1956 forradalma: alig tíznapnyi szabadságküzdelem az ezeréves történelemfolyamban. Mégis, elegendő volt egyetlen röpke őszi nap, hogy megváltoztassa a világot. Mert 1956. október 23-át követően már soha többé nem lehetett olyannak látni sem Magyarországot, sem Nyugat-Európát, sem a szocialista tábort, mint annak előtte.
Néhány nap, amely ragyogásával még leveretésében is visszaadta a magyarság önbecsülését egy baljós században, amelyben e nemzet több megaláztatást szenvedett el, mint bármikor korábban. Néhány nap, amely példát mutatott Európa népeinek emberségből és hősiességből, haza- és szabadságszeretetből.
Igaz, nagy árat fizettünk érte, és talán még mindig túl friss és sajgó a seb, s ezért sokszor nehezen találja formáját az emlékezés. Mintha a régvolt, századokkal ezelőtt élt honfiak távoli mártíromsága közelebbi, megfoghatóbb lenne számunkra, mint a félmúlt. Szemérmes a visszatekintés - talán épp azért, mert látni még az arcokon, a szemekben a tegnap megrázkódtatásait. A történelem személyes sorsokból íródik. Ráismerünk a külhoni rádiók magyar adásaira tapadó fülben, a lyukas zászlót megmarkoló kézben, a megnyíló szájakból felszabadultan zengő jelszóban: „aki magyar velünk tart!”, a betört ablakok zajában, a fékcsikorgásban, az Egmont nyitány nyugtalan vonósfutamaiban, a menekülő zihálásában, a börtönleves savanyú ízében, a kettészakított diplomákban, az elvesztett állásokban, a számkivetettségben, a jeltelen sírokban. A harminchárom évnyi csöndben, a lehajtott fejekben.
Ezért van hát, hogy 1956-ról, bizony, sokszor csak dadog a nyelv, papírt karcol a toll, megcsúszik a dallam, bolyong az anyagban a véső. Legtöbbször csak valami hasonlót tudunk mondani, érezni, mert nem tudjuk, nem merjük kifejezi éppen azt.
Kolozsvári Szervátiusz Tibor most ajándékul adja nekünk a közös emlékezés hitét. Az érzést, hogy az egyes emberek öröme és fájdalma egy nép dicsőségévé és gyászává adódhat össze a magasztos ügyekben. Az érzést, hogy van arca, alakja a nemzet lelkiismeretének. Miért éppen ő? Talán mert Erdély szülötte? Talán mert kétszeresen érzi át, mi a szabadság és mi a magyar szabadság?
„... én elköteleztem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem." - vallja és cselekszi, s ekként a magyar lélek ősi formái válnak vonásokká, megérinthető\ érzelmekké szobrain. Aki végignéz Szervátiusz Tibor művein, tekintetével mintha sokezer esztendő küzdelmes történelmét simogatná. Dolgozzék e fáradhatatlan szobrászkéz bármiféle anyaggal - hűvös márvánnyal, szilaj andezittel, tompán csillanó bronzzal, felfénylő rézzel, vagy az élet erezeteivel átjárt, melegtapintású fával - minden egyes alkotásban egy nemzet múltja, hagyománya ölt testet. Katartikus erők, amelyek ott feszülnek, lüktetnek a kőben, fában, fémben. "A művész vésőjét az ősök vezetik." - mondja.
Igen, az ősökre lelünk az életteli pogány bálványokban éppúgy, mint az ország-oltalmazó Boldogasszony imájában. Minden szobor egy újabb rege, rólunk, múltunkról-jelenükről mesél. A Kolozsvári Krisztus megkínzott arcán a kereszttől is megfosztott kiszolgáltatottságról. A csángóarcú Madonnák anyamosolyában a szülőföld óvásáról. A tüzes trónon ülő Dózsában a csontokra meztelenített dacról. Petőfi halálpillanati magányosságában a levert szabadságról. Ady robosztusságában a próféták hitéről. Bartók szemében a szarvassá vált fiú elvágyódásáról, a tiszta forrás szomjúhozásáról.
És az 56-os emlékműben a sírhantokkal írott magyar történelemről...
Ez lenne hát a sorsunk? Letérdelni a kereszthez?
Itt állunk egy nyers, csiszolatlan szikla tövében, amelybe mintha maga a zord természet véste volna a dátumot. Ahogy az időből kiszakadt egy magasztos mozzanat, az emberek egyet akarása, úgy szakadt ki valamikor e kő is a hegyből. Mellette ott a kegyelet, a gyász alakja. És e siratóasszonyban most felismerjük a Magyar Golgota, az Erdélyi Pietá Fekete Madonnáját.
Mert a levert forradalom nagypénteki gyászában már ott a bizonyosság: harmadnapra eljövend a feltámadás!
Úgy legyen.
Elhangzott 2001. október 23-án, Budafokon)
(Röv. a szerk.)