telefon: +36(20)338-9278, email:

Csoóri Sándor: A megvetettek királya

Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.
    Az elmúlt három esztendőben többször is álltam a fémvázak szövevénye alatt. Kuszának, fenyegetőnek láttam, amit fölfoghattam belőle. Sőt, romszerűnek, harctéri drótakadálynak, vas-züllésnek, réz-dzsungelnek. Őszintén szólva, áthatolhatatlannak. A keresztbe-kasba hegesztett rudak, lemezek, sodronypálcák, fémvesszők úgy szúrtak bele a semmibe, és egymáson is úgy hatoltak át, mintha a halál oldalba rúgott mértanát akarták volna elképzeltetni velünk.
    És lehetséges, hogy ez a kezdeti benyomás nem is járt túl messze az igazságtól. Mert utólag ma is azt gondolom, hogy a fiatal Szervátiusz azért választotta a lenyűgöző kuszaság csapdáit, a pusztulásra emlékeztető vasréz-láng-egyveleget, hogy Dózsa szobrát ne ideológiákból, ne történelem-magyarázatokból és ne hős-elképzelésekből indítsa, hanem a halálból. A saját idegrendszerében fölhalmozódott halálból: lássuk: mire megyünk, ha már semmi sincs, ha a bordarácsok közé beesik az eső, benéz a csillag.
    A szobor tehát a kíméletlen üresség fölé épült, hogy uralkodjék.
    Aki először járja körül a torzónak látszó, de a század szobrászatában is jelentős művet, talán így nevezi el magában: az elégetett Dózsa. A megevettek királya. S mikor már azt hihetné, hogy közelférkőzött a szoborhoz, hogy érti, hogy már el is raktározta legkülönösebb képzetei közé - a mű ekkor kezd váratlanul megéledni. Hatalmát ekkor mutatja meg igazán. A szinte naturalistának tekinthető formái: az ágyékcsontok, a térdkalácsok, a szemüregek, a vállgödrök, a csigolyatüskék követhető alakváltozás közben mondanak le saját és egyszeri jelentésükről. A rögeszmés tárgyiasságnak ezen a fokán önmaguk fölé lendülnek, fölizzanak. Gyere, tapints meg - mondja a pusztulás fölé kilógó lábcsonk. Gyere, nézz belém - mondja a világtalan száj. Gyere, mert úgyis idevalósi vagy sötétségem és keménységem alá - mondja az állkapocs. Költözz belém - mondja a körülkerített koponya, a mellkas, az egész teremtmény.
    Krisztus a szörnyű halál után három nap múlva mennybe mehetett. Ez a fej azonban még embermagasságból is idezuhant a lábunk elé. Ide, a nyomorúságos földre. Holott Dózsa történetéhez képest micsoda fennkölt mítosz a Krisztusé! A kínhalált Ő egy eleve megnyert küzdelem kettős reményében szenvedte el: a megváltáséban és a föltámadáséban. Dózsa viszont a teljes legyőzetés állapotában, az elkárhozás hite alatt. Vége mindennek: életnek, bosszúnak, igazságosztó hitnek. Még csak függőben se marad semmi. Se jövő, se harc, se a nagyság reménye. A vért, vigaszt, a halál jutalmát gyökerestől tépik ki zápolyás kezek.
    De a közénk eső meteor-fej jutalmazás nélkül és sereg nélkül is ellenáll.
    A történelemtől így jutott el Szervátiusz Tibor a mítoszig. Történelmi portrék helyett - az ő kifejezését használva - lét-portrékig. A mostanit megelőző égetett, fekete, kettős Dózsa-fejről már nemcsak az jut eszünkbe, ami ezerötszáztizennégyben történt, és ami történhetett volna, hanem minden dózsai pillanat, dózsai kényszer, dózsai döntés kiterjedése. Élet és halál érvei együtt. A kikerülhetetlen sors úgyis, hogy "jaj, ha egy népnek Dózsákra van szüksége; és jaj, ha nem jönnek új Dózsák".
    Ez a mostani fémszobor minden eddigi Dózsa-értelmezést magába foglal, összesűrít, átlényegít és nyitottá tesz. Nem egy test anatómiáját idézi föl, hanem egy szellemét. Egy mindenétől megfosztott király ül előttünk ismerősen és ismeretlenül, egy király, ki az öszszeránduló gyomorban és idegekben uralkodik. Az anyag zsúfolt és tolakodó léte ellenére ritkán látni ennyire anyagtalan szobrot! A bordák, a nyakívek, a nyakinak, a lapockák pillanatok alatt erőterekké s erővonalakká állnak össze. A megkoronázott fej még Dózsáé. De a korona vasai már egy tankcsapda vasai is lehetnének. A kiégetett test már egy háborúban kiégett ország teste is lehetne, lelógó hídroncsaival, lelógó csonkjaival együtt. De az egészet mégis valami görcsös, életen és halálon túli akaraterő tartja össze. Nem is a csakazértis elmúló heve, valami más, valami egyetemesebb ellenállás.
    Az ölbe esett kézfejből hihetetlen hittel tíz ujj ágaskodik fölfelé.

(Sz. T. kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd részletei)

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján