A régi korok, nagy, három-négyszáz éves periódusaival, lassú átmeneteivel szemben mi beleszülettünk egy olyan világba, amelyben a háborúk és forradalmak, minden fantáziát felülmúló felfedezések és csupán néhány évig tartó, tiszavirág életű művészi stílusok váltogatják egymást. Számítsuk össze a kilencszázas évek elejétől kialakult stílusok mennyiségét, hosszabbítsuk meg képzeletben mindegyik életét (a gótikához vagy a görög korszakokhoz hasonlóan) évszázadokra, és azonnal rádöbbenünk, hogy néhány évtized alatt évezredekre is elegendő eseményt éltünk át. Miért ne lehetett volna a kubizmus vagy akár a szürrealizmus, megfelelő társadalmi alátámasztással, egy háromszáz éves periódust felölelő művészi hitvallás?
Nem lehetett, mert korunk valósága más, mint az eddigieké. S ha más a valósága, más az embere és így a művészete is. Kutató, kereső, nehéz tévedésekkel és önnönmagával viaskodó. Hasonlóan keresztül-kasul átszőtt, bonyolult világot még nem élt át az emberiség. Nem nevezhetném modernnek, mivel minden kor modern volt a maga idejében, inkább szimultánnak, ami azt jelenti, hogy minden egyszerre, egymás mellett, egymással összefonódva, barokkos burjánzásban komponálódik egybe, szerves egésszé. Így a szélsőséges és sokat szidott naturalizmus napjainkban egyidejű jelenséggé vált a szintén sokat szidott absztrakton túli absztrakcióval. Baj ez? Egyáltalán nem! Sőt, ha a logikai fonalat továbbvezetve elfogadjuk ezt a kettősséget ténynek, rájöhetünk arra is, hogy egyrészt éppen ez a szép és jellemző korszakunkra.
Könyvtárakat írtak már össze a művészetről - mellette és ellene, s a művészet mégis halad a maga útján, komponenseinek megfelelő ritmusban. Ezt a pár sort, amelyben a kérdéseket csak felületesen lehet érinteni, nem az alkotóknak jegyzem le. A sok könyvtárnyi irodalom is csak távolról követheti a művészetet, lerögzíti és lejegyzi az általa megtett utat. Levonhat ugyan következtetéseket, tanulságokat, de kérdéseit nem az esztétizálók hada, hanem csak maga az élet s az alkotó, gyakorló művészet oldhatja meg. A szemlélőhöz szeretnék néhány szót szólni, mintegy hidat verve számára a mű és annak megértése felé. Úgy érzem, hiányolja azt a titkot, amelynek megszerzésével átléphet a jelenkori művészet értőinek táborába.
A szemlélőt a múlt század bűvöletéből kell kiszabadítani, és fokozatosan át kell vezetni a mi világunkba, s ez - tapasztalatból mondom - nem könnyű feladat. Semmiképpen sem szabad azonban azzal lebecsülnünk, hogy számára, külön vulgárisan fogalmazunk, inkább fel kell tételeznünk, hogy követni képes a logikus fejlődésmenetet, melyet a művészet bejár. Ez pusztán a művészetbe való belegondolás, a vele való foglalkozás, a gyakori művészi szemlélődés és őszinteség kérdése. A szemlélő, mivel sok mindenből kifolyólag közvetlen alkotó nem lehet, töltse be hivatását, és szemlélje a műveket. Ez azonban nem olyan egyszerű folyamat, mint a régi korokban. Az impresszionizmus óta a művészet megértéséhez szükséges ismeretek megszerzése nélkül sokszor értetlenül állunk a művek mellett, nem tudunk olvasni belőlük, nem ismerjük nyelvüket. Bármilyen gyerekesen is hangzik, de meg kell tanulni a művészet ábécéjét. A labdarúgás megértéséhez ismerni kell annak játékszabályait. Itt a vizuális adottságok fejlesztéséhez szükséges játékszabályokat a mesterség, anyagok, tér, forma, vonalrendszerek s az atmoszférába helyezett szerkezet rendeltetésének ismerete alkotja. Ehhez még zene, irodalom, filozófia, életismeret, emberség és sok más tényező járul hozzá. A szemlélő jórészt annyit lát és érez meg a műben, mint amennyi saját magában is van. Végig kell járnia az utat, azt a logikai és érzésbeli folyamatot, amelyet a mű alkotója is végigjárt, s akkor a szemlélő közvetve maga is alkotóvá válhat.
