az akadémikus kötöttségeket, előírásokat kísérletbe fogtak a művészek. Az avantgarde vagy modernista jelzőkkel illetett  törekvések  friss szellőket hoztak a művészet állott levegőjű szalonjaiba.

Ma már alig hisszük el, hogy a múlt századelőn  nagy vihart kavart törekvéseknek az ajándéka például az impresszionista  Renoir, a  mi Csontvárynk a szürrealista  Chagall csodálatos művei.

De ennek köszönhető a nemzeti avantgarde-nak nevezhető Szervátiusz Tibor művészete is.

A kísérletezés a második világháború utáni évtizedekben új irányt vett, mondhatnám: gellert kapott. Az elhajlott számtalan izmus rombolóvá vált, a kísérletet a direktíva váltotta fel.

Lassan lebontotta a mesterségbeli tudást, az ihlet, képzelet, fantázia, idea helyét a mohó galériások utasítása váltotta fel, s a nonfiguratívnak nevezettek  többsége a  sötét, pusztító, mammon-hívő materialisták  szolgája lett. Miközben igyekezett minden más művészeti irányzatot kiszorítani, amint ez a politikai életben is megnyilvánult, s megnyilvánul.

Így értünk el oda, amikor üres vásznakat akasztanak a falra legfeljebb egy -két ecsetvonással, s a média szerint olyan művészek lettek, akik egymillió dolláros képeket festenek pl.

No, itt kell felkiáltanunk: meztelen a császár! És átlépni az ásító unalmon amellyel évtizedek óta megtöltik a galériákat.

A művészet mindig az embert, a humánomot szolgálta, ám manapság elfordult ettől és valósággal felkészít az erőszakra, a háborúra- mondta Szervátiusz Tibor egy interjúban.

Az ő ars poeticájával folytatom: Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem... Puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez illő formát."

A Nobel-díjas indiai költő Tagore szerint: Ihlet nélkül hiába rajzolunk, festünk zenélünk, csak a külső formát ragadjuk meg, azt utánozzuk értelem nélkül."

Ha az egér oroszlánnak képzeli magát, csak nevetségessé válik.

Ha az ember istennek, megaláztatik.

Ám az ihletett művészet sokezer szirmú lótuszvirágja érintetlenül ragyog s felfelé törekszik a Mindenhatóhoz.

Az a jó kiállítás, jó koncert , táncjáték - szerintem-, amelyről erősebb lélekkel, örömmel telt szívvel távozik a néző, abban a hitben , hogy élet mégis szép, s a boldogságnak millió  lehetősége van , a káosz pedig mindig átrendeződik isteni renddé.

Remélem, e tárlat megadja majd ezt a nézőknek.

S most zárásként fogadják háromrétegű himnuszunkat   a művészethez, a kiállítás lelkének megidézéseként.

Autentikus magyar népzene, misztikus keleti bölcselet, Germanus Gyula fordításában és  klasszikus zongoraszóló  füzére következik:

Sipos Mihály, Kardos Mária, Fülei Balázs és jómagam előadásában.

Ha tetszett, a végén, az utolsó zongoraszó elhangzása után tapsoljanak, utána már csak a művek beszéljenek a termekben.

Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy

egy Tisztábbnak, Különbnek, Végtelennek

hálából önként hódoljunk meg és ott

keressük titkát a nagy Névtelennek.

E vágy, vagy ha úgy akarjuk: a szerelem alkot mindent a világon. Isten szerelmes vágyódásában teremtette a mindenséget a porból. A művész az alaktalan anyagból, agyagból a szerelem ihletével, a szerelem gyötrelmével alkotja műveit.

Az anyag, a látható matéria állandóan változik. A porból virág, állat , ember egyformán keletkezik s egyformán múlik el. A szerelem azonban örök. A szerelem az egyetlen valóság. 

A valóság nem az anyag, hanem a fantázia, a képzelet, az álom. Álomból teremti a zenész csodálatos dallamait, amelyek ujjongásra és sírásra indítanak. A festő a piszkos festékekből olyan képet alkot, amelyben benne van az ég mosolya, a tó ragyogása, az éj titokzatossága és a tündöklő napsugár. A mindenséget átható szerelem ragyog felénk a képről.

A szobrász a durva anyagból agyagból élő alakot farag, gyúr. De nem   az anyag él benne, hanem a végtelen fantázia, ami a lélek maga. Ugyanabból az anyagból akár korsót, tűzhelyet formálhatott volna, de a művész szerelmes ihlete az örök formában teremtett életet.

Az ideák világa az örök valóság.  

A szerelem illatozik a virágban, visszhangzik a bogarak zümmögésében, a hold sugarán halk muzsikát penget, és múlandó testünkben megajándékoz az örökléttel.

Keressük a szerelmet a szellő fuvallatában, az éjszaka csillagaiban, a tengerben, a lankás hegyoldalakban, az erdőkben, a végtelen rónákban, és meg fogjuk találni Istent, mert Isten él a szerelemben.

Ő a mi szerelmünk minden szépben, jóban, a vele való egyesülés mámorában van az örök élet.

Karunkat tárjuk ki az ég felé, hogy imádjuk a mindenható szerelmet, amely betölti a világot.    

(ford: Germanus Gyula és Hajnóczy Rózsa)