telefon: +36(20)338-9278, email:

Jánó Mihály méltatása

Jánó Mihály művészettörténész méltatását néhány személyes emlékkel szeretném kezdeni. Magam egyetemistaként kezdtem el Erdély középkori falfestészetével foglalkozni, nagyrészt családi indíttatásból. Így lett szakdolgozatom témája a gelencei templom, ahol a faluban Bodor György nagyapám töltötte gyermekkori nyarait, és ahol több rokonunk is lakott. A kutatás kezdetén természetesen felvettem a kapcsolatot mindazokkal, akikről tudni lehetett, hogy foglalkoztak a gelencei falképekkel. Egyik első utam nagybátyámhoz, Bodor Ferenchez vezetett, aki nem csak Erdély és Gelence jó ismerője volt, de könyvtáros is - hivatását és a szó legjobb értelmét tekintve is. Számos könyvvel próbálta kielégíteni tudásvágyamat, de mindig azt mondogatta: természetesen el kell menjek Gelencére, mégpedig Jánó Mihállyal, aki a legjobban ismeri a templomot. Ő majd kapcsolatba hoz vele. Kaptam még egy írást is tőle, Jánó Mihály Hitvédelem és határőrség címmel a Szent László-legenda falképeiről írott tanulmányát, amely 1990-ben jelent meg a rövid életű Pavilon folyóiratban. Nem tudtam akkor még, hogy szerzőjének ez volt az első tanulmánya a középkori festészet témájában. Kutatásaim során hamar eljutottam Sebestyén Józsefhez is az (akkor még) Országos Műemléki Felügyelőségen. Ő számos információ mellett egy teljes sorozat felmérést is rendelkezésemre bocsátott a gelencei templomról. Jóskának az volt a szava járása, hogy „ezt Vaskó jobban tudja”, vagy „ezt majd Vaskó megmutatja”. Így készültem első hivatalos gelencei kutatóutamra - a falut amúgy csak gyermekkori látogatásaimról ismertem. Sepsiszentgyörgyre érkezve csöngettem is Jánó Mihály lakásának ajtaján, de el kellett még teljen egy kis idő, amíg az is kiderült, hogy jó sorsom egyben a Sebestyén Jóska által emlegetett Vaskóval is összehozott. Jánó Mihály akkor Kovászna megye művelődési tanácsosa volt, így alapos helyismerete a hivatali gépkocsi használatának előnyeivel is találkozott. Akkori és néhány későbbi utam során vállalta kalauzolásomat és megosztotta velem kutatási eredményeit is. Ezeken az utakon hallottam először néhány nagyobb tervéről: Huszka József falképes kutatásainak feldolgozásáról vagy a székelyföldi középkori falképek repertóriumának elkészítéséről. Ekkoriban merült fel benne egy könyvsorozat terve is, amelyet Horror vacui címmel erdélyi festett templomoknak szánt. A sorozatban a gelencei templomról szóló, általa írott monográfia mellett szintén részben Jánó Mihály tollából jelent meg a tancsi templomot és festett faberendezését bemutató kötet. Egy metamorfózison átesve, az eredetileg füzet-formájú sorozatból Horror vacui könyvek lettek, és az új sorozat első kötete szintén a gelencei templomról szólt, társszerzők bevonásával és a korábbinál jóval bővebb terjedelemben, az akkor lezárult helyreállítás eredményeivel is kiegészítve. Büszkén mondhatom, hogy ezen a köteten már közösen dolgoztunk. Ezek a kötetek jó példáját adják Jánó Mihály kutatómódszerének, metodikája alapvető aspektusának: a kutató előtt álló műemlék történetének és műtárgyainak a teljes, monografikus feldolgozását. Úgy vélem, hogy egy-egy emlék - így Gelence mellett többek között Székelydálya, Sepsibesenyő, vagy újabban Maksa - ilyen alapos kutatása vezethette őt arra az útra, amelynek gyümölcse az a nagyszabású kötet, amely tavaly jelent meg tollából. A Színek és legendák címmel a Pallas-Akadémia kiadó és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent monográfia témája az erdélyi falfestészet kutatástörténete. Jánó Mihály felismerte ugyanis, hogy nem csak egyes emlékek történetét nem ismerjük részletesen, de az erdélyi falfestészet és általában a középkori műemlékek kutatásának története is ismeretlen. Különösen nagy a homály a 19. század második felét tekintve - a ködből hegycsúcsokként kiemelkedik ugyan Orbán Balázs, Rómer Flóris vagy éppen Huszka József munkássága, de eredményeiket, vagy környezetüket, kapcsolatrendszerüket nem igazán ismertük. Jánó Mihály arra vállalkozott, hogy leereszkedjen ebbe a ködbe, és egyben megkísérelje azt el is oszlatni. A könyv nagyszabású bevezető tanulmányát és egyes tanulmányait ismerve nem mondhatunk mást, mint hogy ezt a vállalt feladatot sikerrel teljesítette. Mindez igen nagy jelentőséggel bír, hiszen a ma kutatása könnyen mellékvágányra tévedhet, ha nem ismeri az elődök munkáját. Újnak vélt felfedezéseink nagy részét elődeink is megtették, így a jelenlegi időszakhoz hasonló, fokozott intenzitással folyó kutatások idején különös fontossága van ezen előzmények megismerésének. Elég arra utalni, hogy a közelmúltban napvilágra került falképek közül számosat - például Sepsikilyén, Sepsibesenyő vagy Sepsikőröspatak falképeit - Huszka József egyszer már feltárta, és az újabb feltárásokat éppen az ő akvarellmásolatai segítették.

