Ady Endre azt jósolta Ismeretlen Korvin-kódex margójára című esszéjében, hogy a toleranciából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból az anyaországnak története során mindig magas mércét adó, három kultúrát egyesítő Erdély fogja megszülni a jövő nagy magyar tehetségeit. Az azóta eltelt évtizedek - az impérium-változással bekövetkezett súlyos megpróbáltatások ellenére is - mintha igazolták volna ezt a próféciát. Erdély adta nekünk Kós Károlyt, legnagyobb, iskolát teremtő építőművészünket. Erdély fia volt Szabó T. Attila, századunk legkiválóbb magyar nyelvtudósa, aki egymagában fölért egy egész intézménnyel. Erdélyben élt és dolgozott Kelemen Lajos, minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar művelődéstörténésze. Erdély szülte Márton Áront, Gyulafehérvár püspökét, a magyar katolicizmus egyik legtisztább és legfénylőbb szellemét, a kisebbségi magyarság lánglelkű apostolát. Erdély kultúráját gazdagította Gy. Szabó Bélának, a nemzetközi rangot és hírnevet szerzett grafikusnak az életműve. Erdélynek köszönhetjük Dsida Jenőt, a magyar költészet játékos angyalát, a szavak mágusát, a forma zsonglőrjét, aki - ma már tudjuk - líránk első vonalába tartozik; Erdélynek Tamási Áront, XX. századi irodalmunk egyik legeredetibb hangú, világirodalmi rangú elbeszélőjét.
    És Erdély adta nekünk Szervátiusz Tibort is, napjaink egyik legzseniálisabb, korszakmeghatározó szobrász-művészét, Bartók Bélának - aki maga is az "erdőn túl" született - egyenesági leszármazottját a saját művészeti ágában. Jelentőségét Solymár István így összegezte: "A kelet-közép-európai szobrászat legújabb fejezetét az ő nevével lehetne kezdeni." Művészete azt a bartóki igazságot illusztrálja, hogy a nemzeti hagyományok legősibb és legmélyebb rétegeibe való alámerülés nem provincializmushoz vezet, ellenkezőleg: szükségszerű feltétele és lépcsőfoka az egyetemességnek. A népi kultúra alkotásai nem csupán a nemzetenkénti eredetiség eszméjéről, a "sajátosság méltóságá"-ról tanúskodnak, hanem a "tiszta lét"-ről, a népek összefüggéseiről, közös élményeiről és vágyairól is. A nép tiszta álmához lehajló egyetemesség szólal meg Bartók zenéjében, népi és egyetemes korrelatív egységéről beszélnek ékesszólóan Szervátiusz Tibor alkotásai is.
    Pályája Erdélyből indult és Erdély-központú maradt akkor is, amikor kényszerből - Csiki László szavaival - a sánta történelem egy másik lábnyomába lépett, szülőföldjéről az anyaországba költözött. Meghatóan vallott Erdély iránti érzelmeiről Babiczky Klárának: "A házamat Budapesten úgy építettem, hogy az emeleti erkélyen, fenyőgerendákból magam ácsoltam a korlátot. Olyan lett, mint egy gyimesi kerítés. Reggel mindig kiállok oda, betájolom Erdélyt, Kolozsvárt, Gyimest, s arrafelé fordulva kérem a Napot s a Magyarok Nagyasszonyát: Máriát, segítse meg Erdélyt s az erdélyi magyarságot." Kincses Kolozsvárt, szobrász édesapja mellett tanulta meg a mesterséget, apa és fia együtt formálták meg Tamási Áron síremlékét Farkaslaka határában. Fiatal szobrászként vázlatokat készített Moldvában, Gyimesben, Csíkban, Kalotaszegen, és tanulmányozta a nyugat-európai modern művészeteket is. A kisebbségi lét szorításában tudatosította, hogy a világot gazdagítani kell, nem szegényíteni, gazdagítani azzal, ami a miénk, hiszen - Babits Mihály hite szerint - minden nemzet külön szín az emberiség freskóján, külön hang az emberiség koncertjében, az emberiség ellen vétkezik, aki ezt a színt halványítani, ezt a hangot halkítani akarja; a sokféleséget Isten avatta a teremtés egyik legfőbb titkává és értékévé, bármiféle együttműködés és a fennmaradás alapjává és biztosítékává, a teremtés tervével, Isten álmával, a lét törvényével és parancsával szegül szembe, aki megzavarja vagy megtagadja az élet eredendő polifóniáját, Tamási Áron intelme szerint: a hegyeket teszi egyenlővé a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Isten akaratával egybehangzó evidencia tehát az is, hogy elvileg egyenrangú minden nemzet, nincs minőségi különbség kis nép és nagy nép között, a kicsik kultúrájuk révén egyértékűvé válhatnak a nagyokkal. Ezzel a hittel és küldetéstudattal végzi munkáját Szervátiusz Tibor is, amikor Közép-Európa, mindenekelőtt az itt élő magyarság szobrász-szószólója kíván lenni. Fölmérte a földrajzi elhelyezkedésünkből, keleti származásunkból és nyugat-európai kötődéseinkből adódó konzekvenciákat is. Ő így nyilatkozott erről: "Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni." A Németh László által megjelölt ?bartóki szintézis" programja tárul föl ebben az ars poeticában, ősi és új, népi és modern, keleti és nyugati egységbe foglalásának igénye.
