Beszélgetés Szervátiusz Tibor Kossuth -díjas szobrászművésszel

    ("Minden alkotásnak meg kell találni a megfelelő, méltó helyét, ahol a földi erővonalak, az energiasugárzások és a természeti környezet hatni és érvényesülni engedi a művet. Ez a hely ideális az Ister-pár számára." - E szavakkal avatta fel Bakay Kornél történész Szervátiusz Tibor legújabb szobrát Táton. Mint mondta, az erdélyi származású szobrászt joggal nevezik a "kő és a fa Bartók Bélájának", világraszóló zseninek, aki felszínre tudja hozni az elsüllyedt világok kimondhatatlan érzéseit, vágyait, üzeneteit.)

    - Kora ősszel avatták fel az Ister-pár elnevezésű legújabb szobrát Táton, mely összetartozó emberpárt ábrázol. Mi motiválta alkotás közben?

    - Valami olyan gondolatot akartam megalkotni, mely ehhez a környékhez, az időtlen idők óta ott folyó Dunához, a tájhoz, az ott élő emberekhez illik. Arra gondoltam: mindennek emléket akarok állítani. Így fogalmazódott meg bennem, hogy egy emberpárt, egymás mellett ülő, egymás iránt szeretetet, szerelmet sugalló, sugárzó férfit és nőt alkotok. Ők mintegy időtlen idők óta ülnek egymás mellett, s őrzik a táj békéjét, nyugalmát a Dunakanyar kapujában. A férfi kezében egy korsót tart, melyből bugyog az élet vize, s a benne úszkáló halak a bőséget jelentik. Ő a termékenységet, a bőséget jelképező régi istenség, a sumér Dumuzi, a fényhordozó. Mellette ül párja, a szerelem réges-régi istennője, Ister-Istár, Innana, aki a szerelem istennője volt a mezopotámiai kultúrában. Nem akartam egyszerűen lemásolni őt, ezért újrafogalmaztam. Gyermeket tettem karjaiba, a megszületett új életet. Ezzel szeretnék példát állítani a mai embereknek a gyarapodás, a sokasodás fontosságában, a megmaradásukban.

    - Ezek a szobrok égi jeleket viselnek a fejükön. Miért?

    - A kompozíció bálványszerűségével erőt és időtlenséget akartam kifejezni. Szellemi erejüket, égi mivoltukat jelzi, mutatja, hogy az emberi erőt meghaladóan égitesteket: a Napot és a Holdat hordozzák fejükön. Ezek ősi szimbólumok, kozmikus erejű jelképek. A régi formavilág felidézése mellett maivá akartam tenni az alakokat: a férfi arca egy magyar parasztemberre hasonlít, az asszony ruhája, nyakéke kicsit erdélyi vonatkozású. Mindezzel jelet kívántam létrehozni: ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz, tegyünk meg mindent megmaradásunkért. Őrizzük szellemi és természeti értékeinket.

    - Több alkotásban megformálta a magyar történelem drámai pillanatait, gondolok a Tüzes trónon, Dózsa halála, Fájdalom kapuja vagy a Magyar oltár című szobraira. Ez a pár viszont boldogságot sugároz, az örökérvényű szerelmet szimbolizálja. Mennyire hat ki az ember személyes életének ereje az alkotó műveire?

    - Mindenképp kihat, épp ezekből a gondolatokból alakult ez a kompozíció. S érdekes, ha rásüt a nap, fényben ragyog, valahogy megtelik a szobor, de az egész környék is életerővel: sugározzák a boldogságot. S ennek azért is örvendek, mert ebben a mai szörnyű világban, mely ránk méretett, derűt, boldogságot, optimizmust szeretnék felmutatni és adni a tátiaknak és mindenkinek, aki arra jár.

