Jánó Mihály művészettörténész méltatását néhány személyes emlékkel szeretném kezdeni. Magam egyetemistaként kezdtem el Erdély középkori falfestészetével foglalkozni, nagyrészt családi indíttatásból. Így lett szakdolgozatom témája a gelencei templom, ahol a faluban Bodor György nagyapám töltötte gyermekkori nyarait, és ahol több rokonunk is lakott. A kutatás kezdetén természetesen felvettem a kapcsolatot mindazokkal, akikről tudni lehetett, hogy foglalkoztak a gelencei falképekkel. Egyik első utam nagybátyámhoz, Bodor Ferenchez vezetett, aki nem csak Erdély és Gelence jó ismerője volt, de könyvtáros is - hivatását és a szó legjobb értelmét tekintve is. Számos könyvvel próbálta kielégíteni tudásvágyamat, de mindig azt mondogatta: természetesen el kell menjek Gelencére, mégpedig Jánó Mihállyal, aki a legjobban ismeri a templomot. Ő majd kapcsolatba hoz vele. Kaptam még egy írást is tőle, Jánó Mihály Hitvédelem és határőrség címmel a Szent László-legenda falképeiről írott tanulmányát, amely 1990-ben jelent meg a rövid életű Pavilon folyóiratban. Nem tudtam akkor még, hogy szerzőjének ez volt az első tanulmánya a középkori festészet témájában. Kutatásaim során hamar eljutottam Sebestyén Józsefhez is az (akkor még) Országos Műemléki Felügyelőségen. Ő számos információ mellett egy teljes sorozat felmérést is rendelkezésemre bocsátott a gelencei templomról. Jóskának az volt a szava járása, hogy „ezt Vaskó jobban tudja”, vagy „ezt majd Vaskó megmutatja”. Így készültem első hivatalos gelencei kutatóutamra - a falut amúgy csak gyermekkori látogatásaimról ismertem. Sepsiszentgyörgyre érkezve csöngettem is Jánó Mihály lakásának ajtaján, de el kellett még teljen egy kis idő, amíg az is kiderült, hogy jó sorsom egyben a Sebestyén Jóska által emlegetett Vaskóval is összehozott. Jánó Mihály akkor Kovászna megye művelődési tanácsosa volt, így alapos helyismerete a hivatali gépkocsi használatának előnyeivel is találkozott. Akkori és néhány későbbi utam során vállalta kalauzolásomat és megosztotta velem kutatási eredményeit is. Ezeken az utakon hallottam először néhány nagyobb tervéről: Huszka József falképes kutatásainak feldolgozásáról vagy a székelyföldi középkori falképek repertóriumának elkészítéséről. Ekkoriban merült fel benne egy könyvsorozat terve is, amelyet Horror vacui címmel erdélyi festett templomoknak szánt. A sorozatban a gelencei templomról szóló, általa írott monográfia mellett szintén részben Jánó Mihály tollából jelent meg a tancsi templomot és festett faberendezését bemutató kötet. Egy metamorfózison átesve, az eredetileg füzet-formájú sorozatból Horror vacui könyvek lettek, és az új sorozat első kötete szintén a gelencei templomról szólt, társszerzők bevonásával és a korábbinál jóval bővebb terjedelemben, az akkor lezárult helyreállítás eredményeivel is kiegészítve. Büszkén mondhatom, hogy ezen a köteten már közösen dolgoztunk. Ezek a kötetek jó példáját adják Jánó Mihály kutatómódszerének, metodikája alapvető aspektusának: a kutató előtt álló műemlék történetének és műtárgyainak a teljes, monografikus feldolgozását. Úgy vélem, hogy egy-egy emlék - így Gelence mellett többek között Székelydálya, Sepsibesenyő, vagy újabban Maksa - ilyen alapos kutatása vezethette őt arra az útra, amelynek gyümölcse az a nagyszabású kötet, amely tavaly jelent meg tollából. A Színek és legendák címmel a Pallas-Akadémia kiadó és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent monográfia témája az erdélyi falfestészet kutatástörténete. Jánó Mihály felismerte ugyanis, hogy nem csak egyes