Joó Tibor írja "A magyar nemzeteszme" című alapvető munkájában: "Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás és egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökös lélekemésztő érzése. A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet."

Ezek a mondatok a kuruckori magyar önazonosítást jellemzik. Azt a döntést, amely a legnagyobbak - egy Bocskai és egy Rákóczi - sorsválasztásának példája nyomán a kor minden egyes magyarjának életében, életének minden órájában és percében jelen volt.

De hát vajon nem életünk legközvetlenebb valósága-e ez a kuruc-labanc vagy-vagy, nincs-e ma is egy hatalmas dúlás utáni állapotban az ország, amikor a vállalás nélkülözést, harcot és esetleg halált jelent, míg az árulás nemcsak jóléttel kecsegtet, hanem még a másként használás, a korszerűbbnek látszó életformák behozatalának önigazolásával is felvértez.

A magyarság minden korfordulóján új nemzeteszményt teremtett. A szabadságharcokat leverték, a seregeket szétszórták, megtizedelték, a vezéreket kivégezték vagy száműzték, a győztesek berendezkedtek, palotákat emeltek, de az elárvult mezőkről, a száműzöttek leveleiből, a gazzal benőtt temetőkből felszivárgott a libertásos eszme, a szabadságharcban megszületett hűségszerződés, és újrateremtette a megváltozott összetételű nemzetet.

Ami ma történik velünk, az is korforduló. Nevezhetjük akár békés átmenetnek, akár rendszerváltozásnak, a történés alapkérdése most is az, hogy sikerül-e új nemzeteszményt teremtenünk. Milyen alapelvek, összetartozásunknak milyen Aranybullája fogja megszervezni a jövendő Magyarországát. A helyzetünk nem könnyebb attól, hogy most, ebben a fordulatban nincs szabadságharc és nincsenek fizikailag és fegyveresen is szembenálló frontok, a kurucoknak nem kell letenniük a fegyvert Nagymajtény síkján, mert most a harcot az új nemzetért közvetlenül az eszmék és a képek ütközeteiben kell megvívni. A harc most is életre-halálra megy, csak ez most ráadásul még a résztvevők nagy része számára sem világos, és csak kevesek számára átélhető. Több millió ember él ma ebben az országban, akinek fogalma sincs arról, hogy merre meg, vele az a csuklós busz, amelynek az utasa. Valamennyien szorongunk, mert nem tudjuk, hová lesz a megérkezésünk.

Szervátiusz Tibornak igen komoly hozzászólása van az utasokhoz. A lényeget tárja elénkbe. Minden térbe kiáltott alakja azt kérdezi tőlünk: nem látod hogy az életedről van szó?

Nemzeti létezésünk több mint négy évtizedig szünetelt. Annak a két hétnyi csodának a kivételé' e nemzetből lakosság lettünk. A lakossági létezési forma ugyan elviselhető, de az alkotásra és a történelemben való részvételre alkalmatlan. Márpedig az az embercsoport, amelyik tartósan nem alkot, és nem teremt az kizáródik, azt alávetik és kinézik a történelemből. Ma a harcot ebben a kérdésben kell megvívni. Maradjunk-e meg a lakossági állapot vegetatív nemtörődömségében, és engedjük-e át szobáink falát, meg az összes többi lakossági felületet - mint például a képernyő - idegen poszterragasztóknak és tánckomikusoknak, vagy pedig negyven évnyi szünet után álljunk vissza történelmünk szabadságharcos, mindig megújuló zászlós seregébe, és teremtsünk új nemzeteszményt, ami a fogyatkozó lakosságból újra közösséget teremt.

Szervátiusz Tibor hozzájárulása ehhez a küzdelemhez nélkülözhetetlen. Ő azt mutatja fel nekünk, mi az, ami nélkül nem élhetünk. Magunkat látjuk itt azokban a formákban, amikor még voltunk. Voltunk hősök, szenvedésben diadalmasok, hűségben felmagasztosultak, szelídek és bátrak. Ilyenek voltunk mai önmagunk előtti állapotunkban. De mert egyszer mar voltunk ilyenek, megtöltekezve Szervátiusz üzenetével, újra lehetünk másként ugyanilyenek.

Az intő szót, a tragikus figyelmeztetést meg kell hallani és vissza kell igazolni. Szervátiusz Tibor magányának feloldása mindannyiónk bénultságának a feloldása. Lépnünk, tennünk, cselekednünk együtt? Nemcsak kötelesség, hanem egyetlen lehetőség. Itt körülöttünk minden arc, minden test, minden megteremtett lélek ezt mondja nekünk.

(Elhangzott Szervátiusz Tibor kiállításának megnyitóján, 1992. október 9-én a Vármegye Galériában.)