Kanyargós pálya vezetett eddig a nagyszabású monográfiáig. Jánó Mihály pályafutását a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumban kezdte, Incze László mellett, és közben levelező szakon elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. Ezután 1983-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetője volt, majd a kilencvenes években Kovászna megyei művelődési főtanácsos. E minőségében szervezője a Musica sacra egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil művelődési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megbízatása lejártával visszatért a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárába, és innen ment tavaly nyugdíjba. Jánó Mihály maradéktalanul kihasználta azt a lehetőséget, amelyet Kovászna megyében betöltött pozíciója lehetővé tett, és falképek aktív kutatója, feltárója, sőt megmentője is lett. Nevéhez köthető Sepsibesenyő elpusztultnak vélt Szent László-legendájának újbóli feltárása, már ami megmaradt belőle. Ő a szacsvai László-legenda megtalálója és első publikálója, és ő állította még időben le a kászonimpéri kápolna felújításának első szakaszát (=teljes vakolatleverés), aminek köszönhetően ma onnan is ismerhetünk 15. századi falképeket. Fontos szerepet játszott a sepsikilyéni falképek újbóli feltárásában, és a gelencei templom építészeti restaurálásában. Itt ugyan a falképeken beavatkozásra nem került sor, de külső falképek feltárása által mégis bővült az innen ismert emlékanyag. Figyelme természetesen nem korlátozódott a középkorra, hiszen figyelemmel kísérte a perkői kápolna 17. századi freskóinak feltárását, és ott volt az altorjai Apor-kastély barokk kifestése feltárásának évtizeddel ezelőtti kezdeteinél, Kiskászonban pedig létrehozta a Búcsújárók emlékházát. A Székely Nemzeti Múzeumban számos (vagy inkább számtalan) 19-20. századi témájú kiállítás rendezője is volt, amelyek közül kiemelkedik az 1998-ban rendezett Barabás Miklós kiállítás és a hozzá kapcsolódó konferencia megrendezése - valamint a kettős vállalkozást kísérő két szép kötet. Mindeközben sorra jelennek meg írásai, kritikái a kortárs erdélyi művészekről. Már önmagában ezért a tevékenységéért is megérdemli a Szervátiusz-díjat. Én azonban mégis visszatérnék a középkori falképek kutatásának témájához - hisz mindkettőnknek leginkább az a szívügye.