    Hogy Szervátiusz Tibor művészetének gyökerei milyen messzire nyúlnak vissza az időben, itt kiállított Kalevala-illusztrációi is szemléltetik. Megragadta a finn eposz ősi egyszerűsége, természetessége, tisztasága és ereje, a runók néprajzi gazdagsága, pompája és derűje. Északi rokonaink Elias Lönnrot által egybeszerkesztett kollektív remekművében a debreceni Gulyás Pál a közös eredet dalát, a kis népek apológiáját látta meg, a magyarság mély, eltemetett, előtörténeti erőire, halhatatlan gyökerére döbbent benne, kultúránk atlantiszi sírjához, földalatti folyosójához találta meg a kulcsot. 16. és 17. éneke arról szól, hogy Vejnemöjnen, a "legkülönb költő", aki a szó hatalmával közvetlen teremtésre képes, varázsigékkel csónakot épít, de az utolsó három szó nem jut eszébe, ezért munkáját nem tudja befejezni. Elindul a hiányzó szavak megkeresésére, de nem talál rájuk sem a földön, sem az alvilágban. Végül egy egyszerű gulyás Vipunenhez, a fővarázslóhoz, a hajdani vadászemberhez irányítja, aki már eggyé vált az anyafölddel, testén egész erdő nőtt, de alatta maga is tovább él. Vejnemöjnen alászáll a "holt-eleven táltos" testébe, és ott megleli a bűvös szavakat, amelyekkel bevégzi művét.
    Erre a jelképes utazásra és a népi emlékezetben, a történelmi hagyományokban való alámerülésre, a vipuneni mélységek föltárására, az emberi és nemzeti lét totális átélésére és kifejezésére vállalkozik művészetében Szervátiusz Tibor is. Szobrainak egyik legfőbb ihletője a magyar történelem. Alkotásaiban fölidézi múltunk tragikus eseményeit. Emléket állított a madéfalvi veszedelemnek, Trianonnak, Szárazajtának, a Magyar Apokalipszisnek, az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak s külön a 301-es parcellának, mostoha sorsú Erdélynek. Megmintázta Attilát, Isten ostorát, világot egyesítő karddal a kezében; Dózsa Györgyöt, a megevettek királyát, akinek permanens tüzet táplál a teste, trónusa előtt vigyázzba dermedt s a hűségre gondolt egy kárpátaljai, Vári Fábián László költő; Petőfit, aki - mint a fák - állva marad a halálban is; Ady Endrét, a vitézi Istent, aki bűvölve addig figyel a legkeményebb kőből, az andezitből, amíg a végzet szóba nem áll velünk; Móricz Zsigmondot, akiből - az ő szavait idézem - "minden gömbölyű piknikussága ellenére nagy alföldi erő, félelmetesen ősi földhözkötöttség, parasztiság, rejtelmes, bálványszerű komolyság" árad; Szabó Dezsőt, akinek mahagóniba faragott fejéből vesébe látó szigor, ellenálló és számonkérő dac és keménység sugárzik. A konok, mindenre elszánt, megalkuvást és kompromisszumot nem ismerő ellenállók, a végzet hatalma ellen lázadók, az életükben, halálukban és halhatatlanságukban is a szenvedés, a pusztulás, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság ellen tiltakozók és mozgósítók a hősei, akik csaknem kitörnek a legsűrűbb anyagból is, nehéz állni a tekintetüket. Hozzájuk hasonlít Szervátiusz Tibor is: "a fönnmaradás és a megmaradás... reményét és szerelmét" önti formába pusztíthatatlan vitalitással. Kolozsvári Krisztusa sem néma, engedelmes, sorsába beletörődő mártír, hanem lázadó hérosz, aki - Kovács István költő látta így - az emberek védelmében szembeszáll Istennel, nem engedi keresztrefeszíteni és föltámasztani magát, két méter magas, szürke csontváza felénk zuhan, hogy kitárt karjával és a hatalmas szögekre görbülő tenyerével magához öleljen minket.
    Ezeknek a szobroknak a drámai feszültségét, tragikus pátoszát és heroizmusát oldják lírává itt látható, népi és archaikus fogantatású kis szobrai és érmei is, megmutatva a nagy szobrok üzenetének érzelmi hátterét, kifejezve szülőföldje és népe iránt érzett mélységes szeretetét és rendületlen hűségét.

(Elhangzott 1997-ben Egerben)