Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi
szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös
termékeny mámor és szenvedés, apa és fia,
Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor.
Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny
mámorral, következetes konok akarattal
dolgoznak, teremtenek, teremtenek és dolgoznak,
mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő
szent akarat az egyetlen lehetséges létállapot,
a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen
reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában,
fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek
törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb
anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de
hitükben és emberségükben is megmaradjanak,
hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi
áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne
hamvadjon szívünkben a termékeny teremtő
akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú
életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető
árva égitestek. Mondják az egyszerűek és
megaláztatásra-szántak, mondják a megváltó -
jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és
kegyelmét elmondják a számunkra szilárd
anyagokban, mondják Dózsa üszkös-fekete vak
arcát, a farönk-rücsök-ősi, izzó fémpánttal
koszorúzott, tűzben szétrepedt Ős-dacfejet,
mondják Dózsa tüzes rostokon, izzó rácsokon
ugráló szívét, amely lánggal szökdös és füsttel
hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi
teremtés-titkú, faodú-szemű, fatajték-csipkés -
szempillájú, harmat-ragyogású fejét, mondják
Adyét, a zord és könyörtelen ébenfaátok-arcú
zárt próféta-fejet, mondják szenvedőket,
megalázottakat és elesetteket, mondják az emberi
világot átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott
vállán cipelő nép szánalmas életét, a forradalmat
és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket,
mondják az emberi világot vállukon hordozók
emberiség-keresztjét, s mondják a Megváltó-fiú
óriás imádkozó-sáska-csontváz jelentést,
a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag -
lángolásként, önmagát szétüvöltő kozmikus
testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-
gyökér-mellkasával, fém-virágcsontváz-kezével,
és fém Tejút-lábával, diadalmasan robban és
ragyog.

(Új Írás, 1968. 9. sz.)