telefon: +36(20)338-9278, email:

Bardócz Lajos grafikusművész

Egy képzőművész bemutatásakor általában megkerülhetetlennek tűnik az életrajzi adatok rögzítése mellett a példaképek, az iskolák, a mesterek, a hatások, tanítványok, az egyéni és csoport kiállítások, a gyűjtők, a gyűjtemények, hazai és külföldi művésztelepek végeláthatatlan sorának a bemutatása. A tetszetős adathalmaz, "művészmarketing" mögött nemhogy megbújik, hanem el is vész sok esetben az alkotó, az egyéniség. Majdnem hasonló megoldáshoz vezetett a megszokott utak csapdája. Keresgéltem Bardócz Lajos művészetéről született írások és a saját beszélgetéseink emlékezete között. Szűkszavú, szikár tényekbe ütköztem:

1936-ban született Szászsebesen. Képzőművészeti tanulmányait a Bukaresti Főiskolán végezte. 1988 óta él Magyarországon. Tagja a Magyar Grafikusművészek Szövetségének.

Továbbkutatva föl-fölbukkant még néhány adat. Mesterei: Kazár László és Molnár József voltak. 1960 és 69 között Bukarestben grafikai szerkesztőként dolgozott, 1970 és 88 között Kolozsvárott a Képzőművészet középiskola rajztanáraként tevékenykedett. A szárhegyi művésztelep, a salgótarjáni rajzbiennálé, a tiszakécskei évek, a kecskeméti kollegák is elősorakoznak a közelmúltból.

Egy berkenyei beszélgetős délutánt kértem Bardócz Lajostól ott, ahol most alkot, ahol kertet, otthont épített párjával. Kérdésekkel bombáztam. Emlékek szakadtak fel a nagypapa Mici lováról, a szülői házról. Lassacskán egy balladai élet körvonalai kezdtek fölsejleni arról, hogy a háború utáni évek lehetetlenségében is a tehetsége valahogyan, szinte elképzelhetetlenül, de mégis megállíthatatlanul vitte a maga útján. Amikor az értelmiségi létet és szót egyre szűkülő falak közé szorította a nyomasztó kor, erről is így emlékezik: „Ott volt a családom, voltak barátaink, dolgoztam. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Rádöbbentem, hogy mit akarok én konvenciókkal, adatokkal, felsorolásokkal. A lényeg benne és rajzaiban lakozik. Elröstelltem magam, hát nem ismerem Bardócz Lajost évtizedek óta, nem tisztelem a művészetét mióta megláttam az első vad, minden korlát közül kitörő, sallangmentes rajzait a megregulázhatatlan, hőkölő és vágtató lovakról, magáról a szabadságról. A „csakazértis dac” ott vonaglott minden lapon. Ars poétikája: „ne beszélj mellé, ne akarj mindent elmesélni”. Egy sokkoló élménnyé szűkíti le mondanivalóját, elhagy minden fölöslegest, nem cirkalmazza, cirádázza gondolatait, nem hagyja, hogy hamisságok fedjék el műveit. Új munkáját mutatja műtermében. Építi, érleli a gondolatot és bont, mint egy szobrász, csak az marad, ami esszenciális, ami már nélkülözhetetlen. Eltéríthetetlen következetességgel megtalálja azt a kiegyensúlyozott origópontot a realitás és az absztrakció között, amikor erre, vagy arra lépve megbomlana a mű, a gondolat. Mert, ha a lélek már meztelen és a maga hite szerint a teremtőjével beszélget, akkor csak az maradhat, ami lényeges, ami belülről fakad. Bardócz Lajos életének, művészetének sarkalatos pontjai a gondolat szabadsága, a hit, a történelem, a természet folyamai és annak biztos tudata, hogy ezek voltak és lesznek.