Mi az, ami a ma emberét annyira foglalkoztatja a művészettel kapcsolatban? A művészet és valóság viszonya. A világot kozmikus egységében, összefüggéseiben, rohanó, dinamikus fejlődésében élő ember számára ez a kérdés minden eddiginél sorsdöntőbben merül fel.
A régi korok a valósághoz úgy viszonyultak, hogy annak külső és belső összefüggéseit külső, vizuálisan észlelhető formák segítségével fejezték ki, ahhoz hasonlatosan, felismerhetően, azonosan. Az egyes korok jórészt abban térnek el egymástól, hogy miként értelmezik ezt a vizuális külsőt. A gótika teocentrikus, ég felé nyúló formáival szemben a reneszánsz klasszikusan szép, arányaiban a földi élet antropocentrikus szépségét hirdette, de mindkettő egyaránt a látható valóságot ábrázolta. Ebben állt feladata, egyszersmind realizmusa. Ez a realizmus azonban egyre változott, szélesedett, s számunkra már az egykoron "absztraktnak" hirdetett Picasso inkább realista, mint mondjuk a reális külsőségeket csillogtató neoklasszicista Canova. Vele egy időben azonban Kandinsky arra is rájött, hogy képet nemcsak a természet látható elemeinek felhasználásával lehet alkotni, hanem sok minden összetevő alkalmazásával önálló, szuverén műveket is lehet létrehozni. Így született az "absztrakció", s ezzel el is érkeztünk a két, egymással állítólag végletesen ellentétes fogalomhoz, a "realizmus" és az "absztrakció" fogalmához.
A múlt század anyanyelvén nevelődött, és sajnos, ott meg is rekedt szemlélő réme ez a második fogalom, amitől azonnal megijed és bezárkózik, s valljuk meg őszintén, ma is a természet szolgai másolásához ragaszkodik. Ezért, ha olyan mű elé kerül, amely már az első percben nem hódítható meg, s nem kiabálja harsányan, hogy tájat vagy csendéletet ábrázol, azonnal visszaretten, s kijelenti, hogy a művet nem érti, s az ilyen természetűeket nem is szereti. Legjobb esetben magyarázatot kér. A hagyományokhoz ilyen módon való viszonyulás - s ez egyes alkotókra is vonatkozik - bár következetes magatartás, de ugyanakkor nagyfokú kényelmesség, konzervativizmus, ragaszkodás az eddigi gyakorlatban bevált formákhoz és félelem minden újtól, változástól, fejlődéstől.
A művészet, mint minden más a világon, állandóan változik, fejlődik. Ennek során a plasztika századunkban ért el arra a fejlettségi fokra, ahova a zene már hosszú ideje eljutott, ahhoz, hogy megvallja nyíltan: a művész alkotó, az alkotó feladata pedig a teremtés és nem az interpretálás. Nem jelenti ez azt, hogy a mai művészet magasabbrendű, mint a miénket megelőző koroké, pusztán csak arra vonatkozik, hogy ez az álláspont jellegzetesen huszadik századbeli, sajátságosan mai, és ez az, ami a miénket megkülönbözteti minden eddigi kor kultúrájától. Az igazi jelenkori művész tehát már nem ismétli többé, nem reprodukálja a jelenségek külső formáját (ezt egyrészt már ki is ragadta kezéből a technika, a film, a fénykép), hanem a világmindenség törvényszerűségeiből, a makro- és mikrokozmosz összefüggéseiből, az egész életet, társadalmat összefogó jelenségek belső, logikai rendszeréből alkot szintézist, hoz létre formákat, eddig nem létezett új valóságokat. Azáltal lesz realista - modern realista -, hogy ezeket a maga létrehozta új realitásokat a természetbe helyezi, annak mintegy ősi és mai, de mindenképpen egyenrangú részévé teszi. Ezek az új valóságok hasonlíthatnak, utalhatnak a természetre, de ezt sohasem utánozzák. A ma művészének a teremtés, az alkotás a feladata, korlátaitól megszabadulva - a zenéhez hasonló szabad asszociációkkal - nagy emberi élményeket felmutató formák létrehozása.