Lássuk tisztán, hogy miről is van szó: a középkori Európa Itáliát leszámítva talán leggazdagabb ilyen jellegű emlékanyaga maradt fenn a Kárpát-medencében. A középkori Magyar Királyság falfestészete még úgy is, hogy az ország központi területének emlékanyaga nagyrészt elpusztult, összefüggő, változatos és igen magas színvonalú emlékanyagot jelent. Ebből is kiemelkedik Erdély falfestészeti anyaga, amelyről az elmúlt két évtizedben szerencsésen gyarapodtak ismereteink. Gyarapodott maga az emlékanyag is, az intenzív kutató-feltáró munka és a restaurálások során, de örvendetesen szaporodnak az emlékekre vonatkozó művészettörténeti kutatások is. Ennek köszönhetően új összefüggések tárultak fel, és korábban társtalan emlékeket most művészettörténeti kontextusba tudunk illeszteni. Kevés olyan területe van Európának, mint pl. a Homoródok vidéke. Ma is páratlan élmény egy nap alatt Székelyudvarhelyről indulva megnézni Felsőboldogfalva, Bögöz, Székelyderzs, Székelydálya, Homoródjánosfalva, Homoróddaróc és Karácsonyfalva 14-15. századi falképeit. És akkor Homoródszentmárton Huszka által feltárt, de azóta elpusztult falképciklusairól vagy az oklándi templom vakolat alatt rejtőző kifestéséről még nem is szóltunk. Az emlékanyag persze nem csak mennyisége miatt figyelemreméltó. Az 1419-ben működő székelyderzsi festő - akinek festőműhelye csaknem fél tucat templomban hagyta ott keze nyomát - például az internacionális gótika egyik európai szinten is jelentős alkotója. Találkozhatunk itt továbbá számos sajátos témájú ábrázolással, hiszen itt maradt fenn a Szent László-legenda legtöbb emléke, amely a középkori magyar festészet legjelentősebb ikonográfiai innovációja.

Páratlan gazdagságú és jelentőségű tehát az emlékanyag, amelyet örökül kaptunk - és minden jel arra mutat, hogy még számíthatunk újabb emlékek előkerülésére, feltárására is. Nagy tehát a felelősség is, amelyet magyarországi és erdélyi kutatók, valamint a magyar és a romániai állami és civil szervek közösen kell, hogy viseljenek. A feltárásoknak ugyanis csak akkor van értelme, ha egyúttal a fennmaradás módja is biztosítva van - vagy, ha erre nincs remény, legalább a dokumentálásnak. Ezután pedig a tudományos feldolgozás kell, hogy következzék. A feldolgozás folyamatában pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni az olyan kutatók fontosságát, akiknél az emlékek helyszíni ismerete párosul a források alapos ismeretével. Az erdélyi művészet történetének feldolgozásában - elsősorban az építészet és a kőfaragás tekintetében - Balogh Jolán és Entz Géza munkássága jelenti azt a példát, amely e kettős kívánalomnak megfelel. Hozzájuk hasonló alapossággal dolgozta fel Dávid László Udvarhelyszék középkori műemlékeit, részletesen kitérve a falképekre is (kötete 1981-ben jelent). És ugyanezt az alapos forráselemzést az emlékek részletekbe menő vizsgálatával vegyítő módszert alkalmazza Jánó Mihály az erdélyi középkori falfestészet kutatása során. Aki személyesen vagy írásaiból ismeri a díjazottat, az tudja róla, hogy nála a levéltári és történeti adatok ismerete csak az érem egyik oldala. Sokkal fontosabb, hogy az emlékeket magukat is személyesen, közelről ismeri. Azt kívánjuk neki, hogy legyen módja még módszereit számos további középkori alkotáson kipróbálni!

Jékely Zsombor

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján