Tisztelt Megjelentek!

Hölgyeim és Uraim!

Látásmód és viszonyítás kérdése, hogy a ma itt megjelentek száma nagy vagy, hogy sokan vagyunk-e, vagy kevesen, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy akik ma eljöttek ide, a nemzet egészében képviselik, igaz, csak szellemiségben, igaz, csak jelképesen. De ma már hovatovább a magyar nemzet maga is csak jelképesen létezik.

Ám akik ma eljöttek ide, elmondhatják barátaiknak, ismerőseiknek, tovább adhatják utódaiknak, hogy a világ legnagyobb élő szobrászával találkozhattak, ahogy a nemrég megboldogult Bartis Ferenc oly helyesen megfogalmazta.

Igen, kettős alakban áll előttünk a magyar szobrászgéniusz: Szervátiusz Tibor. Testi valóságban és másfél tucatnyi köztéri szoborsorozatának legújabb ragyogó termékével, az Ister-párral.

A törékeny fizikumú szobrász monumentális új alkotása tövében: sajátságos jelkép számomra. Ady Endre jellemzése nagyon illik Szervátiusz Tiborra:

Ős Napkelet olyannak álmodta, amilyen én vagyok:

Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, Nap fiának, magyarnak!

A kicsivé csonkolt Magyarország Botondját látom benne, aki hatalmas erőt tud kiadni magából, mert ez az őserő minden igaz magyar ember sejtjében megvan, csak nagyon sokan, nagyon sokszor nem tudnak megfelelő alakot adni néki. A művész által is annyira szeretett és tisztelt Szabó Dezső ezt így fogalmazta meg: "Ne akarj kifejezni olyant magadból, ami sohasem volt benned!"

Tehetség nélkül nincs művészet, tehetség nélkül nincs alkotás, de a tálentum önmagában nem elég ahhoz, hogy magyar művész szülessen.

Szervátiusz Tibor megteremtette és diadalra vitte a magyar szobrászművészetet mind formai, mind tartalmi vonatkozásban. Az ősök üzenetét a génjeinkben hordja, akár Attilát, akár Árpádot, akár Adyt, akár Szabó Dezsőt, akár a sumér isteneket mintázza meg. Szervátiusz Tibor monumentális szoboralakjai ötezer év kőbe zárt üzenetét sugározzák felénk. Kozmikus istenalakok ők, akiket első pillantásra befogadunk, a magunkénak érzünk, jóllehet a mezopotámiai sumér mitológiát és jelképvilágot létrehozó városépítő folyamközi emberek más természeti környezetben, más életmódot folytattak, mint a mi őseleink. Ezek a szoboralakok mégis magyarul beszélnek. A pásztorkirály Dumuzi, akinek a neve sumérul "derék, igaz fiút, az Élet fiát" jelenti, magyar karakterű férfi, örök szerelme, Innin-Inanna (avagy Istár-Ister) pedig számunkra a gyermekét óvó és szerető Babba Máriát jeleníti meg, lágy, hajlított vonalakkal. Miért láthatjuk így, miért érezhetjük így?

Azért mert az alkotó nemcsak nagy művész, hanem ízig-vérig magyar művész, akit joggal neveznek a "kő és a fa Bartók Bélájának", világra szóló zseninek. Bartók a Kárpát-medence több mint hatezer éves történetét dolgozta fel zenei szimbólumokban, s így eljutott az évezredek óta itt élő emberek lelkivilágához, a messzi őskori világig. Szervátiusz Tibor is felszínre tudja hozni az elsüllyedt világok kimondhatatlan érzéseit, vágyait, üzeneteit. A magyar szobrászat pedig kivált hasonló az ősihez, mert az öröklődő ősformák halhatatlanok.

Európa kellős közepe, a Kárpát-medence meg a távoli Mezopotámia és Közép-Ázsia hajdan szervesen és szorosan összetartozó történeti, művelődéstörténeti komplexum volt, s ma már azt is bizonyítja a korszerű tudomány, hogy az itt élő népesség alaprétege évtízezredek óta változatlan maradt, s ehhez a népességhez nekünk, magyaroknak közünk volt.

Minden alkotásnak meg kell találni a megfelelő, méltó helyét, ahol a földi erővonalak, az energiasugárzások és a természeti környezet hatni és érvényesülni engedi a művet. Ez a hely ideális az Ister-pár számára. A közelben Isztergam, azaz Esztergom, a háttérben az Iszter, a Duna. A 2980 km hosszú folyamból a hajdani Magyarországra - Dévénytől Orsováig - 3 km híján ezer km esett, s így magyar folyónak is nevezhetjük. A görögök Isztrosznak nevezték, s ezt a nevet a szkítáktól vették át, akik az Iszter-Istár nevet adták az európai földrész második legnagyobb folyamának, a későbbi Danubiusnak (Dunának). A Dunát nem a szlávok neveztél el, ők csak átvették az egyik ősi, talán kelta eredetű elnevezést.

A víz, a folyó az élet jelképe, az élet vizét őrzi Dumuzi az ölében. S itt, a tőlünk félig elrabolt Duna partján nagyon hitelesnek érezhetjük "fénylő szerelmének" szavait:

Ó Dumuzi, ki elnyugodtál,

Állj fölötte őrizőként!

A megmaradásunk a gyermekeket szülő magyar anyákon múlik, ezt mutatja Inanna-Istár, karjai közt a kisdeddel. Mindkettőn kozmikus szimbólumok: a nyolcágú csillaggal ékes Nap, rásimulva a Hold sarlójára. Anya és fia, asszony és a megtermékenyítő férfi: az örök szerelem, a termékenység és a szaporodás istenalakjai, egyben a Vénusz-planéta megtestesült emberfigurái.

Az egész művön nyugalom, derű, kiegyensúlyozottság árad szét mind külsőleg, a formák összehangoltsága folytán, mind belsőleg, az örök Élet elpusztíthatatlanságát, a termékenység csodáját hirdető méltósága által.

Egy ősi sumér dal elevenedik meg e két pompás szoborban. Dumuzi, a mitikus pásztorkirály köszönti így termékeny isteni szerelmét, Inanna-Istert:

Az Ég nagy Úrnőjét...

Az Istennek szenteltet...

Az Ég hős asszonyát, Inannát akarom köszönteni!

Amikor fenségében, nagyságában, hősi erejében és hatalmában este ragyogva feltűnik.

Amikor az eget tiszta fénnyel betölti,

Amikor ő, mint Hold és Nap fellép az égre,

Megismeri őt minden ország fentről lentig.

Nem kell sem tudósnak, sem a múlt iránt érdeklődő laikusnak nagy fejtörést végeznie, hogy eszébe jusson: de hiszen nekünk is van Inanna-Istár Iszterünk! Ő a Tündér Ilon, aki a Duna-Iszter csallóközi Tündérkertjének az úrnője. S a Nap-köszöntő gyermekversikéinkben vajon nem Dumuzi neve torzult mára érthetetlen ákombákommá?

An tan Témusz

Szóraka Témusz

Szóraka tiki-taka,

Ala-bala bambusz!

Szervátiusz Tibor állást foglalt ezzel a szoborpárral szülőföldünk és népünk ősisége mellett, hitet tett nemzetünk jövendője és kiirthatatlan termékenysége, azaz megmaradása mellett, megmutatta, hogy szent jelképeink is lehetnek erőtartalékaink.

A szobrászat nem olcsó szórakozás - mondja Szervátiusz Tibor - mert meg kell tanulnunk mindig a mű nyelvét!

Annak a szobornak, amely csak az egyének kisebb-nagyobb csoportjához szól, nincs esélye az öröklétre. Az a szobor azonban, amelyik az ősi, tudatalatti kincseket rejtő jelképeket emeli be a közösség, a nemzet szellemi világába, az bizonyosan örökké megmarad, és a szellemi tartalom meghatározó voltát időtlen időkig megőrzi. Ilyen műveket azonban csak a legnagyobb géniuszoknak sikerül megalkotniuk. Ezért mostantól a tátiak elmondhatják, az örök emberi alkotások egyik nagy művét birtokolhatják, óvhatják, vigyázhatják. Ne engedjék a mai lezüllesztett "fejetlen lábaknak", hogy kárt tegyenek benne.

A magyar jövő, a remélt magyar feltámadás egyik megszentelt kultuszhelye legyen e domb. A szobrokból áradó sugárzás űzze el egyre gyarapodó belső ellenségeinket, innen is, az országból is. Ne a magyarnak lenni gyáva és hitvány utódnép sokasodjon. Szülessen új nemzedék, amely igenis megvalósítja a művész nagy álmát: a Duna-Iszter felett feszülő Hadak Útja hídját, a Boldogasszonnyal és a Szent Koronával. De még, teszem hozzá én, azt is adja meg az Isten, hogy a 16 évvel ezelőtt általunk elképzelt Attila nagykirály monumentális szobrát is elkészíthesse Szervátiusz Tibor a Gellért-hegyi szovjet emlékmű helyére.

Mindez azért, hogy az emberek végre megértsék: ez a föld a mi hazánk, hogy végre felfogják, amit Kodolányi János így fogalmazott meg: "Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hogy hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi fel az életét, mit tagad, és mit nem vall magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte..."

Bízzunk és higgyünk abban, hogy végül is kihal jelenlegi szolganemzedék, s ha lassan is, magára talál ez az ősi és dicső múltú nemzet.

Kapu XIX. Évf. 2006. 09. szám