    - "Voltak olyan elképzeléseim, amelyek a politika nem engedett megvalósítani. Az Aradi Vértanúk emlékműve a budai várba került volna? Majd Aczél György keresztülhúzta mindannyiunk számítását?" - idézem Önt. Ez a szoborterv a rendszerváltozás után sem valósulhatott meg?

    - Sajnos, nem. Makettben készült el, éveken keresztül beszéltek is róla, számon kérték tőlem, hogy miért készült el, de ez meghaladta képességeimet, erőmet. Megbízási megrendelésem, szerződésem volt, amit titokzatos utakon lehetetlenné tettek, megvalósulását megakadályozták. Addig-addig tették ezt, míg az egész gondolat elaludt. A hátam mögött láthatja a makettet: központi alakja lett volna egy felemelt kezű mártír, aki Petőfi Talpra magyarjának ősrendjét sugallja nekünk.

    - Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának évében faggatom önt: két 56-os szoborterve közül az egyik elkészült és Budafokon áll, a másik nem készült el. A Szervátiusz-albumban e terv mellett egy szó áll: megvalósítatlan. Ez az elképzelése miért nem valósulhatott meg, miközben az 50. évfordulón egy sokak által kritizált szobor kapott helyet Budapesten. Önt a terv elkészültekor megkeresték?

    - Nem. A budafoki szobrom néhány évvel ezelőtt készült, fel is avatták. Aztán több gondolatom készült el makettben, de ezek tervek maradtak, nem valósultak meg, hasonló okokból kifolyólag. Egyrészt ennek oka, hogy az a szellemiség, amit képviselek, nem tetszik ennek a politikai rendszernek. Nem szeretik, ha valaki konkrétan, egyenesen fogalmaz, és a magyarság sorsát vállalja és mutatja fel alkotásaiban. Inkább olyan alkotókat támogatnak, kiknek művei semmiről nem szólnak. Mint ami most került a Sztálin-szobor helyére.

    - Hogyan és hol élte át 1956-ot?

    - Kolozsvárt. Mivel más országban voltam kénytelen lenni, ténylegesen nem vettem részt benne. Rádión keresztül hallottam a győzelem , majd a kétségbeesés hangjait. Romániában több megtorlás történt, mint Magyarországon. Rengeteg embert hurcoltak el és zártak be hosszú évekre. Még olyanokat is, akik nem vettek részt a forradalomban, csak feltételezték róluk, hogy esetleg részt vehettek volna...

    - Szintén önt idézem: "Az egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él, szellemileg és lelkileg a magyarság." Ezt a tapasztalást hogyan élte át?

    - Nehezen. Még mindig nem vagyunk urai sorsunknak. Mások rendelkeznek felettünk, csak más eszközökkel, mint 16 évvel ezelőtt. Még mindig nem alakítottuk ki azt a magyar nemzeti államot, mely mindenképp kellene ahhoz, hogy a magyarság megmaradjon, szaporodjon, és benépesítse ezt a térséget.

    - Kitörési pontot lát-e ebből a helyzetből?

    - Ezek az erők, melyek fölöttünk rendelkeznek, a mieinknél sokkal erősebbek, nemzetközi erők. A táti Ister-párnál is azért tettem Innana karjába egy gyermeket, egy újszülött életet, hogy ezzel is jelképezzem magyarságunk megmaradásának fontosságát.

    - Az utóbbi években kevesebbet hallottunk önről. Milyen témák foglalkoztatják mostanában?

    - A táti nagyméretű kompozíciót most fejeztem be. Két éven keresztül dolgoztam rajta. További gondolataim vannak, de mindenhez konkrét megbízás, feltételek kellenek.

    - Szervátiusz Tibor előáll olykor egy-egy ötlettel, vagy várja, hogy megkeressék?

    - Soha nem szerettem magamat ajánlgatni. Mindig megkerestek. Volt azonban olyan is, amikor nemet mondtam.

    - Sosem félt a bizonytalanságtól?