Amint mondottam, ez a szemlélet jelent újat korszakunkban, azonban távolról sem egyetlen üdvözítő útja a művészet fejlődésének. Emellett létrejöhet ma is minden más jellegű, tehát a hagyományos, vagy a hagyományos és a mai keveredésének alapján álló mű is. Csendéletnek, tájképnek, portrénak ma is megvan, ezután is meglesz a műfajt megillető helye és rendeltetése.
Egyesek arra gondolhatnak, hogy az "öncélú absztrakciónak" akarok hangulatot teremteni. Rögtön ki is merem mondani - véleményem természetesen szubjektív -, hogy az "elvont" művészet fikció, csak mint stíluskategória létezik. Absztrakció ugyanis nincs, csak absztrahálás, egy bizonyos folyamaton belül. Mindig is volt, csak mindig más arányban keveredett és más összetevőkkel. A szellemi és formai elvonatkoztatás nem azonos a dekadenciával, amint azt sokan állítják. Nem is csak az ún. kapitalista országok sajátja, mert ha Kassák Lajosra gondolok, ő egy félfeudális, majd szocialista társadalomban élve lett avantgardistája egy magasrendű szellemi tevékenységnek. Nem azonos a kifejezéstelen passzivitással sem, mivel az elvont szobor oly módon tud térbeli érzéseket kibontakoztatni és differenciálni (mozgásának, arányainak, térbeli szerkezetének felmutatásával), hogy az minden hagyományos műnél kifejezőbb lehet.
A műveket ember hozza létre, s az ember adottságokat hoz magával. Gyermekkorának erőteljes természeti élményei, az élet, a környezet jelenségei kitörölhetetlenül imprimálódnak agyának viasztekercseibe. Ismereteket szerez, örömöket, szenvedéseket él át, szüntelenül viszonyban van környezetével, amit alakít, és amely őt is alakítja. A magát tisztán absztraktnak nevező művész is csak ezekből a komponensekből s materiális anyagokból, fából, kőből, festékből szintetizálhatja műveit. Nem tudunk tehát elszakadni a földtől, az anyagi világtól, s szerintem az "absztrakt művészet" nem is egyéb, mint a fejlődés folyamán szükségszerűen kialakult és a világ materiális jelenségeinek talán minden eddiginél átfogóbb vizuális szintézise. Ismét csak állásfoglalás kérdése, hogy egy ilyen természetű mű alkotója szándékszik -e tenni valamit az emberiség érdekében vagy sem, s eszerint lehet számunkra s az egész emberiség számára magasrendű, pozitív előjelű, nagy emberi élményeket megszólaltató alkotótevékenység, korunk modern realizmusa.
A sokat szidott, vitatott, elrettentő például állított Jackson Pollock, az "absztrakton is túli absztrakció" megteremtője szerintem - realista. Művészetének izgatott szövevénye, rákszerű burjánzása, túlfűtött lelkivilága, pazar festői tulajdonságokkal párosult lüktető faktúrája nem azonos a szellemi túlvilág misztikusan elvont, vallási tanokkal párosult üzenetének vászonra rögzítésével, hanem azonos egy világvárosban élő, maximumig feszült emberi lélek vibrálásával. Ilyet a havasok monumentális csendjében élő pásztor szülni nem tud, amint nem szült a görög szellem sem. Pollock tehát nem álmodozó, nem menekül a kor társadalmi valóságától, hanem azt kegyetlen őszinteséggel mutatja fel. Vagy csak akkor lenne Pollock realista, ha arabeszkre emlékeztető ábráit, jeleit látható emberi alakokkal cserélné fel? A mai művész nem pusztán az észre hat, hanem jelentős mértékben az érzelmekre is alapoz. Kiküszöböli a közvetítő elemet, a természet látható, külső formáját. Véleményét, érzéseit, a világ rá való hatását direkt módon fejezi ki. Michelangelo élete keserűségét, szenvedő lelke nagyszerű gyötrődését, világról alkotott véleményét Mózes alakjával mondotta el. Ma a szobrász önmagából, a világ külső és belső jelenségeinek összegéből olyan formát hoz létre, amelyben közvetítő alany nélkül, egyenes úton fejezi ki érzéseit. Esztétikai rendet teremt, a régi kultúrákra, népi hagyományokra támaszkodva, csak merőben másként és szabadabban, mint ahogy azt a régi korok tették. S ebben van újszerűsége és maisága.