emlékek történetét nem ismerjük részletesen, de az erdélyi falfestészet és általában a középkori műemlékek kutatásának története is ismeretlen. Különösen nagy a homály a 19. század második felét tekintve - a ködből hegycsúcsokként kiemelkedik ugyan Orbán Balázs, Rómer Flóris vagy éppen Huszka József munkássága, de eredményeiket, vagy környezetüket, kapcsolatrendszerüket nem igazán ismertük. Jánó Mihály arra vállalkozott, hogy leereszkedjen ebbe a ködbe, és egyben megkísérelje azt el is oszlatni. A könyv nagyszabású bevezető tanulmányát és egyes tanulmányait ismerve nem mondhatunk mást, mint hogy ezt a vállalt feladatot sikerrel teljesítette. Mindez igen nagy jelentőséggel bír, hiszen a ma kutatása könnyen mellékvágányra tévedhet, ha nem ismeri az elődök munkáját. Újnak vélt felfedezéseink nagy részét elődeink is megtették, így a jelenlegi időszakhoz hasonló, fokozott intenzitással folyó kutatások idején különös fontossága van ezen előzmények megismerésének. Elég arra utalni, hogy a közelmúltban napvilágra került falképek közül számosat - például Sepsikilyén, Sepsibesenyő vagy Sepsikőröspatak falképeit - Huszka József egyszer már feltárta, és az újabb feltárásokat éppen az ő akvarellmásolatai segítették.

Kanyargós pálya vezetett eddig a nagyszabású monográfiáig. Jánó Mihály pályafutását a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumban kezdte, Incze László mellett, és közben levelező szakon elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. Ezután 1983-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetője volt, majd a kilencvenes években Kovászna megyei művelődési főtanácsos. E minőségében szervezője a Musica sacra egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil művelődési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megbízatása lejártával visszatért a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárába, és innen ment tavaly nyugdíjba. Jánó Mihály maradéktalanul kihasználta azt a lehetőséget, amelyet Kovászna megyében betöltött pozíciója lehetővé tett, és falképek aktív kutatója, feltárója, sőt megmentője is lett. Nevéhez köthető Sepsibesenyő elpusztultnak vélt Szent László-legendájának újbóli feltárása, már ami megmaradt belőle. Ő a szacsvai László-legenda megtalálója és első publikálója, és ő állította még időben le a kászonimpéri kápolna felújításának első szakaszát (=teljes vakolatleverés), aminek köszönhetően ma onnan is ismerhetünk 15. századi falképeket. Fontos szerepet játszott a sepsikilyéni falképek újbóli feltárásában, és a gelencei templom építészeti restaurálásában. Itt ugyan a falképeken beavatkozásra nem került sor, de külső falképek feltárása által mégis bővült az innen ismert emlékanyag. Figyelme természetesen nem korlátozódott a középkorra, hiszen figyelemmel kísérte a perkői kápolna 17. századi freskóinak feltárását, és ott volt az altorjai Apor-kastély barokk kifestése feltárásának évtizeddel ezelőtti kezdeteinél, Kiskászonban pedig létrehozta a Búcsújárók emlékházát. A Székely Nemzeti Múzeumban számos (vagy inkább számtalan) 19-20. századi témájú kiállítás rendezője is volt, amelyek közül kiemelkedik az 1998-ban rendezett Barabás Miklós kiállítás és a hozzá kapcsolódó konferencia megrendezése - valamint a kettős vállalkozást kísérő két szép kötet. Mindeközben sorra jelennek meg írásai, kritikái a kortárs erdélyi művészekről. Már önmagában ezért a tevékenységéért is megérdemli a Szervátiusz-díjat. Én azonban mégis visszatérnék a középkori falképek kutatásának témájához - hisz mindkettőnknek leginkább az a szívügye.

