Nem vagyok szakértő semmiben, csak szeretem a szépet. Fönt a csillagos eget a teliholddal, itt alant az engem körülvevő életet, a nagy vizeket, a Sváb-hegy mögé lebukó vöröslő napkorongot. Az egész teremtett világot s benne a teremtő embert. Irodalomban, zenében és művészetekben. Ez ami köt Szervátiusz Tiborhoz, a szobrászhoz, a teremtő művészhez.

S mivelhogy több mint negyven évig emigránsként külföldön éltem, viszonylag későn ismertem meg személyesen. Ma is jól emlékszem rá: Püski Sándoréknál nagy társaság volt együtt, mi is ott voltunk a vendégek közt, Szervátiusz Tibor egy magas támlájú szikár karosszékben ült, szép magyar arcával, deres hajával, csöndesen, szerényen, mégis méltóságosan. És a vacsoraasztalnál pedig nagyon szűkszavú volt.

Műveit még később ismerhettem csak meg. Azt hiszem, először egy kiállításon láttam. Aztán a műtermében, majd fényképeken, sok-sok fényképen, egy gyönyörű albumban. A műtermében láttam a fekete andezitből készült Ady-fejet, amiért több ezer kötetes könyvtáram felét odaadnám. És semmiképp sem véletlen, hogy Szervátiusz Tibor Adyn kívül még két magyar író fejét mintázta meg: Móricz Zsigmondét és Szabó Dezsőét. Ők hárman együtt huszadik századi irodalmunk nagy magyar triásza.

Igen, a magyarság és a múltja, - ez ami szól, sír, panaszkodik, kiált Szervátiusz Tibor műveiből. Az a magyarság, amely a róla elnevezett országban ezer-éves történelme során jobbára alattvaló volt, nem uralkodó. S aki nyitott szemmel néz szét ebben az országban, látja, hogy ez ma sincs másképp. Hát még a Trianonnal elszakított részeken, mindenekelőtt Erdélyben, ahonnan Szervátiusz Tibor származik. Ott nemcsak alattvaló, de elnyomott kisebbség is. Ezért az Erdélyért és elnyomott népéért Szervátiusz nemcsak szól és kiált, de nagy erővel csodálatosan kifejezésre is juttatja. Művei úgy hatnak rám, mint kőből vagy kőbe vésett, fából vagy fába faragott, bronzból öntött vagy vasból kalapált monumentális balladák.

Szervátiusz Tibor természetesen huszadik századi ember. Mindent tud, amit e kor szobrászai tudnak. És alkalmazza is. Ötvözi a modernt a régivel, az erdélyi ősrégivel. De úgy, hogy az erdélyi ősrégi hasonítja magához a nyugati modernt és nem fordítva. Eredetiségének ez az egyik titka. A másik az, hogy ember, időtlenül. Mint ahogy az volt minden nagy alkotónk irodalmunkban és zenénkben egyaránt. S ez nem is lehet másképp. Hiszen minden valamirevaló magyar - főleg alkotó - csak úgy lehet magyar, ha először ember. Enélkül magyarsága könnyen lehet üres, retorikus ágálás.

Aki kézbe veszi ezt az albumot, annak azt ajánlom, hogy ne lapozza csak úgy át, mintha tárlaton sétálna. Ezt az albumot böngészni kell. Vissza-vissza kell térni egy-egy fotójához, mert az minden alkalommal mond valami újat. Kimeríthetetlenül.

1999