Szervátiusz Tibor hallgatag ember. Valamennyi barátom közül ő a leghallgatagabb. Sőt, ha jól belegondolok nem emlékszem találkoztam e valaha is bárkivel, akihez a csend, a csendesség, a hallgatagság annyira hozzátartozott volna, mint őhozzá. Szervátiusz Tibor ízig-vérig szobrász. Életét, sorsát, gondolatait és érzéseit nem bízza rá az elröppenő szavakra, kőbe vési, fába faragja, fémbe kalapálja. Megteheti, mert művei, teremtményei minden lehetséges emberi szónál többet mondanak. Ismervén kortárs képzőművészetünk eszmei erkölcsi meghasonlottságát összezilált, és fejetetejére állított értékrendjét, nyugat-utánzó modorosságait, s világtalan hókusz-pókuszait, számomra nem kétséges, hogy a magyarság létezési gondjairól s megmaradási esélyeiről ma a legtöbbet Szervátiusz Tibor szobrai mondják nekünk. Immáron húsz esztendeje annak, hogy Csoóri Sándorral bebarangoltuk Erdélyt. Hónapokon át nyitott szemmel és nyitott szívvel csatangoltunk faluról-falura, városról-városra, embertől-emberig. Akkor még csak sejteni lehetett miféle fellegek gyülekeznek az ott élő magyarság feje felett, de már a sejtés is elég volt ahhoz, hogy a torkunk és a szívünk összeszoruljon. Utunk során természetesen eljutottunk Szervátiuszék kolozsvári házához is. Első találkozásunk emlékezetes, mondhatnám jelképes olt. Amikor odaértünk és megálltunk a kapuban, Tibor éppen egy sötétlő kőszörnyeteget szelídített a ház árnyékos oldalában. Beléptünk az udvarra, szótlanul méregettük, körbejártuk a tonnányi kőtömböt. Félelmetes vad, fekete fényű andezit volt, amolyan őskövület, amely szemlátomást ellenállt mindenféle emberi akaratnak. Döbbenten szemléltük Tibor erőt és idegeket emésztő küszködését. Az andezit meg sem rezzent a kegyetlenül kemény vésőcsapásoktól, ellenállása jeléül minden ütésre szikrát vetett. Félnapi ütlegelésre annyit sem engedett magából lefaragni, mint a körmöm feketéje.

Mi lesz ebből? - kérdeztük bizonytalanul. - Ady - mondta Tibor kurtán és magától értetődően, még csak fel sem nézett, nehogy kiessen a vésés ritmusából.

És mikorra gondolod - érdeklődtünk még bizonytalanabbul. - Öt év, tíz év, nem lehet tudni. A kőtől is függ, meg a vésőtől is, válaszolta Tibor tárgyilagosan. Teltek-múltak az évek, akkoriban még gyakrabban megfordultunk Erdélyben és ahányszor csak arra jártunk, mindig elzarándokoltunk Szervátiuszékhoz is.

Elidőztünk a születendő Ady-fej körül, legyökereztünk a vajúdó andezit mellett és eltűnődtünk Tibor különös vállalkozásának jelentése és jelentősége felől.

Tíz tavasz is eljött tán, rongyosra rajtosodtak a vésők, mire megtört az andezit ellenállása, a konok Lő átszellemült. Tibor a szó szoros értelmében lelket vert a lelketlen anyagba és megszületett a magyar szobrászat legjelentősebb létportréja, a talán még Adynál is adybb fekete fényű andezit-Ady: Azért szóltam erről a szoborról részletesebben, mert az ismert mostoha körülmények miatt az andezit-Ady sajnos csak fényképről látható.

Föltételezem, hogy már az eddig elmondottakból is érzékelhették, milyen lehetetlen vállalkozás volna Szervátiusz Tibor szobrászatát beskatulyázni valamilyen képzőművészeti státusz-kategóriába, hiszen ezeknek a műveknek éppen az a legfőbb sajátosságuk, hogy fölötte állnak mindenféle izmusoknak.

Bartók is mehetett volna Nyugatra kifülelni a polgári művészet divatos izmusait. De inkább a gyökerekhez gyalogolt, a tiszta forrásokhoz vonzódott. Nem tudom, nyár volt-e vagy tél, sárban, porban, vagy hóban gyalogolt-e Szekszárdról Iregre, hogy rátaláljon az "Imhol kerekedik" dallamára, de abban bizonyos vagyok, hogy minden lépését a megmaradás ars poeticája vezérelte.

Meggyőződésem szerint Szervátiusz Tibor művészete, szellemi, erkölcsi esztétikai értelemben a bartóki életművel áll a legszorosabb rokonságban. Miként láthatjuk, ezek a szobrok a megmaradás ars poeticája szerint a bartóki művek fiatalságával és erejével szólnak hozzánk. Éppoly magyarul, éppoly öntörvényűen és éppen olyan egyetemes érvénnyel, mint a Concerto vagy a Cantata Profana. Arról tanúskodnak, amit megéltünk és olyasmit sugároznak felénk, amitől még tovább élhetünk. Legalább is számomra azt sugallják, hogy minden ellenkező híresztelés dacára még mindig létezik valamilyen különös és titokzatos erő, ami bennünk magyarokban megmaradásra érdemes.

Mert azt talán mondanom sem kell, hogy ma is a megmaradás a tét.

(A beszéd elhangzott Szervátiusz Tibor szobrászművész kiállításának megnyitóján Szekszárdon 1987. április hú 2. napján.)