Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.
    Az elmúlt három esztendőben többször is álltam a fémvázak szövevénye alatt. Kuszának, fenyegetőnek láttam, amit fölfoghattam belőle. Sőt, romszerűnek, harctéri drótakadálynak, vas-züllésnek, réz-dzsungelnek. Őszintén szólva, áthatolhatatlannak. A keresztbe-kasba hegesztett rudak, lemezek, sodronypálcák, fémvesszők úgy szúrtak bele a semmibe, és egymáson is úgy hatoltak át, mintha a halál oldalba rúgott mértanát akarták volna elképzeltetni velünk.
    És lehetséges, hogy ez a kezdeti benyomás nem is járt túl messze az igazságtól. Mert utólag ma is azt gondolom, hogy a fiatal Szervátiusz azért választotta a lenyűgöző kuszaság csapdáit, a pusztulásra emlékeztető vasréz-láng-egyveleget, hogy Dózsa szobrát ne ideológiákból, ne történelem-magyarázatokból és ne hős-elképzelésekből indítsa, hanem a halálból. A saját idegrendszerében fölhalmozódott halálból: lássuk: mire megyünk, ha már semmi sincs, ha a bordarácsok közé beesik az eső, benéz a csillag.
    A szobor tehát a kíméletlen üresség fölé épült, hogy uralkodjék.
    Aki először járja körül a torzónak látszó, de a század szobrászatában is jelentős művet, talán így nevezi el magában: az elégetett Dózsa. A megevettek királya. S mikor már azt hihetné, hogy közelférkőzött a szoborhoz, hogy érti, hogy már el is raktározta legkülönösebb képzetei közé - a mű ekkor kezd váratlanul megéledni. Hatalmát ekkor mutatja meg igazán. A szinte naturalistának tekinthető formái: az ágyékcsontok, a térdkalácsok, a szemüregek, a vállgödrök, a csigolyatüskék követhető alakváltozás közben mondanak le saját és egyszeri jelentésükről. A rögeszmés tárgyiasságnak ezen a fokán önmaguk fölé lendülnek, fölizzanak. Gyere, tapints meg - mondja a pusztulás fölé kilógó lábcsonk. Gyere, nézz belém - mondja a világtalan száj. Gyere, mert úgyis idevalósi vagy sötétségem és keménységem alá - mondja az állkapocs. Költözz belém - mondja a körülkerített koponya, a mellkas, az egész teremtmény.
    Krisztus a szörnyű halál után három nap múlva mennybe mehetett. Ez a fej azonban még embermagasságból is idezuhant a lábunk elé. Ide, a nyomorúságos földre. Holott Dózsa történetéhez képest micsoda fennkölt mítosz a Krisztusé! A kínhalált Ő egy eleve megnyert küzdelem kettős reményében szenvedte el: a megváltáséban és a föltámadáséban. Dózsa viszont a teljes legyőzetés állapotában, az elkárhozás hite alatt. Vége mindennek: életnek, bosszúnak, igazságosztó hitnek. Még csak függőben se marad semmi. Se jövő, se harc, se a nagyság reménye. A vért, vigaszt, a halál jutalmát gyökerestől tépik ki zápolyás kezek.
    De a közénk eső meteor-fej jutalmazás nélkül és sereg nélkül is ellenáll.
    A történelemtől így jutott el Szervátiusz Tibor a mítoszig. Történelmi portrék helyett - az ő kifejezését használva - lét-portrékig. A mostanit megelőző égetett, fekete, kettős Dózsa-fejről már nemcsak az jut eszünkbe, ami ezerötszáztizennégyben történt, és ami történhetett volna, hanem minden dózsai pillanat, dózsai kényszer, dózsai döntés kiterjedése. Élet és halál érvei együtt. A kikerülhetetlen sors úgyis, hogy "jaj, ha egy népnek Dózsákra van szüksége; és jaj, ha nem jönnek új Dózsák".
    Ez a mostani fémszobor minden eddigi Dózsa-értelmezést magába foglal, összesűrít, átlényegít és nyitottá tesz. Nem egy test anatómiáját idézi föl, hanem egy szellemét. Egy mindenétől megfosztott király ül előttünk ismerősen és ismeretlenül, egy király, ki az öszszeránduló gyomorban és idegekben uralkodik. Az anyag zsúfolt és tolakodó léte ellenére ritkán látni ennyire anyagtalan szobrot! A bordák, a nyakívek, a nyakinak, a lapockák pillanatok alatt erőterekké s erővonalakká állnak össze. A megkoronázott fej még Dózsáé. De a korona vasai már egy tankcsapda vasai is lehetnének. A kiégetett test már egy háborúban kiégett ország teste is lehetne, lelógó hídroncsaival, lelógó csonkjaival együtt. De az egészet mégis valami görcsös, életen és halálon túli akaraterő tartja össze. Nem is a csakazértis elmúló heve, valami más, valami egyetemesebb ellenállás.
    Az ölbe esett kézfejből hihetetlen hittel tíz ujj ágaskodik fölfelé.

(Sz. T. kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd részletei)