Részlet Koczogh Ákoshoz írt levélből
Vajon kell-e portré? S ha egyáltalán kell, milyen is legyen az? Régi értelmében ennek ma már nem is érdemes neki fogni, hacsak egyszer a divat nem hozza újra magával. Az új lehetőségek meg végtelenek. Kötött gyakorlat szabadon választott előadásban. Szubjektív és objektív szemlélet. Nehéz ezeket összeházasítani, de hátha néha muszáj? Ha belső hang kényszerít arra, hogy magam körül lássam őket, kiket szeretek. Megidézzem inkább szellemüket, mint fizikai valójukat? Hogy körülem keringenek? Akkor inkább megcsinálom magamnak, ahogy én látom és akarom, s ezek így is születtek. Hivatalos igény csak egy van közöttük: a színház Móricz-feje, az is messze túllépi a konvenciókat. A kerek Móriczban minden gömbölyű piknikussága ellenére nagy alföldi erő, félelmetesen ősi, földhözkötöttség, parasztiság, rejtelmes, bálványszerű komolyság van, sajnos, a fénykép ezt egyáltalán nem érezteti. De nagyon jól határoztad meg a lényegét. Nagyon szépen, s az én véleményemmel azonos síkon írsz a fekete Adyról is, meg az andezitról. A Bartóknál is majdnem mindenben egyezik a véleményünk, főleg abban, hogy még nem elég, még nem oly hatalmas, mint ő. S lehet, a plasztika kevés is arra, hogy az ő szabad szárnyalását kövesse. Vagy talán csak éppen másra való, mint ilyen célokra? Kevés a véleményünk közti különbség, s én ezt a keveset mondanám el. Ez a szobor is túl szubjektív, nem állja meg a helyét az objektív vizsgálat tüzében. Élményeim is egészen egyéniek, s mondhatni érintetlenek vele kapcsolatban. Ti egész biztosan másként ismeritek, hűbben, valóságosabban, sokoldalúbban is. Ott élt, láttátok, ismertétek, hallottátok, sok fényképe ismeretes nálatok, s már sok mű is készült róla. Tehát van egy bizonyos konvenciója. Én itt egyedül a magam zárt elszigeteltségében másként ismerkedtem vele. Elsősorban zenéjével (állítólag nekem van Kolozsvárt a legnagyobb Bartók-lemezgyűjteményem). Ez lett az én nagy, kiinduló élményem. Tehát már nem az élő Bartók, az ember, hanem a visszatért lelke, megkristályosodott tiszta szellemisége. Szigorú, hatalmas, zárt acélszerkezet, zenéjének szétnyíló diszharmóniája talán éppen ezt hangsúlyozza, a zártságból, kötöttségből kirobbanni akarás feszültségét. Ilyen volt mint előadóművész is. Én az egyszerű mészkövet találónak és kifejezőnek, sőt hozzá méltónak találtam. Primitív anyag, lyukacsos felülete természetszeretetét, egyszerű emberségét sugallja. Természet embere a gépkorszakban. (Talán nem igényel fényesen csillogó fémet, gránitot.) A forma egyszerű, homogén. Maszkszerűsége a hazai és idegen faragott népi maszkokra utal. Egyszerű, népi forma, lapos, kemény és merev asszociáció, zenei megfelelőjével, a pentatonnal. Öthatod az alap. És talán a III, zongoraverseny lassú tétele alig több, vagy bonyolultabb ennél. Más művei is hasonlóan. Igen, az egyszerűségen belül végtelen gazdagság, feszültség és erő. Ezt kapja a szemlélő a kőmaszk belsejében, ha a kivájt ablakokon, a mély szemüregeken át behatol az agyba, az idegek közé. Ott van talán a meg nem magyarázható és általam sem kijátszott titok. Tehát kontrasztra, külső, lefojtott, feszült, szuggesztív nyugalomra és belső, robbanékony, bonyolult szerkezetű érzésvilágra alapoztam. Diszharmóniára a harmónián belül. Elvontság, a szellemi ember gondolati és fizikai fegyelme, a zene légies anyagtalansága, testi betegsége és gyengesége, amit a kísértetiesen fehér mészkő sugall, mely nincs alaphoz se kötve, nem kellemes jelenség, nem idillikusan szép, de nem is groteszk karikatúra. Minden embersége ellenére ember az embertelenségben, hazájában, a nagy világban bolyongó, világvárosokban is nagy magányos (szóló szonáta hegedűre). Szabadabb megfogalmazások után is talán csak ide térnék vissza, mint a többi példa is igazolja. Kevés a portrélehetősége. Ezt csak egy hatalmas, rá emlékeztető térben elhelyezett, nagy emberi élményt adó acélszerkezet tudná kifejezni. Mint "portrét", ezt az igen bonyolult komplexumot éppen a rá jellemző szerény, egyszerű, ősi, természethez való kötöttségére jellemző anyagba és formába akartam zárni. Bezárni valamibe, amin belül pattannak, feszülnek az ellentétek, és ki akarnak onnan törni. Én „éteri" lénnyé akartam tenni, aki talán nálunk magasabb rendű, tiszta szellemiséggé tudott alakulni.
(Kolozsvár,1964)