Szervátiusz Tibor azokhoz az ősforrásokhoz nyúl vissza, melyeket - mint egy sztyeppei kultúra bizonyítékait - a többi között a magyar pásztornép faragásai is őriznek.

Mindebből következőleg szinte természetes, hogy Szervátiusz egyik ihletője a magyar történelem. Őrződik ez a művészportréin, mint például a Bartók-Kodály-emlékművön. A történelem számára az ősi múlttal azonos. "Bálványfaragásai" a mítikus homályba vesző múlt képét teremtik élővé, az archaikusan mozdulatlannak tetsző arcokon rejtélyes mosoly világít. S ez a mosoly mintha az ábrázolt népi alakok-arcok nyugodt, bölcs bizalmát árasztanák felénk, s egyben reménységet is, hogy a magyar nép - történetének minden tragikus mozzanata ellenére is - rendíthetetlenül, makacsul és elszántan él tovább. Hogy ez a mi történelmünk milyen tragikus, annak átélésére elég egy pillantást vetnünk Szervátiusz Börtön című alkotására. Emberi arcok és testrészek derengenek elő a rácsok és a szögesdrótok homályából. Rémülettől dermedt tekintetükből reménytelenség és kiszolgáltatottság árad: egy egész nép szenved a zsarnokság börtönében.

A német szobrászművészek számára legtöbbször a görög-római művészet és mitológus történelem volt példaadó. Empedoklesz, ez a görög-római csodadoktor, népboldogító, akinek királyi koronát ajánlott föl az érte rajongó nép, tűzhalált halt az Etna tűzhányó lávaizzásában. Évezredek óta a népe üdvéért tűzhalált is vállalni kész szabadsághős jelképe ő.

Az áldozat tehát a tűzhalált halt népi hős. Ilyen népi hős Szervátiusz Dózsa-emlékművének alakja is, pontosabban annak földi maradványai. Vegyük szemügyre ezt a szobrot! Az emberi test a tűz martaléka lett, szelleme azonban makacsul tovább él. Nem hunyt ki ebben a szétroncsolt, megkínzott testben; változatlanul ott lüktet egy annyiszor halálra ítélt népben; az elszenesedett csontok a számtalan háborúban lerombolt és agyonbombázott házakat, falvakat és városokat helyettesítik. Egy meggyötört nép jelképe, amint arra Csoóri Sándor is utalt több alkalommal.

Mint látható, Szervátiusz és általában a magyar szobrászművészet nem a görög mitológiából merít, hanem az ősi hagyományból. (Mint például Medgyessy Ferenc.) Dózsa György székely katona volt, aki a pápa által meghirdetett keresztes hadjárat vezéreként a török támadók ellen készült vonulni, de akinek mozgalma 1514-ben a hatalmasságok elleni fölkelésbe torkollott. A parasztháborút leverték; Dózsát - a néphit szerint - tüzes trónuson kivégezték. Teste a tűz martalékává vált, szelleme azonban egy zsarnokság ellen küzdő nép örök jelképeként él tovább.

Nézzék meg ezt a szobrot! Csakugyan halottat ábrázol? Igen, ez kétségkívül egy kivégzett, agyonkínzott ember teste. Mégis ugyanakkor van az egész jelenségben valami a bosszú rémületes angyalának rettegést keltő megjelenéséből. Borzadállyal vegyes félelemmel állunk előtte, mint alattvalói...

Lessing írja a Laokoonjában: „A testek mint műalkotások sohasem csupán a térben léteznek, hanem mindig az időben is.” Ez a Dózsa-emlékmű sem csupán itt és most, ebben a térben, e középkor óta létező spandaui citadellában, ebben a gótikus téglaerődítményben létezik, hanem az örök időben, a magyar nép szenvedéseinek jelképeként.

(Elhangzott a szobrász kiállításának megnyitóján. Berlin-Spandau,1992. január 23.)