Lássuk tisztán, hogy miről is van szó: a középkori Európa Itáliát leszámítva talán leggazdagabb ilyen jellegű emlékanyaga maradt fenn a Kárpát-medencében. A középkori Magyar Királyság falfestészete még úgy is, hogy az ország központi területének emlékanyaga nagyrészt elpusztult, összefüggő, változatos és igen magas színvonalú emlékanyagot jelent. Ebből is kiemelkedik Erdély falfestészeti anyaga, amelyről az elmúlt két évtizedben szerencsésen gyarapodtak ismereteink. Gyarapodott maga az emlékanyag is, az intenzív kutató-feltáró munka és a restaurálások során, de örvendetesen szaporodnak az emlékekre vonatkozó művészettörténeti kutatások is. Ennek köszönhetően új összefüggések tárultak fel, és korábban társtalan emlékeket most művészettörténeti kontextusba tudunk illeszteni. Kevés olyan területe van Európának, mint pl. a Homoródok vidéke. Ma is páratlan élmény egy nap alatt Székelyudvarhelyről indulva megnézni Felsőboldogfalva, Bögöz, Székelyderzs, Székelydálya, Homoródjánosfalva, Homoróddaróc és Karácsonyfalva 14-15. századi falképeit. És akkor Homoródszentmárton Huszka által feltárt, de azóta elpusztult falképciklusairól vagy az oklándi templom vakolat alatt rejtőző kifestéséről még nem is szóltunk. Az emlékanyag persze nem csak mennyisége miatt figyelemreméltó. Az 1419-ben működő székelyderzsi festő - akinek festőműhelye csaknem fél tucat templomban hagyta ott keze nyomát - például az internacionális gótika egyik európai szinten is jelentős alkotója. Találkozhatunk itt továbbá számos sajátos témájú ábrázolással, hiszen itt maradt fenn a Szent László-legenda legtöbb emléke, amely a középkori magyar festészet legjelentősebb ikonográfiai innovációja.

Páratlan gazdagságú és jelentőségű tehát az emlékanyag, amelyet örökül kaptunk - és minden jel arra mutat, hogy még számíthatunk újabb emlékek előkerülésére, feltárására is. Nagy tehát a felelősség is, amelyet magyarországi és erdélyi kutatók, valamint a magyar és a romániai állami és civil szervek közösen kell, hogy viseljenek. A feltárásoknak ugyanis csak akkor van értelme, ha egyúttal a fennmaradás módja is biztosítva van - vagy, ha erre nincs remény, legalább a dokumentálásnak. Ezután pedig a tudományos feldolgozás kell, hogy következzék. A feldolgozás folyamatában pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni az olyan kutatók fontosságát, akiknél az emlékek helyszíni ismerete párosul a források alapos ismeretével. Az erdélyi művészet történetének feldolgozásában - elsősorban az építészet és a kőfaragás tekintetében - Balogh Jolán és Entz Géza munkássága jelenti azt a példát, amely e kettős kívánalomnak megfelel. Hozzájuk hasonló alapossággal dolgozta fel Dávid László Udvarhelyszék középkori műemlékeit, részletesen kitérve a falképekre is (kötete 1981-ben jelent). És ugyanezt az alapos forráselemzést az emlékek részletekbe menő vizsgálatával vegyítő módszert alkalmazza Jánó Mihály az erdélyi középkori falfestészet kutatása során. Aki személyesen vagy írásaiból ismeri a díjazottat, az tudja róla, hogy nála a levéltári és történeti adatok ismerete csak az érem egyik oldala. Sokkal fontosabb, hogy az emlékeket magukat is személyesen, közelről ismeri. Azt kívánjuk neki, hogy legyen módja még módszereit számos további középkori alkotáson kipróbálni!

Jékely Zsombor