Szervátiusz Tibor műtermében

Spartacus katonáit keresztre feszítették a rómaiak. Nyomon
követve küzdelmüket, haláluk elképzelése megrendítőbb volt,
mint a templomi arcú Krisztusok látványa. A szenvedés és a
szelídség együttes jelenléte, melynek kettőségéből mindig az
utóbbi az uralkodó, valahogy a beletörődést és a megalkuvást
jelenti nekem.
De láttam egy Krisztust, aki az emberek védelmében föllázadt
az Isten ellen. Láttam Krisztust, aki nem engedte keresztre
feszíteni magát, és nem engedte, hogy föltámasszák. Mindig ez a
két méter magas szürke csontváz zuhan felém, hogy kitárt
karjaival és a hatalmas szögekre görbülő ujjakkal magához
emeljen.
Láttam a pillanatot, amikor Krisztust keresztfára emelték, de
még sem keze, se gerince nem érintette azt. A föltámadás
pillanatát láttam, Krisztus keze és gerince már szabad volt. A
halál s az élet érintkezésének görcsös vonalát hordom
magamban, amit a szobor torz fémkoronája belém hasított. A
hegyek közé zárt tó jéglencséjén az elsüllyedt ember ezerszeres
nagyításban látja a havasokat, a bércek közt már a felhők is
hóhegyeknek tűnnek, s e fordított kúp belső csúcspontjában már
csak a Fémkrisztushoz menekülhet az ember. De eljutsz-e
a bordák labirintusán a szívig? Nem kell kard, és nem kell fonál,
elég, ha e föld s e nép canossaköpenye megérint. Ha ezt nem
érzed, nézheted tovább, mint valami idegenforgalmi
nevezetességet.