Az "absztrakt" művészet, annak ellenére, hogy nem ábrázol konkrétan, nem jelent érzelmi, gondolati, művészeti és világnézeti hangsúlytalanságot, szenvtelen nyugalmi állapotot. Igen határozott gondolatok, érzelmek kifejezésére képes. A mű látható felépítése a lélek mély rezdüléseit, az anyagi világ külső jelenségei mögött rejlő örök törvények felmutatását célozza. Hozzáállás kérdése, hogy e mellett a művész benne él-e a korban, kifejezi-e azt magas fokon vagy sem? A "tiszta festészet" ábrázol, mégis teljesen szenvtelen és közömbös. Az elvont művészet formáiban, szerkezetében viszont benne érezhetjük konkrétan egész korunkat, küzdő, vajúdó emberi mivoltunkat. A mai szemlélődés tehát minden eddiginél nehezebb és bonyolultabb folyamat. Le kell szokni arról, hogy a mű "mit ábrázol" és "mihez hasonlít". (A kubizmus eltorzította valóságos formák önként váltották ki a szemlélőben az összehasonlítást, a torzításon való jogos felháborodást.) A mű csak önmaga, csak önmagát ábrázolja. Saját szuverén életén és szerkezetén át azt, amit alkotója a világmindenségben elfoglalt helyéről és szerepéről e műben szintetizált.
A múlt század természethűsége abszolút értékmérője lett a művészet mai állapotának. Közben azonban a világ jelentősen, sőt minden eddiginél páratlanabb mértékben változott. Nem tudjuk ma régi korok művészetelméleti rendszereit alkalmazni, miként a tavalyi naptárt sem lehet használni idei időszámításunkban. S ha nem napjaink mértékével mérünk, elkerülhetetlenül feszültség, sőt összeütközés jön létre forma és tartalom, alkotás és igény, új és régi között. A régi formák, az élő fosszíliák gátolják a művészet korunkra jellemző, szabad kibontakozását. Gauguin szerint az emberiség első tévedése a görögöknél kezdődött. Igaz ebből annyi, hogy a néger kultúra sokkal elvonatkoztatottabb, mint a görög ezért nem érdemes ezeket negyed-ötödkézből, újra és újra interpretálni, mikor az új forma keresésének lehetősége, a teremtés, alkotás öröme közvetlenül is előttünk állhat. Oly művek létrehozásának lehetősége, melyekben benne rezeg a mikro- és makrokozmosz viszonylatának számunkra új felfedezése, korunk erősen tudományos világképe, a jelenségek belső összefüggésének feltárására irányuló törekvései összessége, korunk nagy kérdéseinek, a népek sorsának rendezése, háború és béke kérdése, általában az emberi lét célja, értelme és jövője a földtekén.
A mai kor emberének élményvilága minden eddiginél jobban kiszélesedett. A művészetben viszont olyan folyamatok mutatkoznak, melyeknek megértése bizonyos ismeretek hiányában teljesen lehetetlen, lesz a szemlélő számára. Miért szánnánk utolsó helyet a plasztikának a művészetek sorában, amikor nem arra termett, nem olcsó szórakoztatásra született. Ugyanakkor zenét, irodalmat, tudományt sok fáradság és képzés útján sajátítunk el ...
A kor művészi gyakorlata minden eddiginél gazdagabbat, változatosabbat teremtett. Van-e tehát okunk aggodalomra a jövőt illetően? Úgy gondolom, nincs, csak bízni kell az emberben, az emberi szellem határtalan teremtőerejében. S hogy a dolgok változnak, s a mai szobor nem hasonlít az előbbihez? Mi sem természetesebb ennél. A művészet lépést tart a világgal, de sokszor meg is előzi azt. Bartók a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára című művének harmadik tételében már megálmodta az ember űrben való lebegését, Madách nemkülönben Az ember tragédiájában.