Aki grafikáit valaha látta - legyen az, az induló művésztől, a számtalan könyvet illusztráló alkotótól, a díjakkal elismert tanártól - az megállapíthatta, hogy virtuóz rajzi tudással bír. Mégsem akar külsőségeiben hatásos művekkel elkápráztatni, a felületes látvánnyal leigázni. Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományát hozta magával: a szűkszavú drámaiságot. Kompozíciós felépítésében mindig a feszültség uralkodik, Reá jellemző megfogalmazásként az expresszivitást, a szenvedések érlelte balladaiságát emelem ki. Mert nem tudja, nem akarja felejteni a gyökereket, legyen az hit, természet, vagy történelem. Soha nem mond le alapvető céljáról, a katarzisról. Manapság nem sokat foglalkoznak katarzissal, korunk négyzetméterre méri a művet, éppen aktuális trendre igazítják a stílust, nincs is szükség mondanivalóra, ha magas az ár, az önmagában érték. Bardócz konok következetességgel ragaszkodik ahhoz, hogy félti a valódi értéket, ebből nem enged. Évezredekben méri a természetet, ősi hitről, sámánokról regél. Amikor a magyar történelem alakjait idézi, akkor nem héroszokat gyárt, nem fordul önsorsrontó temetkezésbe, sem édes-bús nosztalgiába. Sorsokat kutat, magatartásokat mérlegel. Akár tetszik korunknak, akár nem: szembesít, nem fél tragédiákról, fenyegetettségről beszélni, kimondja a kimondhatatlant. Kerüli a közhelyeket, az általánosítást, saját jelrendszerét alakította ki. Sérült tájak sorozatában fedezhető fel először a rá jellemző mély, fekete hasadás, ami a mai napig is meghatározó eleme grafikáinak. Saját jelrendszerébe olvasztotta be a természet geológiai lenyomatait, az ősi hitvilág, a sámánizmus misztériumának kódjait, a népművészet ikonográfikus jeleit. Nem sodródik a nemzeteket, történelmet beolvasztó, egyéniségeket elvesztő, mindent, általánosító divatos, globalizáló szemlélet és stílusmaszatolások felé.

Művészete mégis szétfeszíti a hagyományos megfogalmazásokat, bardóczi úton jár. Olyan festői felületeket alakít ki grafikai lapjain, amelyek a megszokott műfaji határokat, meghatározásokat is felrobbantja. A felületi játékok tapinthatóvá teszik az amúgy szűkszavú megfogalmazásait, a fekete-fehér tömbökből megrázó színek csattannak fel, expresszív sikolyt hallunk: Nem látod ember mi történt, mit teszel! Nem könnyű váteszi hanggal szembesülni, nem könnyű szembesülni, azzal, hogy felelősek vagyunk magunkért, a jövőnkért, de Bardócz veszi a bátorságot és kegyetlenül, kéretlenül, felelősen szembesít vele, hogy a múltunkért is felelősek vagyunk, nem hagyhatjuk veszni. Mert mind mondtam, nem tűri a mellébeszélést és nem mond le a katarzisról.

Idéztem rakoncátlan lovait, a megsebzett természetért aggódó sorozatát. Az ősi magyar hitvilág jelrendszere mellett a bibliai, mitológiai tanúságok is átszövik képeit. Az utóbbi évek alkotásaiban egymásból nőnek ki, egymásba olvadnak évezredes hitek és mítoszok emberi vonatkozásai a látvány és a mondanivaló szintjén is, ami Bardócznál sohasem választható el, mert nem öncélú. Triptichonjain, ikerlapjain állati- és emberkoponya, a szarvassá vált fiú, a kétarcúság, a jó és a rossz démoni viadala, a fenyegető és a fenyegetettség egyidejű, szétválaszthatatlan kánonja szól. A papír felületén szakadások, sebek, törött pecsétek, málló pergamen idézi a hunyadiak, Rákóczi, a nagyfejedelem korát, a kuruc idők névtelen emberét. A természetből is idéz ismét. Kis felületek, kavicsok évezrede csiszolt felületeiből szinte óriássá növelt lenyomatokat készít, mintha földtörténeti mozgásokat látnának, a jelzésekké absztrahált izgalmas felületeken. Ezt a minden lényegtelentől való megtisztítást kísérhetjük végig a honfoglalás kori emlékek feldolgozásában is. Gondolkodására, látásmódjára eddig is jellemző volt a puritánság, de itt most tetten érhetjük művészi alkotásmódjának még egy különleges tényezőjét, egy apró motívum kiemelése, megnövelése által új értelemet, összefoglaló jelentést kaphat egy töredék is. Építészeti elemek fragmentumából, női figurákból egy harmadik motívum születik, maga a szárhegyi templom és történelem.

A felületek egymásba futása, a motívumok összeolvadása, ezáltal harmadik jelentéssé válása a portrékon is megjelenik. Önarcképén is nyomon követhetjük a folyamatot, akárcsak a mindannyiunk által tisztelt két alkotóról készült portrén. Vass Albertet ábrázoló művén sejtelmes ablakon keresztül idézi fel az írót. Páskándi Gézáról készített portréján az író hajpántja sámán jellé lényegül át. Legújabb alkotásai között szerepel a 21. századi Veronika kendője zaklatott redőkbe rendezve a kitörölhetetlen arcot.

Bardócz Lajos grafikai lapjain számomra az egyik legfontosabb és legmegrázóbb élmény, hogy nem menekül el, vállal, akkor is, ha ezért nem kényezteti sors. Újra idézzük a művészt: „Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert a jó út felé juthattam. Nem is baj, hogy nem azonnal.”