    - Valahogy mindig kialakult. Sok gondolatomat tették lehetetlenné, és több tervem nem valósulhatott meg. De nem keseredtem el, mert jöttek más lehetőségek, melyeket megvalósíthattam.

    - Milyennek ítéli meg a művészek helyzetét?

    - Amióta piacosították a kultúrát, a támogatások megszűntek, kevés a lehetőség ezért egyre nagyobb a marakodás. Az állam támogatott néhány olyan alkotást, melyet nem kellett volna. Most például ezt az 56-os emlékművet. Ide jutottunk: a művészvilág mélypontra süllyedt. Kilátástalan a művészek sorsa, a nemzeti alkotóművészet fejlődése.

    - Reggeltől estig alkot?

    - Általában délelőtt végzem a nehéz munkát, délután pedig tervezek, rajzolok, gondolatokat alakítok ki.

    - Jár haza Erdélybe?

    - Igen, egy hónapja jártam otthon. Ott is a "változás" nem jelentett változást, csak külsőleg. Belsőleg ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. Csak más módon, más módszerekkel, de eredményesen.

    - A változásokról jutott eszembe a második lakiteleki találkozó 1988-ban, melyen magam is részt vettem. Önre is emlékszem, sok más közéleti személyiség mellett. Ma hogyan látja: mit kellett volna másképp tennünk?

    - Beszélünk rendszerváltásról, rendszerváltozásról, de lényegében nem történt meg. Ha megtörtént volna, talán ma jobban mennének a demokrácia dolgai...

- A régi rendszer emberei maradtak a helyükön, ez nagy baj...

    - Igen, a régi nómeklatúra, a régi garnitúra profi módon mentette át hatalmát. S ma is kihat a művészetre is. Egyre kevesebb a lehetőség és a mecenatúra.

    - Márton Áron püspök bérmálta önt és gyermekeit. Milyennek ismerte meg őt?

    - Személyes barátságban nem voltam vele, mint főpapot ismertem, sőt még korábban is, mint a kolozsvári templom plébánosát. Abban az időben voltam elsőáldozó, majd később nála bérmálkoztam. Mikor a kolozsvári Szent Mihály-templomot restaurálták, kaptam egy megbízást az egyháztól egy Piéta elkészítésére. Ekkor kellett volna elmennem hozzá Gyulafehérvárra, de szobafogságra ítélték, engem pedig nem engedett be hozzá a Securitáte. A dombormű fényképét tudtuk csak elküldeni neki. Ő azt üzente: Nagyon szereti, vagyis tetszett neki, és áldását küldte rám.

    - Ez a csodálatos Pieta ma is látható a kolozsvári Szent Mihály-templom oldalhajójában...

    - Valóban így van. Rögtön a főiskola elvégzése után készítettem, a 1957-ben.

    - A hit ad-e erőt a nehézségek hordozásában?

    - Mária-hívő vagyok, Csíksomlyón laktam másfél évig, a templom közvetlen közelében. Alkalmam volt több búcsún is részt venni, ott éreztem meg a hitben rejlő hatalmas energiát. Ebből a hitből támadt fel a táti szoborban az ősi anyakultusz, a Nagyasszony ősi változata...

    - Az örökkévalóságot így tükrözi nekünk szobrain keresztül?

Frigyes Ágnes

    A kolozsvári Szervátiusz Tibor a 20. és immár a 21. század magyar és európai szobrászatának egyik legkiemelkedőbb alakja. Erdélyben, Kolozsváron született 1930-ban, ott tanult, s a kényszerű áttelepülés után a mai Magyarországon készült művei még mindig Erdélyből táplálkoznak. Művészete Erdélyi, magyar és egyetemes gondolatokat fogalmaz meg, keresi a választ a Kárpát-medence népeinek sorskérdéseire.

    "Azt tartom alkotásnak - vallja -, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát.
    Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.
    Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni.
    Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni."

Kapu XIX. Évf. 2006. 11-12.