Nincs tehát ok aggodalomra, mert a dolgoknak megvan a maguk természetes rendje. A hal nem csodálkozik azon, hogy a vízben él, a madárnak nem szokatlan, hogy repül. A reneszánsz embernek elavult és idegen volt a gótika, attól akart éppen szabadulni. Mi sem hökkenhetünk meg azon, hogy a XX. század derekán születtünk. Ehelyett vegyük észre szépségeit, lehetőségeit, küzdelmeit, éljük biztosan és merészen napjaink életét, próbáljuk rendezni kérdéseit, mert csak ez lehet a XX. század emberének humánuma, s értelmet is ez adhat életének. Ennek a humánumnak a kifejezése pedig nem azon dől el, hogy valaki ábrázol vagy sem. A modernség mértéke nemcsak a formai vagy eszmei elvonatkoztatás lehet. Korunkban minden irányzat és műfaj egymás mellett él, de ne feledjük azt, hogy léteznek nagyság- és értékrendek. Az emberek különböző képességekkel születnek, és még különbözőbb képességeket szereznek életük folyamán. Így nem lehet a társadalomnak egyik vagy másik tagját arra kényszeríteni, hogy Bartók-, Weber- vagy Enescu-zenét hallgasson. Egyszerűen nem érti, és megmarad az operettnél. Viszont a művelt és kifinomult idegrendszerű tudóst sem ítélhetjük életfogytiglan cigányzenén való szórakozásra. Helye van tehát minden műfajnak, és bízzuk a jövőre azt, hogy minden alkotó és minden műélvező megtalálja a számára leginkább megfelelőt. Nem lehet az alkotókat sem a fejlődésben korlátozni, s meggátolni, hogy egyre magasabb célok felé törjenek.
Nem egyformák a művészek vállalta mennyiségi és minőségi értékek sem. Nem tagadom, a csendéletre, természet után másolt tájképekre is szükség van (operett), de ne is állítsuk ezeket a vállalkozásokat mintegy hatvan életnagyságú alakot felsorakoztató, érzelmi túlfűtöttséggel megfestett, óriási méretű Csontváry-kompozíció mellé, vagy ne egyenrangúsítsuk azzal az elvont gondolati tisztasággal, filozófiai és formai puritánsággal átszőtt életművel, mint amilyen a Brancui-é.
Kandinsky romantikus, érzésekkel telített művészete mellett létrejött Mondrian rideg racionalizmusa is. Állítás és tagadás. Műveinek szépsége és képzőművészeti értéke vitathatatlan, de a belőle leszűrt formarendszerek jellege egyrészt már átcsap az ipari formák világába, másrészt pótolja az ornamentikát, ami teljesen hiányzott korunkban. Képeihez hasonló kompozíciók díszítik az iskolások füzeteit, eszpresszók asztallapjait, s ebből a szellemből születtek korunk valóban csodás gépei, repülői és autói. Hasznos művészet tehát az életformák követelményének megfelelően funkcionális formateremtés. Emellett azonban él és fejlődik a Kandinskyéhoz hasonló felfogás is, amely sohasem válhat haszon tárgyává, hasznossá. A maga belső rezdüléseivel, érzésvilágával mindig jellegzetesen képzőművészeti marad. Az emberiség a jövőben majd eldönti, hogy a kettő közül melyikre van szüksége. Vajon a képzőművészet pusztulását jelentené-e a teljes iparosodás? Lehetséges, de minden egyedi művészetnél fontosabb a környezet korszerű alakításának megoldása, s ebben a racionális, hasznosítható formavilágnak van szerepe. Ennek az előretörésére máris sok jel utal, s ez megtöltheti életünket a technika ridegségével, a civilizáció fárasztó racionalizmusával. Egy ilyen világban csak annak ellenpólusa képes menekvést nyújtani; a természettel, az egészséges hagyományokkal, az egész világmindenséggel magasabbrendű belső összefüggéseket fenntartó kapcsolat tud csak választ adni lelki kérdéseinkre.
A plasztikai művek élvezete nem kötelező. Nincsenek ehhez szükséges adottságai mindenkinek. Régóta tudott dolog, hogy a zenére igazán csak kevesen fogékonyak, mint ahogy vannak színvakok, a plasztikára sem reagálhat mindenki.
A képzőművészet jellegzetesen vizuális műfaj, ezért csak annyit várjunk tőle, amennyire képes. Ne akarjuk erőnek erejével a levest villával enni, s elégedjünk meg azzal, hogy a világot a benne élő ember számára térben, atmoszférában elhelyezett szerkezetekkel, nagy emberi kérdéseket megválaszoló és érzéseket megszólaltató formákkal gazdagítjuk. S ez a feladat szerintem nem az ábrázolás vagy elvonatkoztatás kulcskérdésein áll vagy bukik, hanem az emberi szándék, az emberiség jövőjét, békéjét biztosító emberi hozzáállás kérdése - s mindez a lehető legmagasabbrendű esztétikai formában tolmácsolva.

(Első közlés: Korunk 1962)