Loránd Klára igazgató kurátor Bozsó Gyűjtemény 2009. november

Szervátiusz Szalon - 2022. november 18. »

Az elnök: Szervátiusz Klára e szavakkal kezdte az estét a köszöntés után:A szerelem szent. A világ a szerelem himnusza.  A nap szerelmes tüzéből lódult ki a föld, belőle fakadtak a hegyek, a folyók. A szerelem fakasztja a rügyet, szökkenti virágba a bimbót, a szellő a vágy szárnyán dagad viharrá és a szerelmes patak lerohan a hegyről, hogy édes vizével végig csókolja a távoli tenger keserű, sós hullámait. A szerelem az élet és a halál. Az egész világ szerelem.  Tagorétól most közelítsünk magunk kultúrájához. A  Cantata profana zenéjét ihlető ballada így indul.: Volt egy öregapó. Volt néki, volt néki kilenc szép szál fia. Nem tanította őket semmi mesterségre, csak  erdőket járni, vadat vadászni.... A kilenc szép szál fiú eltévedt az erdőben szarvasokat vadászott, s végül maga is szervassá változott. S az ő szarvuk ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe. És szájuk többé nem iszik pohárból  Csak tiszta forrásból. Tudjuk, hogy a szarvas mitológiai állat. A fény megtestesítője, miként a mi Turul madarunk is. Akkor bátran és merészen imígyen fejthetjük meg ezt a tiszta forrást: nem erdőben, hegyről lezúduló forrás ez, hanem az égi szent víz: a Tiszta isteni Fény, szeretet. S miért azonosítjuk ezt a népi sokezer éves kultúrával? Mert a nép egyszerű gyermekei a régiségben szép harmóniában éltek a földdel, s az éggel. Ami fent, ugyanaz lent - ahogyan Hermész Trisztmegisztosz mondja. Így és ebben kapcsolódik össze a két magyar zeneóriás a két magyar szobrászóriással: a tiszta forrás, az isteni fény keresése, felmutatása révén. Égi szerelem földi mása alkotásuk sokasága. Ezért talál egymásra ma a hely szelleme: a Szervátiuszok kisugárzása és a ma elindított Kodály plusz hangverseny sorozat, amellyel hagyományt óhajtunk teremteni. Minden évben egy hangversennyel emlékezve a magyar zene géniuszára, géniuszaira. Fürödjünk meg mindannyian az égi tiszta fényben: a tiszta forrásban e zene által, amelyet két ragyogó tehetségű zenész: Hollókői Huba hegedűművész és Onczay Zoltán csellóművész tolmácsol számunkra.Majd útjára indította a Kodály plusz hangversenysorozatot, amelyre évente sor kerül majd.Ezúttal Hollókői Huba hegedűművész és Onczay Zoltán csellóművész adott koncertet, amelyben elhangzott Kodály Duó szonátája, aBartók népzenei átirata. Szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a közönség a csodálatos színvonalú hangversenyt.

Szervátiusz Szalon - 2022. október 27. »

Föld szülte élet --Isten szülte Föld-- Ebbe az élet-csodába, annak körébe léptünk be az októberi Szalon rendezvényen, ahol a székely Hadnagy Géza gazdálkodó volt a beszélgetőtársam. Azé a föld, aki megműveli. Azé az ország, akié a föld. Szabad az, aki saját maga ura, tulajdonnal rendelkezik, s maga felett csak egy igazi urat: az Istent ismeri el. Beleszületünk a föld művészetébe - mondta Németh László, aki gyakorlatilag is be akarta mutatni, hogyan lehet és kell Kert-Magyarországot megteremteni. Az 500 éve szabad székelyként élő- lófő székelyek- felmenőkkel rendelkező Hadnagy Géza csodálatos példáját adta a szabadon gondolkodó, gazdálkodó, a közösségéért felelősséget érző embernek. Aki a hagyományokat rendszeresen élő, a kultúrát megbecsülő, családját szerető férfiú is. Szó volt a magyar értelmiségi-írástudó emberek felelősségéről is, arról hogy tágan kell értelmezni a kultúrát, egymást megbecsülni a különböző rétegek embereinek. Ez a jövő új útja - ez, amely a régi is volt. Jézus is egyet akart: visszaállítani a régi tudást, isteni rendet. Derűt is hozott nekünk a vendég, a székelyek mindent legyűrő humorát. A megmaradáshoz kell ez – mondta -, a kesergés nem vezet sehová. Egyetlen fontos tény kellene irányítsa nemzeti érzelmeinket: Közép-Európa, a Kárpát medence legnagyobb nemzete vagyunk ma is! Vigyázó szemeteket Keletre, s Székelyföldre vessétek Barátaim, Honfitársaim!

Interjú Szervátiusz Klárával »

2022 október 9-én elhangzott - csonkítva - a Kossuth adón.Csűrös Csilla teljes riportja a díjátadásról itt hallgatható meg.